House of Cards (Kártyavár)

Ha hatalomról, a vele járó korrupcióról és manipulációról van szó, akkor erről a listáról egyszerűen bűn lenne kihagyni a House of Cards című sorozatot. Frank Underwood kegyetlen és undorító tettekkel halad egyre magasabbra a politikai ranglétrán, azzal a nem titkolt céllal, hogy kongresszusi képviselőből a világ leghatalmasabb emberévé, amerikai elnökké váljon. Útjához pedig felesége, Claire (Robin Wright) is hidegvérrel asszisztál.

via GIPHY

Az Underwoodot alakító Kevin Spacey, a földtől egyre elrugaszkodottabb tettekkel, a szemünk láttára alakul át érzések nélküli, politikusszörnyeteggé, a sorozatban megmutatott, nagybetűs politikacsinálás pedig annyira fájdalmasan kiábrándító, hogy épp ettől hisszük el az igazságát. És természetesen épp ezzel is vett le minket a sorozat annak idején a lábunkról. A Netflix 2013-ban indult, első önálló szériája az első két évadban hatalmas sikert aratott ugyan, de aztán a harmadik évben valami megbicsaklott benne, a saját tökéletessége által életre hívott elvárásoknak a későbbiekben már nem tudott maximálisan megfelelni. Bizonyos valós történések pedig különös pikantériát adnak a jövőben a folytatásnak: az utolsó, 6. évadot Kevin Spacey nélkül kell a készítőknek megoldaniuk, miután a színészt többek között a sorozat munkatársai szexuális zaklatással vádolták meg.

Híradósok (The Newsroom)

A House of Cards vagy Az alelnök a reálpolitika mechanizmusait nagyítja fel, a politikusoknak állít kegyetlen görbe tükröt úgy, hogy közben napjaink aktuálpolitikáját próbálja megkerülni – ez főként az utóbbi sorozatról mondható el, ahol még a demokraták és a republikánusok sincsenek nevükön nevezve. Velük szemben a listánkban ugyancsak helyet kapó Diane védelmében már folyamatosan reflektál a jelen politikai klímájára és történéseire, a valósággal való szoros kapcsolatát talán csak Aaron Sorkin utolsó tévés produkciója, a három évadot megélt, 2014-ben véget ért Híradósok múlja felül.

Sorkin saját munkáiból merítkezve – Az elnök embereit és az Esti meccseket voltaképpen összegyúrva – írta meg a Jeff Daniels főszereplésével jegyzett HBO-sorozatot, amely az újságírás ideáját egyfajta küldetéstudattal volt hivatott ábrázolni. A Híradósokba bekerültek az elmúlt évek politikai, nagy médiafigyelmmel járó eseményei, Oszama bin Laden meggyilkolása, a fukusimai atomerőmű-baleset vagy a bostoni robbantásos merénylet. Ennek köszönhetően az egész széria kicsit olyan volt, mintha egy párhuzamos valóságban játszódott volna, egy olyan világban, ahol még vannak igazán etikus újságírók, akiknél még nem a nézettség a szent, hanem az ellenőrzött tények állnak mindenek felett. Ezt minden mai újságíró megkönnyezné.

Persze, a fiktív ACN csatorna munkatársai is belefutottak olykor az újságírói szakma akadályaiba és buktatóiba: álriportok, meggondolatlan, botrányos nyilatkozatok és az emberi hülyeséggel való állandó küzdelem nehezítette részről részre a szereplők életét. Sajnáljuk, hogy a széria már évekkel ezelőtt véget ért, Donald Trump elnöksége igazán bőséges munícióval szolgálhatott volna a sorozat alkotói számára.

Az alelnök (Veep)

Öltönyös figurák által felbüfögött inkorrekt, obszcén poénok, inkompetens politikai stáb (olyan, amelyik a Google-ből keresi ki a választ, hogy mi van akkor, amikor egy választáson döntetlen az állás), abszurd helyzetek, és végül, de nem utolsó sorban a zseniális, szeretni való, isteni humorérzékkel megáldott főszereplő, Julia Louis-Dreyfus. Az alelnökben tényleg minden megvolt ahhoz, hogy a sorozat a 2010-es évek egyik legviccesebb szatírájaként belevéshesse magát a sorozatrajongók képzeletbeli nagykönyvébe.

A jelenleg a hetedik évadkezdésre váró széria sikerét az HBO már azzal megalapozta, hogy annak idején az olasz-skót író és rendező, Armando Iannucci kezébe adta az alkotást, a produkció feletti atyáskodást. A sorozat testvérpárjaként is emlegetett végtelenül cinikus vígjátékszéria, a brit Thick Of It alkotója már Angliában megmutatta, hogy miként kell 10/10-es politikai szatírát csinálni, a receptet pedig a tengeren túlra, Amerikába is könnyen exportálni tudta.

A helyzetkomikumoktól, gúnyos paródiáktól sűrű, 17-szeres Emmy-díjas és hétszeres Golden Globe-jelölt széria a kulisszatitkokra koncentrál, kikarikírozza azokat a szituációkat, amelyeket a zárt ajtók mögött nézőként mi nem láthatnánk. A folyton reflektorfényben szereplő és cselekvő alelnök, Selina Meyer, valamint tehetséges és kevésbé rátermett tagokból álló stábja egészen röhejesen viselkedik, amikor végre eltűnnek a figyelő szemek elől, és becsukódik mögöttük az ajtó.

