Ellenségeinkkel jogunk van leszámolni, de ahhoz nincs jogunk, hogy személyesen meggazdagodjunk – adott eligazítást Heinrich Himmler, az SS (a náci párt katonai szervezete) főnöke. A diktatúrákban és hasonló rendszerekben előforduló sajátos morál megnyilvánulásaként egyik hírhedt beszédében – Poznanban, 1943-ban – azt fejtette ki tisztjeinek, hogy jogukban áll zsidókat meggyilkolni, de megengedhetetlen, hogy akár egy bundát, akár egy órát, akár egymárkányi pénzt vagy egy cigarettát ellopjanak az áldozataiktól.

Az intelmet persze a náci diktatúrában sem fogadták meg. Egyáltalán nem. Ezért is tanulságos Konrad Morgen SS-bíró pályafutása. (Az SS-nek külön, a hadbíróságoktól független bíróságai voltak.) Morgen történetének fordulópontja azzal kezdődött, hogy megkapott egy kétségkívül abszurd aranylopási ügyet. 1943 őszén fináncok kezére jutott egy postai csomag, háromtömbnyi fogarannyal. Kiderült, hogy az auschwitzi haláltábor egyik szanitéce akarta hazaküldeni Németországba a feleségének.

Hogy a lopott arany több ezer halottól származik, az nem lehetett kétséges. Morgennek, aki már egyetemista korában belépett a náci pártba, emiatt támadtak megrendítő gondolatai – derül ki a bíró eddigi legátfogóbb életrajzából, az osztrák Herlinde Pauer-Studer és az amerikai David Velleman tavaly megjelent kötetéből. A szerzőpáros szerint – sok más korabeli értelmiségihez hasonlóan – Morgen naiv, idealista módon hitt abban, hogy a nemzetiszocializmus jó és igazságos. Nem csekély morális vívódást okozott tehát neki, amikor a mélyen igazságtalan rendszerben igyekezett igazságot szolgáltatni – legalábbis a jog betűje szerint. Első nagy ügye az volt, amikor a Waffen-SS (az SS harctéri alakulatai) varsói hadtápfőnökét, Georg von Sauberzweiget és több társát ítélte halálra, amiért elkobzott holmikkal kereskedtek a feketepiacon. Így is kinézhetett az igazságszolgáltatás az igazságtalanságban: nem számított ritkaságnak a súlyos ítélet ilyen ügyekben.

Morgen ráadásul olyan hévvel intézte a korrupciós, sikkasztási és gyilkossági ügyek százait, hogy az már a főnökeinek is feltűnt. Megpróbálták leállítani, mire ő tiltakozásul az áthelyezését kérte a nyugalmasabb Norvégiába. Ez akkoriban óriási merészségnek számított, a megtorlás nem is maradt el: a keleti frontra küldték harcolni, ám fél év elteltével, 1943 májusában visszahívták. Méghozzá azért, mert Himmler fontosnak tartotta a koncentrációs táborokban randalírozó bűnbandák megfegyelmezését (természetesen nem a fő bűnökről volt szó). Morgen kitartásának tulajdonítják, hogy pár héttel a háború vége előtt kivégezték Karl Otto Kochot, a buchenwaldi, később a majdaneki láger parancsnokát. Az volt a bűne, hogy nagyban sikkasztott aranyat és más értékeket, ráadásul ezzel összefüggésben gyilkosságok is száradtak a lelkén.

Életrajzírói szerint az akkor 34 éves Morgen az aranylopás kivizsgálása miatt 1943-ban felkereste az auschwitzi haláltábort, és olyannyira megrázta mindaz, amit ott látott, hogy elhatározta, megpróbál a maga jogi eszközeivel küzdeni a zsidók lemészárlása ellen is. Hogy ez valóban így történt-e, azt ma nehéz megállapítani. Életrajzírói, Studer és Velleman elhitték neki, de például egy korábbi életrajzának írója, Raphael Gross svájci történész nem. Az osztrák–amerikai szerzőpáros könyvéből megtudható, hogy Morgen a háború után azt állította: a pusztító rendszer vezetőit azokkal az eszközökkel próbálta eltávolítani, amelyeket maga a rendszer kínált. Valóban megpróbált a náci jog alapján fogást találni több nagy bűnösön: gyanúsítottjai között szerepelt Auschwitz Gestapo-parancsnoka, Maximilian Grabner, aki kétezer embert lövetett agyon, és Auschwitz parancsnoka, Rudolf Höss, aki viszonyt folytatott egy cseh fogolynővel. Sőt még Adolf Eichmannt, a fő náci bűnösök egyikét is megpróbálta elfogatni, amiért értékes gyémántokat sikkasztott el. Valami valóban történhetett: az 1961-es jeruzsálemi Eichmann-perben a vádlott maga is emlékezett arra, hogy a rendőrség 1943-ban háborgatta egy zacskónyi drágakő miatt. Ebből a három ügyből már semmi sem lett, különösen Eichmann bizonyult érinthetetlennek.

Hogy Morgen valójában melyik oldalon állt, ahhoz adalék, hogy a háború után a védelem tanúja volt több náci perében. Egy nácitlanító bizottság 1948-ban viszont felmentette, éppen arra hivatkozva, hogy magas rangú SS-vezetők ellen lépett fel. Később azzal gyanúsították meg, hogy felelős négy orosz hadifogoly haláláért. Az eljárás 1961-ig húzódott és eredménytelenül végződött, éppúgy, mint 1972-ben egy másik, szintén sokéves vizsgálat. Studer és Velleman könyvéből az derül ki, hogy két volt munkatársa feltehetőleg személyes okokból feketítette be Morgent azzal a nem túl életszerű történettel, hogy röplapban biztatta a Magyarországon deportálás előtt álló zsidókat, vigyék magukkal értékeiket Németországba. Morgen a háború után – hivatalosan nácitlanítva és a jelek szerint az ellene folyó eljárásoktól nem különösebben zavartatva – ügyvédként dolgozott sokáig, majdnem 1982-es haláláig.

BEDŐ IVÁN

A cikk a HVG 2018/36. számában jelent meg.