Na jó, először egy személyes történet, amit már ezer éve le akartam írni. Nagyon vicces, már-már rejtő jenői, és a bennem lakó fanboyból rettenetesen kikívánkozik.

Tehát, 1997, Bécs. Damon Albarn anyazenekara, a Blur cím nélküli nagylemezével koncertezik Lázár János kedvenc városában. Én, mint a néhai Wanted magazin tudósítója voltam a helyszínen, kitűnő jóbarátommal Gyuszibácsival, a kiváló dobossal, akit azzal a feltétellel juttattam sajtójegyhez, hogy hoz magával egy fényképezőt a császárvárosba, és készít néhány fotót. Na szóval, vége a príma koncertnek, és a sajtó képviselőit a színpad mögé (pontosabban mellé), a backstage-be invitálja a zenekar menedzsmentje, és a Blur lemezeit kiadó EMI helyi kirendeltsége (igen, akkor még volt nagy fordulatszámon működő lemezipar és nagy lemezkiadók).

Bemegyünk. Tömeg. Aztán egy jófejkedős félóra után elkezdik udvariasan kihajtani az embereket, köszönjük, ennyi volt, mindenki menjen a dolgára. És akkor teljesen meglepő és érthetetlen módon mi ott maradunk. Minket valahogy elfelejtenek kiküldeni. Ott ülünk ketten az üres backstage-ben, lézengő stábtagok, hát jó’van - és akkor, egyszer csak felbukkan a zenekar frontembere, Damon Albarn. Gyuszibácsinak, elképesztő lélekjelenlét!, nem kell kétszer mondani, megszólítja az énekest, aki nyilván azt gondolja, ha ezeket a fejeket engedték itt maradni, akkor ezek biztos valami fontos emberek. Nem is sejti, hogy egyáltalán nem azok. Gyb© lő egy gyors sorozatot a brit popistenről, állj ide, állj oda, ülj ide, ülj oda, kész az egymillió dolláros cucc. Másnap a budapesti fotóboltban derül ki, hogy nem volt film a gépben.

Amikor ez a történet játszódik, a Blur már éppen kifelé sétált a britpopból, ami, sosem lehet elégszer elmondani, nem egy zenei stílus, hanem egy zenei színtér neve, azok a leginkább brit zenekarok tartoznak-tartoztak bele, amelyek 1992 és 1997 között hazájuk zenei múltjához visszanyúlva (Beatles, Stones, Kinks, Clash, Pistols, Smiths, Stone Roses, és így tovább) csináltak gitárzenét. A Blur az egyik első angol zenekar volt, amely rátalált saját kulturális hagyományaira. Az 1991-es Leisure után – egy balul sikerült, honvággyal teli amerikai turnét követően – 1993-ban már erre a hangulatra húzták fel Modern Life Is Rubbish című albumukat, melyek 1994-ben követett az évtized és a britpop egyik kulcslemeze, a Parklife, majd még egy évvel később a The Great Escape.

A 97-es lemezzel a Blur aztán legyilkolta a britpopot, és amerikai hatásokat, egy kis hiphopot, elektronikát beépítve írt dalokat. Aztán a Madonna-producer William Orbittal írtak egy az elektronika felé tájékozódó kísérleti albumot (13), majd egy újabbat Think Tank címmel, amelynek felvételén Graham Coxon gitáros már csak egy dal erejéig vett részt, kilépett - klasszikus sztori: a két kamaszkori jóbarát, Albarn és Coxon összevesztek -, s amely lemez amúgy is úgy hangzik, mintha Gorillaz-számok lennének rajta.

Na igen, mert akkor már évek óta működött a Gorillaz, Albarn képregény/rajzfilmzenekara, amely 2001-ben jelentette meg első nagylemezét. A bemutatkozó albumot négy évvel később követte az elképesztő mennyiségű közreműködővel – többek közt: De La Soul, Neneh Cherry, Ike Turner, Shaun Ryder, Dennis Hopper és a London Community Gospel Choir - elkészített Demon Days, amely kommerciálisan is nagy sikert aratott, majd öt év múlva a környezeti katasztrófa/apokalipszis-koncepcióra felhúzott Plastic Beach, mások mellett Lou Reeddel, Snoop Doggal és a Clash tagjaival, Paul Simononnal és Mick Jonesszal, akik a Gorillaz turnéfelállásába is beszálltak. A Gorillaz aztán a két alapító-projektvezető, Albarn és a produkció vizuális részéért felelős Jamie Hewlett konfliktusa miatt évekre a fridzsiderbe került, hogy aztán tavaly előkerüljön, és érkezzen a Humanz album, melyről jó sokat írtunk itt a hvg.hu-n, és amivel a Gorillaz tavaly kétszer is fellépett Budapesten. Zárójel: az idei év sem marad budapesti Gorillaz-koncert nélkül, Albarnék a Szigetre jönnek.

