Kepes András: "Nem akartam kifigurázni a történelmet, ez nem pamflet"

HVG: Valóban Horthy Miklós unokája inspirálta arra, hogy megírja a Tövispusztát, a magyar XX. század regényét? Pedig a családban, amelyben felnőtt, a Horthy név nem csengett valami jól.

Kepes András: Horthy Istvánt a nagyapja kenderesi újratemetésén, 1992-ben, a televízió képernyőjén láttam először. A nyitottsága már akkor feltűnt, ahogy a temetésen elhangzott többi beszédtől minden ízében elütő, felvilágosult gondolkodása is. Tudom, ez is előítélet, de valahogy nem így képzeltem el a kormányzó unokáját. Amikor megtudtam, hogy Oxfordban tanult, sokáig élt Indonéziában, felvette a muszlim vallást (ebből az időből származik ma használt utóneve, a Sharif is), felesége pedig a subud közösség lelki tanítómesterének unokája, a személye egyre jobban kezdett érdekelni. Már első találkozásunkkor kiderült a kölcsönös rokonszenv, és Tutival, a feleségével is azonnal megkedveltük egymást. De portréfilmet csak évekkel később, 2008-ban készítettem róla, mert Sharif a rendszerváltás környékén nem akarta, hogy bárki politikai következtetést vonjon le a képernyős szerepléséből. Tíz évvel ezelőtt elutaztunk Portugáliába, ahol édesanyjával és nagyszüleivel a gyerekkorát töltötte, Indonéziába, második hazájába és Angliába, ahol él. A barátságunk azóta is tart.

Fazekas István

HVG: A portréfilmből kiderül, hogy a barátja abban a hitben nőtt föl: a nagyapja hős, aki jót akart, de kibabrált vele a történelem. Nem okozott ez a meggyőződés konfliktust kettejük között?

K. A.: A barátságunknak talán az a kulcsa, hogy az őszinte beszélgetéseink mindkettőnknek segítettek abban, hogy a történelmet árnyaltabban nézzük, mint ahogy a szülői házban, más-más előjellel, magunkba szívtuk. Az én generációmnak tízévente újrahazudták a történelmet, és ez a jó szokás azóta is tart. A történettudomány valódi eredményei csak kevesekhez jutnak el, a hatalomközeli propagandaverziók pedig mindig annyira kínosak voltak, hogy az emberek többsége számára inkább a családi történetek a mérvadók. Egyszer arról beszélgettünk Shariffal, milyen jó lenne egy családi anekdotákra épülő, átélhető és szórakoztató regény, aminek a háttere a XX. század lenne. Ő, kicsit elfogultan, azt mondta: szerinte ezt én tudnám megírni. Én meg komolyan vettem.

HVG: Tehát a Tövispusztában megjelenő anekdotikus stílus az egyetlen hiteles megszólalási mód? Nincs egy nagy történet, egy igaz narratíva, hanem csak párhuzamos történetek és narratívák vannak? Tegyük egymás mellé a zsidó, az arisztokrata és a szegényparaszti családok történeteit, és megkapjuk a háromdimenziós képet?

K. A.: Az anekdoták sem hitelesek, kivéve, amit dokumentálni lehet, de a személyességük miatt mégis könnyebben elfogadjuk őket. Egy régebbi riportkötetemben egyszer úgy gondoltam, hogy a valósághoz híven elmesélem a családtörténetemet. Aztán amikor a mamám elolvasta, csak annyit mondott: „Hát, ez nem egészen így volt, de így kétségkívül jobban hangzik.” Akkor rájöttem, hogy az élettörténeteink szubjektív olvasatok, amelyeket a személyes és a családi traumáink torzító fénytörései színeznek. Az öngyógyító és önfelmentő emlékezet mindenhol így működik, nincs is ezzel semmi baj. A baj csupán az, hogy Magyarországon hiányzik a személyes emlékezetnek a többség által elfogadott közös kerete.

Fazekas István

HVG: Miért alakult ez így?

K. A.: Mert az elmúlt száz év arról szólt ebben az országban, hogy az éppen aktuális politikai hatalom mindig a saját, központilag előírt és átpolitizált történelemszemléletét kényszerítette rá a társadalomra. Ez volt a Horthy-korszakban, a Kádár-korszakban, és ez zajlik most is. Ez a gátja a vitákban érlelt, közösen elfogadott keret kialakulásának. Ha nincs közös keret, nincs közös nyelv, akkor mindenki csak mondja a magáét; nincs empátia, nincs párbeszéd, még vitatkozni sem lehet. A Tövispusztában egy több szempontú közös keretet próbáltam megteremteni, ami nem megosztó, nem vagy-vagyokra épül.

