hvg.hu: Milyen nehézségekkel szembesült apja történetének megírása során? Fel volt ezekre készülve?

Susan Faludi: Ha a kezdet kezdetén tudtam volna, hogy életem talán legnehezebb újságírói feladatára vállalkozom, valószínűleg elmenekültem volna, ahogy később a munkafolyamat során ez többször meg is történt. Furcsa módon, ha nem lettem volna újságíró, nem is lettem volna képes újra felvenni a kapcsolatot az apámmal, hiszen a jegyzetfüzetem és az újságírói kérdéseim egyfajta távolságot biztosítottak számomra, amiből aztán visszamerülhettem egy nagyon problémás kapcsolatba. Apám gyerekkoromban rendkívül agresszív, zsarnokoskodó, fizikailag is erőszakos szülő és férj volt. Én az anyám mellé álltam, apámmal ezért elidegenedtünk egymástól, 27 éven át alig beszéltünk. Így teltek az évek, míg nem 2004-ben váratlanul e-mailt kaptam tőle, amelyben „érdekes hírekről” számolt be.

Úgy döntöttem, belefáradtam abba, hogy megszemélyesítsem azt a macsó, agresszív férfit, aki valójában sohasem voltam

– írta. Ez a hír óriási sokként ért. Amikor pár nap múlva telefonon beszéltünk, arra kért, hogy írjam meg a történetét.

hvg.hu: Miért fejezte be végül többszöri elmenekülés után is a könyvet?

S. F.: Amikor először látogattam meg őt Budapesten, ahová 1990-ben költözött vissza, nagy áttörésben reménykedtem: abban, hogy megérthetem végre, ki is az apám. Áthatolhatatlan és lappangó természetű ember volt: amikor fontos kérdést tett fel neki az ember a múltjáról, például a családjáról vagy a holokauszt idején átéltekről, rendszerint vagy hallgatásba burkolózott, vagy unalmas banalitások hosszas taglalásával terelt. Ezért amikor bejelentette, hogy 76 évesen Thaiföldön nemátalakító műtéten esett át, és mindent elmesél a változásokról, egészen lázba jöttem újságíróként és a lányaként: arra gondoltam, talán a nemi identitása a kulcsa mindennek, talán ezen keresztül érthetem meg végre ezt a titokzatos embert.

Azonban az első perctől világossá vált az, amit talán mindig is tudnom kellett volna: a nemi identitás megváltoztatása nem tesz valakit más emberré, így az apám problémás jellemvonásai is megmaradtak. Ami megváltozott, hogy – bár először kelletlenül – hagyta, hogy kérdezgessem, így lassan, de biztosan elkezdett beengedni a belső életébe. Ez azonban borzasztóan nehéz munka volt. Az apám afféle macska-egér játékot játszott velem; minél inkább szorítottam, annál inkább kitért a kérdések elől. Ráadásul még mindig rendkívül lobbanékony, indulatos és gyakran abuzív volt.

Sokszor úgy éreztem, nem bírom tovább, de végül mindig visszatértem hozzá. Egyrészt mert nagyon szerettem volna kapcsolatban maradni vele, másrészt mert újságíróként nem tudtam lemondani erről az egyedülálló, fenomenális történetről.

hvg.hu: Feministaként hogyan kezelte, hogy az az ember, akit manipulatív, kontrolláló és erőszakos apjaként ismert, transzneműként bújt elő? Hogyan viszonyult ahhoz, hogy transzneműségét – nem egyedülálló módon – élénken szexuális és erőteljesen feminin módon fejezte ki?

