Berlin üzeni: Cinikus, kegyetlen, de nagyon vicces világban élünk
Egy nap van hátra a 2017-es Berlinaléból, a szombati díjátadón pedig Enyedi Ildikónak köszönhetően magyar film sikeréért is szoríthatunk. Bemutatunk hat olyan filmet a berlini fesztiválról, amelyet reményeink szerint minél hamarabb láthatunk Magyarországon is – van köztük osztrák életközépi komédia, pillanatkép egy festő életéből, chilei transzdráma és egy babarózsaszín testhorror is.
A 2017-es Berlinale a végéhez közeledik, pénteken az utolsó filmet is levetítik a 18 alkotást számláló versenyprogramból, mielőtt szombaton kiosztják az Arany Medvét és az egyéb díjakat. Fliegauf Bence öt évvel ezelőtti diadala (a Csak a szél a zsűri nagydíját kapta) után ráadásul újra szoríthatunk magyar filmsikerért, Enyedi Ildikó visszatérő mozija, a Testről és lélekről ugyanis nem csak nekünk, de a nemzetközi sajtónak is nagyon bejött.
A magyar jelenlét hosszú évek óta nem volt ilyen erős nagy A-kategóriás filmfesztiválon, a második legrangosabbnak számító Panorama szekcióba ugyanis Török Ferenc új filmjét, az 1945-öt válogatták be, a Django című francia nyitófilmben Palya Bea játszott főszerepet, Mácsai Pál egy német filmben tűnt fel, egy magyar kísérleti filmet is leadtak, Tenki Réka pedig a Variety azon programjában szerepelt, amelyben a legnagyobb európai filmes tehetségeket mutatták be.
Versenyen kívül is izgalmas műsort raktak össze a németek, a T2 Trainspotting nemzetközi premierjét például itt tartották, de meglepetésre Hugh Jackman utolsó Wolverine-mozija, a Logan is Berlinben mutatkozik be pénteken, és a Sundance Filmfesztivál egyik legnagyobb sikerét, Luca Guadagnino (a tavalyi legjobb filmek közé választott A Bigger Splash rendezője) új alkotását, a Call Me By Your Name is ide jött európai bemutatójára.
Egy nappal a vége előtt úgy tűnik, a finn hangulatmester, Aki Kaurismäki (A múlt nélküli ember, Kikötői történet) legújabb rendezése, a menekültválságot sajátos iróniával feldolgozó The Other Side of Hope lehet a legesélyesebb az Arany Medvére, és attól nem kell tartani, hogy ezt a filmet nem játsszák majd a magyar mozik. Összeszedtünk viszont hat olyan filmet, amelyet szerettünk Berlinben, és csak remélni tudjuk, hogy valamelyik hazai forgalmazó lecsap rájuk.
Két házaspár találkozik egy menő étteremben. Az egykor történelmet tanító Paul (Steve Coogan) csak felesége (Laura Linney) győzködésére egyezik bele, hogy egy asztalhoz ül nagypályás politikus bátyjával (Richard Gere) és annak fiatal nejével (Rebecca Hall). A nevetségesen ínyenc fogások közt egyre sötétebb titkok derülnek ki, amelyek azonnali megoldást követelnek – néhány óra alatt borulnak a párkapcsolatok, ráadásul a párok döntéseitől függ a gyerekeik élete is.
A holland Herman Koch 2009-es bestsellere már két európai filmadaptációt is megélt (egy hazait és egy olaszt), de 2013-ban bejelentették, hogy Cate Blanchett rendezői debütálásának alapját is ez a regény szolgáltatja majd. A színésznő végül kiszállt a projektből, a rendezői székbe pedig a kőkemény, píszímentes filmjeiről (A harcmező hírnökei, Rampart) híres Oren Moverman ült, az ő stiláris bátorsága pedig csak jót tett a filmnek – a film egyenes sodrását félúton egy hosszú, emlékképekből összerakott montázs szakítja meg, amelyben a közoktatás, az egészségügy, a bevándorlás és a rasszizmus kapcsolata, a gyász és a gettysburgi csata egyszerre kap helyet.
Milyen volt a fogadtatása? Szélsőséges. A Guardian egyetlen csillagot adott neki az ötből, a Telegraph hármat, de a Variety vagy a Playlist már sokkal nagyvonalúbb volt. Abban azért mindenki egyetértett, hogy a drámai szerepekben alig látott, ezúttal amerikai akcentussal támadó brit komikus, Steve Coogan zseniális a főszerepben. Az életszerűtlenül moralizáló politikus karaktere és a történet csapkodása viszont már kiverte a biztosítékot néhány szerzőnél.
Van esély rá, hogy Magyarországon is bemutassák? Mondhatnánk, hogy Richard Gere elég nagy húzónév itthon, de hát pont előző Movermannal közös filmjét sem játszották itthon. Viszont talán a könyv sikerei miatt lehet benne bízni.
