HVG: A napokban a mozikba kerülő Vándorszínészek című filmjében az 1800-as évek Magyarországát idézi fel. Tíz év után rendezett újra játékfilmet, miért éppen ez lett a téma?

Sándor Pál: Az foglalkoztatott, hogyan tudnak az emberek összezárva, az életüket egymás előtt alig titkolva együtt lenni, viselkedni. Én hiszek a hétköznapokkal küzdő, csodát teremtő ripacsokban. Általában úgy dolgozom, hogy eszembe jut egy világ, s ha e „megfoganásból” kikerekedik egy történet, abból filmet forgatok. Nem ragaszkodom ahhoz sem, hogy korhűen ábrázoljak mindent: a Vándorszínészekben használt ekhós szekér például amerikai fazonú, ilyen Magyarországon soha nem volt. És egy katonaszökevénynek sem lehetett olyan hosszú haja, mint az én filmem szereplőjének.

HVG: Pár éve kijelentette: ha a máról forgatna, akkor másfél órán át kérdőjelek villognának a vásznon. Ma is ilyen borúlátó?

S. P.: Csak áttételeken keresztül tudok a jelennel foglalkozni. Amikor még jól ismertem a hatalom természetrajzát, mertem „mai” filmet csinálni. Most értetlenül szemlélem, és valóban túl sok a kérdőjel. Gyakran nem érzem jól magam abban, ami körülvesz. Nem szeretek se hűbérúr lenni, se hűbéres.

HVG: Erre az a megoldás, hogy kerüli a közéleti témákat?

S. P.: Mindenkinek megvan a maga dolga a világban. A filmjeimben mindig afféle visszatükrözéses technikával meséltem a közállapotokról, a Bohóc a falontól a Szerencsés Dánielig. Felvethető persze, hogy ez gyávaság-e – ez a kérdés engem nem érdekel. Szerethető, érthető filmekre vágyom. Ma kevesebb film szól a máról, mint a hatvanas, hetvenes években. Persze Gárdos Péter barátom is mindig pöröl velem, hogy miért nem készítek filmet az életkalandjaimról. Abból úgyis van elég.

HVG: Amikor a Saul fia Oscar-díjat kapott, ön azt mondta, hogy a holokausztfilmeket sem szereti. Pedig muníciója volna bőven a család múltjából.

S. P.: Kiről forgassak? A megmaradtaimról vagy az elégetettjeimről? Nagyanyámról, aki cukorbeteg volt, és a kapun kilépve meghalt, amikor el akarták hurcolni? Vagy arról, ahogy apám az újpesti összekötő vasúti hídról nézte végig, amint az ő apját bevagonírozzák? Az első találkozásról a nagynénémmel, miután megjött a bergen-belseni koncentrációs táborból? Ezek a magánügyeim.

HVG: Az 1988-as Miss Arizona után csaknem húsz évre felhagyott a rendezéssel, inkább producerkedett, és csak 2006-ban rukkolt elő a Noé bárkájával. Miért lépett egyet hátra?

S. P.: Mert történt az életünkben valami 1989-ben. Ahogy Karinthy mondta: „A fejemen egy koppanás, / Átszaladunk egy más korba.” Idő kellett, hogy észleljem, hová keveredtünk. A rendszerváltás után sokan mások is így voltak ezzel, az egész ország próbált belehelyezkedni a vadonatújba. Azt mondták, itt a szabadság. De kiderült: a szabadság kicsit bonyolultabb, mint hogy itt lenne.

HVG: Producerként azért nyilván hozzá kellett szólnia a készülő filmekhez. Az könnyebben megy?

S. P.: Nekem a film olyan, mint halnak a víz, nem tudok meglenni nélküle. De ha éppen nem jut eszembe semmi, akkor örülök, ha másnak eszébe jut. Szoktam is mondani, hogy nem producer vagyok, hanem filmsegítő. Aztán nagy élvezettel figyelem kívülről a kollégáim filmkészítési küzdelmét.

HVG: Mások mellett Mészáros Mártával, Szász Jánossal, Gárdos Péterrel és Bereményi Gézával dolgozott együtt a filmjeiken. Első filmes rendezőknek miért nem akart segíteni?

S. P.: Talán a generációs különbség miatt alakult így. A fiatalok dolgozzanak azzal, aki hozzájuk való, aki osztozik a gondolkodásmódjukon. Mindig féltem, hogy az én ötleteim nekik nem állnának jól.

HVG: Akkor a Színművészeti Főiskolán hogyan tudta tanítani a fiatalokat?

S. P.: Én voltam az egyetlen főiskolai tanár, akit nem kineveztek, hanem megválasztottak. Szabó István nem tudta továbbvinni az osztályát, a hallgatók pedig fellázadtak a helyette kapott tanár ellen. Azt mondták nekik: akkor „válasszatok magatoknak csillagot”. De nem voltam jó tanító bácsi. Fogalmam sem volt, hogy 1991-ben, az új világban mit kell nekik tanítani.

HVG: Hogyan kapta a Palika becenevet?

S. P.: Nem emlékszem, de valószínűleg azért, mert ilyen pinduri vagyok. Csak azt tudom, hogy már 1970 körül úgy nyilatkoztam az Esti Hírlapban, hogy ha majd a Keleti Mártonról elnevezett aggok házában leszek, és az ápolónők tolókocsiban tologatnak, akkor is Palikának fognak becézni.

HVG: A filmjei csupa sorsszerű találkozásokból születtek: a Régi idők focija Garas Dezsővel, a Ripacsok Garassal és Kern Andrással. Most is felfedezett magának valakit?

S. P.: Finom női ösztönömmel azonnal kiszúrom a tehetségeket. Ha a Vándorszínészeknek sikere lesz, akkor tervezek egy filmet ugyanezzel a színészcsapattal egy különös éjszakáról. Fantasztikus színészek! Ifjabb Vidnyánszkyt például elképesztő tehetségnek tartom, mondtam is nemrég a papájának: baj van, mert örökbe fogadom a gyerekedet. Gyakran pofán csap a sors azzal, hogy nemcsak színészileg, de emberileg is beleszeretek a szereplőimbe.

HVG: Már a legutóbbi filmje főszereplői, Garas Dezső és Kállai Ferenc is elmentek. És Tóth Zsuzsa is, akivel kilenc forgatókönyvet írt közösen.

S. P.: Ezt meg kéne szokni, de nem lehet. Negyvenévesen büszkén hirdettem, hogy mindenkit túl fogok élni. De arra nem gondoltam, hogy mennyire magányos lesz az ember, ha mindenkit túlél. Sorra elmennek, akik az életemről tudnak, egyre kevesebb ember van, akivel beszélgetni lehet arról, hogy mi történt harminc éve. Már nagyon sok régi társammal nem lehet a megkezdett párbeszédeket folytatni.