S. F.: Ennek az iróniájával feministaként nagyon is tisztában voltam. Az apám, akinek romboló zsarnokoskodása hozzájárult ahhoz, hogy feminista lettem, első budapesti látogatásomon feltárta előttem az összes ruhásszekrényét a rikító Marilyn Monroe tollboákkal és hálóingekkel, és felsorakoztatta a rengeteg sminkjét. Gyakran provokálta a feminizmusomat azzal, hogy én csak a nők életének hátrányairól beszélek, míg ő csak előnyöket lát: „Nőként mindössze meg kell kérni a férfiakat, hogy gondoskodjanak az emberről”. Rengeteget vitatkoztunk arról, mit jelent nőnek lenni, hiszen az, hogy babusgatnak és gondoskodnak az emberről, nem vágott egybe az én tapasztalatommal arról, milyen nőneműként élni.

Idővel azonban apám jelentősen visszavett ebből. Azt hiszem, egyik végletből a másikba kellett esnie, valamiféle álarcot viselve mindkét esetben, hogy aztán valahol középen megállapodhasson, elhagyja a sztereotípiákat, és megtalálja egyediségét, ami sokkal érdekesebb és izgalmasabb volt, mint azok a nemi szerepek, amelyeket rá és valamennyiünkre kényszerít a társadalom. Apámnál – bár ez nem minden transzneműnél van így – a nemi identitás és a szexualitás is szorosan összefonódott. Sokat beszélt arról, hogy szexuális fantáziái ahhoz az elképzeléséhez kapcsolódnak, hogy mit jelent nőnek lenni, és szexuális késztetést érez, hogy nőként jelenjen meg nyilvánosan. Nem gondolom, hogy ettől ne érezhette volna magát transzneműnek; nem csak a nemi identitása és a szexualitása fonódott össze, hanem sok más tapasztalata sem vált el élesen egymástól, legyen az például a családtörténete vagy annak a tapasztalata, hogy zsidóként nőtt fel egy antiszemita társadalomban.

hvg.hu: Az apja élete utáni kutatás során számos társadalmi és politikai kérdést tárt fel, amelyek a kötet önálló témáivá váltak. Hogyan értelmezi a személyes és a politikai viszonyát az apja életében, illetve azon túl?

S. F.: Hamar világossá vált előttem, hogy két identitáskereséssel állok szemben: apám nemi identitásának és Magyarország nemzeti identitásának kérdésével. A magyar nacionalizmus intő jel volt számomra, hogy az identitáskeresés hogyan futhat rossz vágányra. A makacs valósággal való szembenézés és a múlttal való elszámolás helyett a fellengzős nacionalista szólamok összetákolt, fantazmagórikus mártíridentitással fedik el a problémákat, ami elkerülhetetlenül sodorja Magyarországot az újfasiszta állam kiépülése felé. Ezt a küzdelmet látva az identitás Janus-arcú természetére figyeltem fel:

az identitás lehet felszabadító, amikor önmagunk megértését és felfedezését szolgálja, ugyanakkor lehet nagyon pusztító is, amikor az önismeret helyébe lép.

Magyarországon láttam is e két identitást összecsapni a 2008-as melegfelvonuláson, amelyet füstbombákkal és kövekkel támadtak meg. 

hvg.hu: Ezen ellentétek mellett ugyanakkor a transznemű identitás és a nacionalizmus nemzeti identitásának alapvető hasonlóságaira is rámutat kötetében, idézve Erik Eriksont, aki totalizmusnak nevezi a személyes fejlődés leválasztását a közösségi folyamatokról. Megérthetők egymás nélkül az identitáspolitika különböző formái a jobboldali populizmus közelmúltbeli erősödésének fényében?

S. F.: A veszély abban rejlik, hogy hogyan azonosítjuk az identitást (azaz azonosságot). Ami Erikson meglátásaiból a mai környezetben nagyon hiányzik az az, hogy nem lehet egyetlen szálat kiragadni a csomóból, és minden mást kiiktatni. Ezek a szálak összefonódnak, nem lehet őket elválasztani egymástól. Ezért veszélyes, amikor valaki azt mondja, hogy én csak a nemi identitásom, csak a vallásom, vagy csak a nemzeti identitásom vagyok, és kész. Ezt láttam az apámnál is, aki a nemváltoztatása után eleinte el akarta vágni magát a múltjától, mondván, hogy ő már teljesen új ember. Amikor megkérdeztem tőle, mi van a családja ellen elkövetett erőszakkal, azt felelte: „Az nem én voltam. Az valaki más volt.”