Albarn a 90-es évek végétől úgy általában nem tudott megülni a fenekén, és onnantól kezdve számos kreatív folyamatot futtatott párhuzamosan. Nem túlzás azt állítani, hogy ő az elmúlt 30 év könnyűzenéjének reneszánsz embere, aki mindenhez ért. Mindenhez is.

Az elmúlt közel 20 évben annyi mindennel foglalkozott, hogy azt még elmondani is teher. Afrobeat, artpop és opera, hiphop és soul és musical, és úgy tűnik mindhez érvényes módon tud hozzányúlni, ráadásul, úgy, hogy mindenben ott van ő maga, sőt, képes egymástól távol eső tartalmakat érvényes, nem erőltetett és működőképes módon összekapcsolni. „Bír szintetizálni, tud különböző narratívákat értelmezni, tud a magas- és a tömegkultúra, a míves és a skiccszerű megfogalmazások, az emelkedettség és a rajzfilmes-képregényes hangulatok, nyugat, kelet és dél között intelligensen szörfözni” – ezt a Recorderben írtam róla a legutóbbi Gorillaz-album kapcsán, és lehet, hogy bénaság magamtól átemelni, de most sem tudnám jobban megfogalmazni.

Albarn összehozott egy The Good, The Bad & The Queen nevű zenekart az afrobeat-legenda Tony Allennel és a Clash-basszusgitárossal, Paul Simononnal, amely 2007-ben hozott ki lemezt (állítólag készül a folytatás), és alapított egy egylemezes villámprojektet a már említett Allen mellett a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosával, Flea-vel Rocket Juice & The Moon néven. Csinált operákat, nem is egyet: a Gorillaz Demon Days című lemezének ikerdarabjaként értelmezhető a The Monkey: Journey From The West, amelynek színpadi változatát a manchesteri operafesztiválon mutatták be 2008-ban, de ott van az I. Erzsébet tudós tanácsadójáról szóló Dr Dee és az Alice Csodaországbant újragondoló wonder.land. És belefértek az életébe afrikai zenei kalandok az Africa Express-projektek, a Kinshasa One Two album, vagy az, hogy producerkedjen a mali házaspár, Amadou & Mariam Welcome to Mali című lemezén.

A Blur pedig időközben újraindult. Happy end. Albarn és Coxon – aki időközben számos kitűnő szólólemezt készített, legutóbb pedig az End Of The F*cking World című sorozathoz írt dalokat - kibékültek. 2009-ben tértek vissza egy nagy Hyde Park-koncerttel, aztán 2010-ben, bolondok napjára, készítettek egy új dalt (Fools Day), az elsőt 2003 óta az eredeti felállásban. 2012-ben újabb két dalt vettek fel (Under The Westway, The Puritan), és újabb nagy londoni koncertet adtak, 2013-ban pedig nyári fesztiválturnéra is mentek (felléptek a Szigeten is), de a várva várt új lemez ekkor még nem érkezett meg. Ahhoz, hogy a bő tíz év után első Blur-lemez elkészüljön tulajdonképpen egy kis szerencse (a szerencsétlenségben) is kellett. A zenekar 2013-as turnéjának japán állomása elmaradt, így a zenészek Hong Kongban ragadtak, ahol béreltek egy stúdiót, és felvettek néhány dalvázlatot, amiből – miközben Damon Albarn szólólemeze, a 2014-es Everyday Robots anyagával turnézott – egy évvel később Graham Coxon vezetésével faragott a zenekar kész számokat, hogy aztán a frontember 2014 végén még egyszer elutazzon Hong Kongba, megírni a lemez szövegeit. A The Magic Whip 2015 februárjában jelent meg. Itt írtunk róla elég sokat.

Joggal kérdezi Noel Gallagher, akivel annak idején, 1995-ben, a Nagy Britpop Háború, a galaktikus, ma inkább már mulatságosnak tűnő Oasis-Blur-összecsapás idején kígyót, békát kiabáltak egymásra, ma pedig már jó haveroknak, sőt alkalmi alkotótársaknak tűnnek (Noel szerepelt a Gorillaz legutóbbi lemezén), hogy: „Mikor megy ez a csávó szabadságra?”