"Az, hogy valaki másképp él, még mindig nem elfogadható"

A monodráma kegyetlen műfaj, nem ad lehetőséget semmilyen alibire, mert egyetlen embernek kell komplex történeteket, szereplőket megmutatnia. A fesztivál célja az volt, hogy olyan roma nőket mutassanak be, akik aktívak, döntésre képesek, s a legkevésbé sem akarnak leszegett fejjel bocsánatot kérni, amiért léteznek. Alina Șerban Felelősségem tudatában kijelentem című előadása nem először járt magyar színpadon: a 2011-es Kortárs Drámafesztiválon már bemutatta a hazai közönségnek, igaz, akkor még egy másik verzióban.

A Bukaresten született, ma már Londonban élő színésznő a saját naplórészletei, fotói segítségével vezet körbe minket eddigi életében: a Jacko-rajongó kistinédzser családját kilakoltatják, mindannyian a „cigánygettóba” kerülnek. A mindennapi, természetes helyzetek is bonyolulttá válnak: Alina fürödni például csak az egyik barátnőjénél tud, de megalázó hazavinnie az első barátját is. Apja meghal, az anyja börtönbe kerül, ő pedig bekerül a román szociális ellátórendszerbe. Innentől kezdve hosszú és fájdalmas út vezetett ahhoz, hogy mára már büszke, önálló művész legyen. Előadása mégsem szenvedéstörténet – úgy facsarja a szívünket, hogy közben kövér, hangos roma nagybácsik esetlen megszólalásaival nevettet is. Az viszont, amit önmagában hordoz, nem csak róla szól, hanem minden roma nőről, mert bárhová is mennek a világon, örökké bizonygatniuk kell, hogy a képességeik vezették oda őket - ezt már az előadás utáni közönségtalálkozón mondja. „Tudom, hogy a történetemet érdemes elmesélni: nem azért, mert én mesélem, vagy, mert az enyém. Hanem mert elmondatlan és szükséges.”

Az út döcögősen indult. Mikor eldöntötte, hogy színész lesz, és bekerült az egyetemre, állandóan csalódások érték: „rájöttem, hogy hú, ezek az emberek művészek, balettoznak, hegedülnek. Irodalomkritikusok, meg híres emberei gyerekei. Én a legkevésbé sem éreztem magam művésznek. Az első színészvizsgám nagyon fájdalmas volt, ugyanis meg kellett mutatnom, hogyan viselkedek a szobámban. Ekkor 19 éves voltam, és egészen 21 éves koromig nem volt saját szobám.”

Később, Alina lehetőséget kapott, hogy New Yorkban tanuljon egy félévig. „Végre valaki más lehettem. Megnézhettem, elegendő-e, hogyha a lehető legtöbbet nyújtom.” A színművészetin állandóan azt kérdezgették tőle, milyen típusú művész akar lenni? Milyen típusú művészetet szeretne csinálni? És akkor elkezdett másfajta kérdéseket feltenni magának, például: milyen társadalomban szeretne élni? Alina elmeséli, számtalanszor kérdőjelezték meg a művészetében, London lerombolta, majd felépítette. 

Meséli, hogy miután az előadásának híre ment, nagyon sok roma művész lett roma – ami szerinte rendben van, pozitív hatásként fogja fel, bár hozzáteszi, hogy ezek a színészek nem minden esetben élték meg a saját roma identitásukat, nem tapasztalták meg azokat a dolgokat, amitől hitelesen beszélhetnének erről. A Felelősségem… végén Alina a szobájában fekve felidézi, egyszer a taxisofőr így köszönt el tőle: ’örülök, hogy megismerhettem, még sosem találkoztam roma lánnyal’. „Köszönöm uram. A roma azt jelenti, ember” - válaszolta.