A múlt megtagadására használni az identitást nem más, mint a felelősségvállalás és a saját valónkkal való szembenézés elkerülése. Érthető, miért van erre erős igény. A peremre szorultaknak is szükségük van kategóriákra a túléléshez, ahogy apám egyik transznemű ismerőse mondta. Elvágva a múlt tartóköteleitől, a helyi közösségekben elfoglalt helyünk nyújtotta biztonságtól, ma nagyon sokan szeretnénk lehorgonyozni valahol, hogy ne érezzék teljesen sodródva magukat. Ugyanakkor nemcsak veszélyes, hanem téves is egyetlen vonással azonosítani, egyetlen identitáshoz béklyózni magunkat. Apámat sem csak a saját maga által kiragadott identitások határozták meg, hanem mindazok a körülmények és események is, amelyek vele és körülötte történtek: a világtörténelem, a nemzeti történelem, a családja története. A külső történések, amelyeket nem mi irányítunk, a részeinkké válnak.

Németh Dániel

hvg.hu: Gyakran használja a csonkítás, amputálás képiségét az identitással kapcsolatban szó szerint, illetve metaforikusan is. Hogyan kapcsolódik az identitás a csonkításhoz?

S. F.: Az egyik dolog, ami azonnal megragadott, hogy az apám, aki olyan sok mindent akart elvágni magától – a családját, a vallását és végül a nemét –, rengeteget háborgott az ország trianoni „megcsonkításán”. Innen vettem ezt a kifejezésmódot. Azért vált fontossá számomra, mert az apám eleinte olyan identitást hajszolt, amely az összes többit elutasította, és ezt én szimbolikus csonkításnak láttam. Lenyűgözött, hogy ugyanezt láttam nemzeti szinten is abban az országban, amelyben élt.

Apám életében ugyanakkor végigkövettem egyfajta változást ezen a téren. A műtéte utáni években nagyon el volt merülve a nemi kérdésekben, és nem volt hajlandó a korábbi tapasztalatairól beszélni. Az utolsó éveiben azonban mintha majdnem teljesen érdeklődését vesztette volna a nemi identitásával kapcsolatban, és sokkal inkább a családjával és a zsidóságával kapcsolatos kérdések kezdték el foglalkoztatni. Ezekben az években mélyebbre engedett a múltjában, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy felerősödött benne halandóságának tudata, valamint kettőnk kapcsolata is megszilárdult. Élete vége felé el volt tökélve arra, hogy szembenézzen valamivel, amit olyan sokáig elvágott magától, szó szerint a sötétben tartott.

hvg.hu: Arra is rámutat, hogy az identitáspolitika – akár a transznemű, akár a nemzeti – az áldozatiság és hősiesség narratíváját teszi magáévá, miközben nagyon gyakran egyfajta brutalitás is jellemzi. Mi vezethetett ehhez az áldozatiságkultúrához, és hogyan lehetne kilépni belőle? Ez a feminizmus számára is fontos kérdés lehet.