Una mujer fantástica / A Fantastic Woman
A chilei rendező, Sebastián Lelio három éve egyszer már lenyűgözte a berlini közönséget a Gloria című filmjével, amelynek főszereplője, Paulina Garcia el is vitte a legjobb női alakítás díját a fesztiválról. A történet idén simán megismétlődhet, egy kis csavarral: az Una mujer fantástica főszereplője, Daniela Vega lehet az első transznemű színész, aki komoly fesztiválon kaphat díjat. Erre minden esélye megvan, hiszen Lelio filmjében Vega egyáltalán nem a transzneműségével, hanem az árnyalt karakterábrázolásával emelkedett ki a mezőnyből.
A rendező és a Gloriánál bevált stábja most is az első kockától az utolsóig leköti a figyelmet (az operatőr, Benjamín Echazarreta nevét érdemes megjegyezni, sokat fogunk még róla hallani) pedig tulajdonképpen „csak” annyi történik itt két órában, hogy egy szerelmét hirtelen elvesztő nő szembeszáll az őt gyanúsítgató hatóságokkal, és elhunyt partnere őt ufónak néző családjával. Majdnem összeroppan a gyász és a rosszindulat terhe alatt, de felveszi a kesztyűt belső démonjaival és a külső ellenségeivel szemben is.
Milyen volt a fogadtatása? A Santiago de Chile betonrengetegében és klubjaiban játszódó történet volt sokáig az egyértelmű kedvenc a kritikusok körében a fesztivál versenyprogramjában. Negatív kritikákat nem is kapott a film, a Guardian 5-ből 5 csillagot adott a filmre, az amerikai szaklapok, a Varietytől az Indiewire-ig magasztalták Lelio alkotását, de talán ennél is a fontosabb jelzés volt az alkotók számára, hogy a sajtótájékoztató után a szokásosnál is nagyobb taps fogadta a stábot.
Van esély rá, hogy Magyarországon is bemutassák? Abszolút, legrosszabb esetben egy fesztiválon biztos láthatjuk majd a filmet. A téma nem annyira közönségbarát ugyan, de Leliót máris az új Almodóvarként emlegetik női karakterei finom ábrázolásáért, és olyan filmesek segítik a pályáját, mint Maren Ade (Toni Erdmann) vagy a szintén chilei Pablo Larraín (Jackie, No). Az Una mujer fantástica ráadásul nem tipikus művészfilm, hiszen néhol egy hitchcocki thrillerre, néhol egy tragikomédiára hasonlít, az ilyen bátor, és személyes hangvételű filmeket pedig tipikusan itthon is értékelni szokták. A film észak-amerikai forgalmazója ráadásul a Sony Pictures Classics lesz – a Saul fia vagy a Toni Erdmann útját a tengerentúlon egyengető csapat pedig valószínűleg az Oscar-jelölésig meg sem állna.
Janet (Kristin Scott Thomas) arra készül, hogy vendégül lássa barátait egy ünnepi vacsorára, komoly politikai előléptetése után. Férje (Timothy Spall) eközben bódultan ül egyedül a nappaliban, mikor befutnak a vendégek: a makacs April (Patricia Clarkson) és hurráoptimista német partnere, Gottfried (Bruno Ganz), valamint a nagy hírekkel érkező Jinny (Emily Mortimer) és Martha (Cherry Jones). Még egy párt várnak, de végül csak Tom (Cillian Murphy) jelenik meg, aki egy kis kokainnal és egy sötét titokkal veszi az irányt a fürdőszoba felé.
A fekete-fehér, valós időben és egyetlen házban játszódó, mindössze 71 perces film olyan, mintha egy színházi komédia első felvonása lenne, amelynek sztoriját túl illúzióromboló lenne továbbmagyarázni a másodikban, ezért azt elhagyták. Sally Potter rendező egy megtört Anglia portréjának nevezte a filmet, és állítása szerint minden egyes eleme politikai állásfoglalás, az elhangzó zenéktől kezdve a szereplők szélsőséges életfilozófiáin keresztül a brit, amerikai, orosz és argentin tagokból is álló stáb összetételéig. De mindenekelőtt egy remekbeszabott tragikomédia, egytől egyig kitűnő színészi alakításokkal, és több olyan csavarral, amely miatt a rövid játékidő ellenére hosszan a nézővel marad a sztori.
Milyen volt a fogadtatása? A három leggyorsabban reagáló szaklap (The Hollywood Reporter, Screen, Variety) egyaránt kiemelte a film gyönyörű monokróm képi világát és a sorozatlövő humort, megjegyezve, hogy azért nem túl valószerű szituációkba keveri karaktereit Potter. Amúgy pedig a briteknek inkább bejött (The Guardian: 4/5, The Telegraph: 3/5), az amcsiknak (Indiewire, Little White Lies) inkább nem.
Van esély rá, hogy Magyarországon is bemutassák? Bár teljes joggal beszél mindenki sztárgárdáról, a magyar közönség számára igazi húzónév nincs benne, így nem csodálkoznánk, ha elsikkadna a dolog.
A fesztivál talán legprovokatívabb és legszórakoztatóbb filmje csupa fogyatékos vagy a legabszurdabb testi rendellenességben szenvedő szereplővel. Igen, van itt a szája helyén végbélnyílással élő lány, szem nélküli szexmunkás, leégett arcú férfi, és olyan szereplő is, aki épp az ilyen különleges emberekre gerjed.