Az elutasító magatartás még ma is jelen van

Dijana Pavlović nem a saját, hanem Mariella Mehr emlékeit, publikációit vette kölcsön Beszélj, életem című előadásához. A svájci, jeniseket célzó népirtás, mely 1926-tól egészen 1973-ig tartott, csak kevéssé ismert. A Pro Juventute segélyszerv akciója egyszerűen elvette a csecsemőket roma anyjuktól, hogy azokból átnevelés – pszichiátriai kényszergyógykezelés, vagy elektrosokk - révén „jó” polgárokat neveljen, olyanokat, akiket könnyen lehet beilleszteni a többségi társadalomba. Emellett jellemző volt a kényszersterilizálás is. Mehr 1947-ben született, a nevelőintézetekben, otthonokban átélt borzalmakról szóló könyve magyarul is megjelent Kőkorszak címmel. Pavlović, az Olaszországban élő művész 13 éves koráig a szocialista Jugoszláviában élt – a fiatalkorát mély büszkeség jellemezte. Később azonban borzasztó nyomorba kerültek.

Dijana azért dolgozta fel Mehr történetét, mert úgy véli, a romákkal szemben tanúsított elutasító magatartás még ma is jelen van, még a civilizált társadalmakban is. Előadásában a feljegyzésekből játszik – ott vagyunk az intézetben, Mariella ágya mellett, a fájdalmas kiáltások miatt rendre felszisszen a tehetetlen közönség.

„Mikor a romákról beszélünk, a másságról beszélünk. Ma Olaszországban, ahol a bevándorláskérdésben nagyon sok középen és baloldalon lévő párt a maximális elfogadást propagálja, a romákkal szemben teljesen elutasítóak. Megtörtént a holokauszt, elvileg levontuk belőle a tanulságot" - mondja a színésznő. „A romák mégis félelmet jelentettek sokak számára. A rendorientált helyeken egyszerűen nem megtűrhető a roma közösség a maga életvitelével. A mai napig el kell tüntetni őket a látómezőből. A globalizáció világában, - ahol tulajdonképpen nem sokban különbözünk, hisz mindannyian fogyasztók vagyunk – az, hogy valaki másképp él vagy másképp vélekedik a halálról, még mindig nem elfogadható."

„A holokauszt után egy normális állampolgár nem engedheti meg magának az antiszemitizmust – ezzel szemben a roma holokauszt feltáratlan, így nincs is megfelelően ápolt emlékezetkultúrája” - hangzik el a közönségtalálkozón. Pavlović szerint az érzékenyítést már hamarabb el kellett volna kezdeni: a roma értelmiségiek erős jelenléte az európai porondon segíthetne abban, hogy a közbeszédben megjelenjen a roma holokauszt. Fontos, hogy ők összefogjanak, hiszen csak így lehet „mainstream” a dolog.

Mihaela Drăgan bukaresti színésznő arra keresi a választ (a n)ő beszél című előadásában, hogy mit élnek át azok a roma nők, akiket belekényszerítenek a korai házasságba – s arra, hogy a roma közösség hagyományai vagy a szabad választás tesz-e boldogabbá egy fiatal lányt. Drăgan nem ítélkezik, nem akarja megmondani a tutit, csupán közvetít: négy roma nővel készített interjút, így mutatja be élettapasztalataikat és fájdalmaikat. Mihaela meglepően intim kontextusban mesél a lányokról, akik a korai házasság elől különbözően próbáltak menekülni: az egyik lány például inkább egy vallási közösséget, egy másik az öngyilkosságot választotta. Ő tanulni szeretett volna, de már betöltötte a 15. életévét (azaz házasodó korba lépett), ezért a férjhez menetel helyett inkább eldobta magától az életet, utolsó mondatát pedig a falra írta: „Az iskola én vagyok”.

De ott a cigánylány, aki egy holland drogdílerbe lett szerelmes, s az mit sem törődött a lány érzéseivel – helyette egzotikumként tekintett rá, a barátainak is egyfajta kiállítási tárgyként mutogatta. Vagy az asszony, akinek imádott férje korán meghal, s ő a sírba követte. Még a folyosón mesélik, hogy Drăgan alapította meg a Giuvlipen nevű, a roma nőkről szóló darabokat játszó színtársulatot. A színésznő szerint a roma nőket rendszerint hiperszexualizált, áldozati szerepben mutatják be, ő maga pedig azért küzd, hogy a roma nőkkel kapcsolatos sztereotípiákat ledöntse.