S. F.: Igen, ez nagyon sok más mozgalmat érint. A feminizmusban is előkerül időről időre, jelenleg például a #metoo kampány kapcsán sok feminista fejezte ki aggodalmát, hogy nem jó út a szexuális áldozatiság témájára szűkíteni a nőmozgalmat és egyoldalúan láttatni a szexuális tapasztalatot. De nem csak a feminizmusról van szó. Ma mindenki az áldozatiság nyelvét használja. Az Egyesült Államokban múlt hónapban a szenátus igazságügyi bizottságának meghallgatásán az egyik legfelsőbb bírósági jelölt tizenéves korában vélhetően elkövetett nemierőszak-tételéről volt szó. A republikánus szenátorok borították az asztalt azzal, hogy magukat nevezték a valódi áldozatoknak. Lindsey Graham szenátor például bejelentette: neki fehér férfiként mindig azt mondták, hogy hallgasson, de nem fog többé hallgatni. A jobboldal, különösen az alt-right elsajátította azt a gondolatot, hogy a feminizmus elférfiatlanította és áldozattá tette őket. Félelmetes, hogy egyre több országban vezet mindez egy erős vezér megválasztásához, aki aztán mindenkinek megmondja, hogy mit csinálhat.

Én ahhoz szeretnék visszatérni, amit mindig is szerettem a feminizmusban, nevezetesen hogy bár valóban nagyon sokféle módon áldozattá tettek bennünket, ez nem szabad, hogy az identitásunkká váljon, hiszen azért küzdünk, hogy nagyobb cselekvési terünk legyen, hogy legyen valamennyi kontrollunk az életünk, a testünk, a cselekedeteink felett, hogy ne csak az határozzon meg minket, amit tettek velünk, hanem az is, amit mi teszünk. A felszabadítás nem csak arról szól, hogy legyen választásunk, hanem arról is, hogy felelősséget vállalhassunk a társadalomban. Úgy gondolom, hogy valamennyi társadalmi igazságosságért küzdő mozgalomban újra és újra emlékeztetnünk kell magunkat, hogy ez a végcélunk, nem pedig az áldozatidentitás.

hvg.hu: Közel 20 évvel ezelőtt az amerikai férfi elárulásáról írt könyvet. Mit értett ezen? Mit gondol a férfiak cserbenhagyásáról a közelmúltbeli politikai folyamatok fényében az Egyesült Államokban és azon túl?

S. F.: A férfiasság válságának nevezett jelenségről, a 90-es évek népszerű témájáról írtam ebben a bizonyos Stiffed (Átverve) című kötetben, ekkor kezdtek amerikai férfiak tömegesen panaszkodni arra, hogy a feminizmus „elvette a jogaikat”. Arra mutattam rá a könyvben, hogy nem a feminizmus vette el a jogaikat, hanem a férfiak és a társadalom közti társadalmi szerződés bomlott fel. A második világháború után az amerikai férfiak azt az ígéretet kapták, hogy ha jó kenyérkeresők, lojálisak a munkáltatójukhoz és felelősen szolgálják a társadalmat, akkor biztos munkahellyel és családi élettel díjazzák őket. A 90-es évekre azonban nagy ívű gazdasági és társadalmi folyamatok hatására ezek az ígéretek összeomlottak, megszűnt a létbiztonságot nyújtó jóléti állam.

Ez az 1999-ben megjelent kötet sajnos újra releváns lett a Trump-korszakban. A riportkészítés során szembeötlő volt a dühös fehér férfiak elburjánzása, akiket a jobboldali politika arra buzdított, hogy minden nehézségükért a nőket, kisebbségeket és bevándorlókat hibáztassák. Nagyon sokan panaszkodtak Hillary Clintonra, aki bár csak a first lady volt akkor, az életüket tönkre tévő szörnyűséges feminista gonosz megtestesülésének látták. Előreugorva az időben azt látjuk, hogy a 2016-os elnökválasztási kampányban Trump, a dühöngő férfiasság megtestesülése a feminizmus szimbólumává tett Hillary Clintonnal mérkőzött meg. Donald Trump legfőbb vonzereje autoriter apafigura voltában állt, aki nem tűri el többé a feminista halandzsát, újra a férfiak kezébe adja az irányítást, a Clintonhoz hasonló nőket pedig az otthon falai közé küldi vissza. Annyira húsbavágó téma ez a mai politikai légkörben, hogy a kiadóm jövőre új előszóval adja ki újra a kötetet.