Botrány (Scandal)

A hét évadot megért Botrány sem maradhat le a listánkról. A sorozatot a Fehér Házból kilépő, majd a saját válságkommunikációs cégét létrehozó Judy Smith munkássága ihlette. Viszonylag gyengén indult az első széria, a kritikusok és a közönség is fanyalgott az első részek láttán. Ebbe talán az is belejátszott, hogy az elején jócskán túltolták a főszereplő mitizálását: lényegében ötpercenként azt hallgattuk, hogy a megoldóember, a hatalmasságok ügyeit elsikáló Olivia Pope maga az atyaúristen, nem lehet olyan problémával hozzáfordulni, amelyet ne oldana meg. Arra viszont nem gondoltak, hogy nem ezt nem abból kellene megtudnunk, hogy sokszor elmondja az őt körülvevő csapat, hanem hogy látjuk őt fantasztikus dolgokat tenni.

via GIPHY

Pope-ot soha nem a haszonszerzés, még csak nem is az igazságszolgáltatás motiválja, talán inkább az ártatlanság védelme. Kiváló emberismerő, mindig határozott, és tudja, mit kell tennie. Erkölcsi iránytűjét és eltökéltségét csak a szabad világ ura, a sármos amerikai elnök (Clinton után szabadon) tudja mágnesként összezavarni, aki abban is kulcsszerepet játszott, hogy otthagyta a politikát. A sorozat kiötlője az a Shonda Rhimes, akinek a jelenleg a 14. évadját taposó Grace klinikát is köszönhetjük, így a hadarás, és a mindent sokszor elismétlünk típusú dialógusok itt is jelen vannak, a túltolt fordulatok pedig folyamatosan sokkolni akarják a nézőt. A hét évad alatt szerencsére a mellékszereplőket is sikerült egyre érdekesebbé tenni, és persze nem titkoljuk, hogy a Botrány a thriller és a szappanopera furcsa elegye, de aki szereti a politikával és bűnügyekkel foglalkozó sorozatokat, annak mindenképpen érdemes posztumusz is belevágni.

Diane védelmében (The Good FIght)

A Férjem védelmében spinoff sorozata, a Diane védelmében a korábbi szériából megismert talpraesett ügyvéd, Diane (Christine Baranski) köré épül. A nő épp a nyugdíjazására készül, mikor váratlanul minden vagyonát elveszíti a barátja cége körül kialakult piramisjáték-botrány miatt. Kilépése után korábbi cégénél már nem várják vissza, így kénytelen újra felépíteni önmagát egy feltörekvő, főként színes bőrű ügyvédeket foglalkoztató irodánál.

A sorozat egyik nagy erénye, hogy okosan reflektál az aktuális politikai helyzetre. Már a legelső képsoron azt látjuk, amint Diane Donald Trump beiktatását nézi a tévében hitetlenkedve. Reakcióiból azt szűrhetjük le, hogy azért is dönt a visszavonulás mellett, mert nem akarja Trump Amerikájában folytatni pályáját. De az alkotók a későbbiekben sem válnak bátortalanabbá: megpróbálják érzékeltetni, milyen megosztottságot teremtett az Egyesült Államokban az új politikai klíma, és mennyire fontossá vált, ki melyik oldalon áll.

Az olyan összemosolygások a valósággal, mint mikor Trump egyik tweetje fordítja meg egy ügy menetét, külön csettintést érdemelnek. A sok politikai és jogi szöveg ellenére nem kell arra gondolnunk, hogy túl komoly lenne a hangvétel. A párbeszédek feszesek és intelligensek, és a főszereplők közti viszonyrendszer is szórakoztató. Nem utolsó sorban annak is érthető minden, aki nem nézte a Férjem védelmébent.

A második évadra sem tűnik úgy, hogy elfogy a lendület. Úgy fest, a fikció és a valóság közti határt is tovább vékonyítják az alkotók, és még a korábbiaknál is jobban beleszövik az aktuálpolitikát a cselekménybe: az utolsó részek és a főcím alapján itt az Obama család, és később talán még Oroszország is szóba kerül.

Homeland

Amikor 2011-ben elindult a Homeland az Egyesült Államokban, valami olyan kollektív félelemre tapintott, amellyel egyből a sorozatelitbe került. Az első évad rá is szolgált, olyan elképesztően feszült fináléba navigálta a figuráit, amit már inkább kellemetlen volt nézni, mint jólesően izgalmas. Az utolsó résznek kétségtelenül ott a helye minden idők legjobb sorozat epizódjainak listáján.

A halottnak hitt tengerészgyalogos, Nicholas Brody visszatér az iraki fogságából, egy pszichés problémákkal küzdő CIA ügynök pedig gyanút fog: vajon a hősként ünnepelt veterán átállt-e az ellenség oldalára? Ilyen egyszerű az ötlet, de a poszttraumás stresszen, a bipoláris zavaron, a terrorparanoia kivesézésén túl még kapunk egy elképesztően lehetetlen viszonyt, amely kellőképp banális ahhoz, hogy tökéletesen működjön. Kell persze ehhez a két főszereplő brillírozása: Claire Danesről tudtuk, hogy jó, de Carrie Mathisont a várakozásoknál is nagyobb vehemenciával hozza (bár néha kritizálják azzal, hogy túltolja a szájrebegtetést), Brody szerepében pedig Damien Lewis vadászkutya tekintettel adja a zavartat úgy, hogy Emmy-t kapott érte.

via GIPHY

Később kiderült, hogy az ígéretes koncepcióban nincs sok-sok évadra való spiritusz. Az első két évadban tulajdonképpen lezárták, majd csikorogva indították újra a cselekményt. A Homelandról azt szokás mondani, hogy azóta csak szenved, de most tartunk a 7. évadnál, és a hírek szerint még egy biztos vár ránk. Közben, ahogy változtak a világ eseményei, úgy a sorozat is alakult: a készítők most már nem csak a terroristákban, de a Fehér Házban is meglátták a belső ellenséget. Ja, és épp Budapesten forgatták a jelenlegi évad utolsó két részét.