Zsúfolásig telt a Polgárok Háza, ahol Bayer Zsolt és Szakács Árpád könyvét mutatták be. Pedig a kötetben semmi más nincs, mint a két szerző közelmúltban megjelent cikkei egymás után. Aki követi a politikát, az már olvasta őket, aki meg nem követi, annak ez nem lesz érdekes olvasmány.

A kiprintelt cikkek a kultúrharcról szólnak, az egyik fele Szakács cikksorozata, ahol az indító darab a „Kinek a kulturális diktatúrája?” címet viselte. Az egy szabatos kérdés volt, amit hasonlóan szabatosan megválaszolt a cikk: természetesen a balliberálisoké, akik még mindig könyveket írnak, filmeket rendeznek és kiállításaik is vannak.

A könyv címe viszont valamiért az lett, hogy „A kultúra diktatúrája”, ami valami egész mást jelent, de nem derült ki, hogy mit. Olyan rendet, ahol kötelező kulturáltan viselkedni? Általában az illemszabályokat? Érdemes-e a kultúrharcban értelmetlen címmel kigurulni a csatatérre? Megannyi kérdés, de sajnos nincs alkalom feltenni őket.

Alapos a gyanúm, hogy a jelenlévők egy része sem Németh Lászlót, sem Spirót nem olvasott soha, és nem is tervezi. De hát minden lakossági fórumnak ez a tanulsága. Az élmény lényege az együttlét, a magány megtörése, az emberszag. A helyezkedés közbeni pár szavas csevegés, intés a látásból ismert polgártársaknak, a másik leesett sapkájának felemelése. A nagyapánk háborús emlékeinek elmesélése vadidegeneknek, csak mert egymás mellett ülünk. Szakács később vádlóan teszi fel a kérdést a jobboldali tábor felelősségéről: járunk-e mindannyian templomba? Nyilván nem, mert ha járnának, akkor kevesebben szorulnának helyette ilyen alkalmakra.

A szeánszot Gajdics Ottó, a Magyar Idők főszerkesztője „moderálja”; azért az idézőjel, mert ő tud a legkevésbé uralkodni magán. Hakni ez; újrahasznosított cikkek fölött pufognak kopott frázisok. Többek közt az alávaló filmrendezőkről, akik pénzt kapnak, díjakat nyernek, aztán nem átallják kritizálni a kormányt meg tüntetésen mutatkozni. De a közönség szereti ezeket az örökzöld slágereket, az ellenségfelmutatást és a régi hívószavakat; a közös, kárörvendő göcögést a CEU említésekor. Így kicsit érthetőbb az is, mi volt a célja egy egyetem lerombolásának: hogy ezek a bácsik és nénik öt másodpercig örülhessenek. Közösségteremtő gyújtogatás.

Wass Albert neve hallatán gyönyörű összhangban, lassan, feketén bólingat a társaság. Mintha az AC/DC lépne fel a reumatológián.

Gajdics Ottó és Bayer Zsolt

Túry Gergely

Háborúba fegyvertelenül

Ott a pódiumon mindenki mindenben egyetért, ezért elég érdektelen az előadás. Bayer igyekszik fűszerezni, hol némi fáradt humorral, hol irodalomtörténeti érdekességekkel. A harmónia csak egyszer törik meg.

Gajdics vállalja, hogy tolmácsolja az ellenség szavait. Széles, népszínházi gesztusokkal, elváltoztatott hangon parodizálja a szemét libsiket, akik azt kérdezik – „aljasul” –, hogy na és hol az a jobbos kultúra, ami el van nyomva, és amit kiszorítanak holmi Oscar-, Nobel- meg mindenféle díjas hazaárulók. „Hol vannak a művek, ezt kérdezik, hogy egyet se tudtok mondani, és tudom, hogy ettől Árpi nagyon ideges tud lenni, úgyhogy át is adom a szót.”

Tűkön ülök, mert engem is nagyon érdekel, hogy végül is minek csinálnak helyet ezzel a rohammal. Értem Bayer dühét is, amikor azt kérdezi, arra vannak-e ők kárhoztatva, hogy a Libriben kizárólag Esterházy legyen az orruk alá tolva – de vajon mit szeretnének helyette?

De nem tudom meg. Szakács nem említ neveket, sem címeket. Arról kezd beszélni, hogy ő nagyon sok anyagot kap magánlevélben – ezalatt alighanem kortárs regényeket kell érteni –, ám azok szerzői félnek. Félnek a kulturális diktatúrától.