Az alapból zavarba ejtő helyzetre csak ráerősítenek a babaszínekben pompázó díszletek és ruhák, így a Pieles olyan hatást kelt, mintha Lynch egyik álmát Wes Anderson stílusában rendezné meg. A rendező Eduardo Casanova amúgy korábbi, hasonló témájú filmjeit gyúrta egybe első nagyjátékfilmjében.
Milyen volt a fogadtatása? A Pieles, ahogy az várható volt, elég megosztó kritikákat kapott, ingerküszöbtől függött, ki mennyire tartotta öncélúnak vagy hatásosnak a néhol gyomorforgató vagy abszurd jeleneteket. Azonban mindenki felfedezte a filmben, hogy Casanova nagyon egyszerű dolgokról mesél, még ha ehhez a lehető a legextrémebb eszközöket is használja.
Van esély rá, hogy Magyarországon is bemutassák? Ezt valószínűleg csak fesztiválon csíphetjük el, de akkor nagyon érdemes rá elmenni. Casanova még komoly fenegyerekké nőheti ki magát, ha így folytatja.
A huszadik század közepének egyik jelentős alkotója, a svájci szobrász-festő Alberto Giacometti életének egy szeletét bemutató filmnek már a címe is ironikus, ha a művész mottóját vesszük alapul, miszerint „minél többet dolgozik valaki egy festményen, annál inkább lehetetlenné válik befejezni azt”. Az 1964-ben, Párizsban játszódó filmben Giacometti (Geoffrey Rush) egy amerikai írónak (Armie Hammer) ígéri meg, hogy portrét készít róla, néhány óra alatt. Az író végül heteket csúsztat a hazaútján.
A leginkább színészként ismert Stanley Tucci (Az ördög Pradát visel, Komfortos mennyország, Az éhezők viadala) rendezése egy kívülről nézve lenyűgöző művészélet bemutatásán kívül nem sokat, mindössze habkönnyű szórakozást ígér, ezért nem is bánjuk, hogy nem távozunk világmegváltó gondolatokkal a moziból. Rush játéka csodálatos (élete legjobb Kern Andrását hozza), Hammer továbbra is tekintetet követelő jelenség, a zöldes-szürkés, minimalista látványvilág pedig tökéletesen illusztrálja a magának való zseni ellentmondásos életét.
Milyen volt a fogadtatása? Összességében egész jó. A Guardian, a Variety és az Indiewire imádta a könnyed sztorit, de a Hollywood Reporter és még a sokkal cinikusabb Little White Lies is elismerően írt róla, a nagyok közül egyedül a Screennek nem jött be.
Van esély rá, hogy Magyarországon is bemutassák? Túl rétegfilmnek tűnik ahhoz, hogy országszerte bemutassák, de egy-egy fesztiválvetítésre, mondjuk a miskolci Cinefestre simán jó lehet.
Josef Hader hazájában, Ausztriában kifejezetten népszerű komikusnak és színházi figurának számít (India című darabját korábban a Katona is műsorra tűzte), ám elég későn, több évtizedes pályafutással maga mögött döntött úgy, hogy filmet rendez, amelyben saját maga alakítja a főszerepet. Már ez az alapfelállás is elég Woody Allenes, a film pedig még inkább a veterán zseni műveit idézi, ugyanis Hader egy középkorú, kirúgott, komolyzenei kritikust alakít, aki a beletörődés helyett elkeseredett hadjáratba kezd, és leveti magáról a társadalmi elvárásokat is, hiába készül feleségével közös gyerekvállalásra.
A komédia néhol egészen vicces, de sajnos ahhoz túl hullámzó színvonalú, a nagy gegek előtt kicsit megtorpanó film ahhoz, hogy komolyabb nemzetközi siker legyen belőle német nyelvterületen kívül. Azért Magyarországról még így is irigykedve figyelhetjük, hogy a vígjáték máshol nem egyenlő a néző teljesen hülyének nézésével, és a humort sem olyan erőltetett és életidegen valamiként vetik a nézők elé, mint Kern András hasonló témájú filmjében, a Gondolj rám!-ban.
Milyen volt a fogadtatása? Jellemzően a nem német nyelvű kritikák nem voltak túlságosan oda a filmekben már sokszor megjelenített életközépi válság újabb feldolgozásért, de azért ennyire nem súlytalan innen Európa közepéből nézve a Wilde Maus, főleg, hogy Hader nem épp az udvarias humoráról híres, és a mellékszereplők között is akad néhány figyelemreméltó alakítás.
Van esély rá, hogy Magyarországon is bemutassák? Alighanem ezt majd a Szemrevaló fesztiválon lehet leghamarabb elcsípni, mivel az osztrák színészek nem számítanak akkora húzónévnek itthon. Kár, mert a Wilde Maus a jobb pillanataiban olyan, mintha Bödőcsöt vagy Kőhalmit kérték volna fel egy komédia megírására.
A 2017-es Berlinaléról írt cikkeinket itt találja.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