HVG: Nemzeti vagy modernizációpárti? Trianon vagy holokauszt? Mintha választanunk kellene.

K. A.: Igen, mintha versenyeznénk azon, melyik a nemzet nagyobb sorstragédiája. Mintha Trianon, a Don-kanyar, a holokauszt, a német és a szovjet megszállás, a nyilaskorszak és az ötvenes évek nem valamennyiünk közös tragédiája lenne. Mintha a nemzeti érzés és a modernizáció nem férne meg együtt. Ebben az országban nincs olyan társadalmi osztály, nincs olyan réteg, amelyik ne szenvedte volna meg az elmúlt száz évet. Akár proletár, paraszt, polgár, arisztokrata, cigány, sváb, keresztény, zsidó volt. És mégsem jutottunk el odáig, hogy megértsük mások sérelmeit, és átérezzük mások fájdalmát.

HVG: Ehhez képest hogyan tudott közel kerülni más családok történelmi traumájához? Mi kellett ahhoz, hogy empatikusan tudja ábrázolni például a nyilas ügyvéd karakterét, egy olyan emberét, aki részt vett a családja egy részének meggyilkolásában?

K. A.: Erről egy bölcs mondás jut eszembe: ha az ember gyűlöl valakit, az olyan, mintha mérget inna, és azt várná, hogy a másik haljon meg tőle. Amikor írtam, egyfelől eltérő szemléletű történelemkönyveket, visszaemlékezéseket és naplókat olvastam, mert kíváncsi voltam, hogyan dolgozzák fel ugyanazt az elmúlt száz évet. Másrészt ügyeltem arra, hogy a karaktereim személyiségét ne mossam össze az ideológiájukkal. A nyilas ügyvéddel volt a legnehezebb dolgom. Mert akármilyen ördögtől való volt az ideológiája, emberileg nem akartam gyűlölni. Hogy elfogadtassam magammal Sárádyt, végül nekiadtam az egyik legértékesebb dolgot az életemben: a szüleim halálát. Amikor arról beszél, hogyan veszítette el az apját és az anyját, az tulajdonképpen az én személyes élményem.

Fazekas István

HVG: Gyűlöletben ma sincs hiány. Most, hogy hét évvel az első kiadás után átírta a regényt az újrakiadás előtt, aktualizálta is?

K. A.: Nincs benne aktualizálás. Nem akartam kifigurázni a történelmet, ez nem pamflet. Amikor a regényben a harmincas évekről azt írom: „Klebelsberg és Hóman közoktatási miniszter uraknak köszönhetően emelkedett a magyar nép műveltségi színvonala, egységesebbé vált a nemzeti szellem”, az egy korabeli mondat. Vagy amikor az ötvenes években az egyik hősöm arról győzködi a többieket, hogy mostantól „mindenki egyenlő lesz, és nem lesz ember embernek farkasa”, az is. De kilencvenben is komolyan mondhatták a regényhőseim, hogy Orbánék „majd kiharcolják a liberális demokráciát, a sajtószabadságot, az ország függetlenségét, nem kell tartanunk az oroszoktól, és végre nem a korrupt kádárista banda lesz uralmon”. Csak a későbbi események ismeretében húzzuk el a szánkat ezeken a mondatokon. Írás közben éppen azzal játszottam, hogy az iróniát a történelmi távlat adja.

HVG: A regény 2000-ben zárul le. Azóta felnőtt egy generáció; aki akkor született, jövőre már szavazni fog a választásokon. Hogyan értékeli a mából nézve az elmúlt 17 évet?

K. A.: A kétezres év abból a szempontból is szimbolikus dátum, hogy akkor fejeződött be a XX. század. És akkor még azt reméltük, elkezdődik a XXI.

HVG: Miért gondolja úgy, hogy nem kezdődött el?

K. A.: Mert továbbra is kísért a múlt. Képtelenek voltunk tisztességesen szembenézni vele. Rozi lányom 1990. május 2-án, azon a napon született, amikor először ült össze a rendszerváltás utáni új parlament. Azóta évről évre hasonlítgatom őket egymáshoz. És ha elnézem a gyönyörű, okos, csillogó szemű lányomat, és arra gondolok, hogy 27 év alatt ugyanígy kivirulhatott volna az ország is, akkor a magyar politikai elit nagyon rosszul jön ki ebből az összehasonlításból.

A cikk a HVG 2017/43. számában jelent meg.