Ha jól értem a szavait, ott vannak az asztalfiókokban a nemzeti-keresztény fejlődésregények egy szebb korról, Magyarország felvirágzásáról, arról, ahogy az elnyomott fidelitasos szegénylegény végül megnyeri a közbeszerzést. De az alkotó retteg. Szerettei is hiába nógatják, nem hajlandó elvinni a kiadóba. „Titeket féltelek”, mondja nekik, és felfesti egy új Tanácsköztársaság rémképét, ahol őt meg fogják hurcolni a művészetéért, hetedíziglen.

Engem nem győzött meg, úgyhogy egyelőre fenntartom azt a teóriát, hogy fideszes kultúra nincs. Amúgy valószínűleg nem is lehetséges, de erről majd máskor értekezek.

Viszont továbbadom Szakács üzenetét: nem kell már félni, ezek nem jönnek vissza, senkinek nem esik bántódása. Gyerünk, alkossatok remekműveket! Vagy ha tényleg készen vannak, akkor rajta, nyomdába vele.

Szóval itt kissé besült a mutatvány, a műsorvezető feltette a gonoszok kérdését, és nem volt rá válasz. Nincsenek művek, a cél a rombolás és a gyűlölet.

A beszélgetés ezután visszasüpped az unalomba. Egészen addig, amíg Bayer ismét mikrofont kaparint hosszabb időre, és szerelmet vall Ady Endrének.

Szakács Árpád, Gajdics Ottó, Bayer Zsolt

Túry Gergely

Ne fulladjon meg Ady Endre

Ady azért kerül elő, mert a kultúrharc mellékhadszínterén betalálta őt is egy munkáslevelező. Az a szegény ördög akkor tényleg arról írt, hogy Ady egy koszos hazaáruló szabadkőműves volt, de Bayer szerint ez félremagyarázás, és direkte jót tesz, ha rácsodálkozunk a zsenik bonyolultságára, devianciájára és tévelygéseire. Hosszan és értőn mesél Ady erkölcstelenségeiről, jellemhibáiról és alkoholizmusáról, aztán felemeli az ujját, és bölcsen azzal bocsátja útjára a polgári közönséget, hogy mégis, Ady nélkül nincs magyar irodalom. Hogy ez mind nem releváns, ahogy Knut Hamsun vagy Balassi művészete is önmagában áll, nem kezdik ki emberi, politikai, világnézeti botlások, mert nagy alkotók voltak, és ennyi elég. Vérpezsdítően beszél, idéz, verssorokat és életrajzokat, égbekiáltó bűnöket és örök értékű mondatokat egymás mellett, végül ott sorakoznak előttünk a magyar és a világirodalom nagyjai sebeikkel, vétkeikkel és tévedéseikkel, fejükön a mégis kiérdemelt koronákkal. Mint egy kitűnő irodalomtanár, akinek a szavaira felnéz a mobiljából a nyegle kamasz, és beleborzong a költészet szépségébe és színeibe.

Magányosnak tűnik, mintha tudná, hogy ebben a teremben talán az egyetlen, akit néha tényleg lázba hoz még egy vers, és nemcsak a vérszag.

Kérdésekre nincs idő, sem lehetőség. Kár, mert Bayer lelkesítő Ady-apológiájában ott fortyog a legfontosabb probléma. Ha elismerik, hogy a deviánsokból lesznek kultúránk lángoszlopai, akkor vajon most miért várnak hűségesküt? Mi egy ellenzéki tüntetés a rablógyilkossághoz képest? Ha Ady, József Attila és Petőfi és Villon ballépései nem árnyékolják be művüket – akkor vajon a mai művészeknél miért lenne halálos bűn, hogy nem értenek egyet az állampárttal?

Bayer Zsolt, tudom, ezen el fog gondolkodni, aztán legfeljebb nem írja meg. A többiek egyként, magasról, könnyedén leszarják Adyt a soraival, életével, hibáival és szerelmeivel együtt. Az a felröhögés a legyőzött egyetem fölött, sosem látott filmek, sosem olvasott regények alkotóinak közös gyűlölete, a könyvégetés melege – ez élteti őket, és nem az, hogy jót, szépet, eredetit teremtsenek vagy lássanak.

Zsolt, ha ezt megnyertétek volna száz éve, ma nem idézhetnéd Ady Endrét.

Ha most megnyeritek, Zsolt, nem marad, akivel beszélgethetsz Ady Endréről.