Gerő András az azonnali.hu-n megjelent Zsidó zavar: miért érzi magáénak egy zsidó szervezet a zsidóellenes Füst Milánt című vitacikkében Füst Milánról szóló monográfiám (Jelenkor, 2017) egyik fejezetére hivatkozva azt állítja, hogy Füst Milán antiszemita volt. „Azt hiszem”, írja Gerő, „ezek után indokoltan lehet kijelenteni: Füst Milán, a jeles zsidó származású bal oldali magyar író antiszemita volt. Antiszemitizmusa nem pillanatnyi rosszkedv eredménye, hanem világképének szerves tartozéka volt.”

Füst Milán természetesen nem önmagában fontos Gerő Andrásnak. Azért állítja róla mindezt, mert a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület védnöksége alatt működő Füst Milán Páholy történetesen az ő nevét viseli. De alighanem a Páholy sem lehet különösképpen fontos, hiszen nem egyéb, mint néhány, zömmel idős ember beszélgetőköre. Nincs befolyása semmire. Gerő András cikke szerény, ámde hűséges hozzájárulás a kormánypárt új meséjéhez, amely arról szól, hogy az antiszemitizmus pusztító veszélye ma balról fenyeget, míg a Fidesz a migráció elleni küzdelemben, ha nem is szövetségese a zsidóságnak, de biztonságának garanciája. Függetlenül a Soros-kampány sztereotípiáitól, Bayer Zsolttól, a Figyelő Heisler Andrással szemben tanúsított kitüntető kedvességétől és sok egyébtől. Mint a Fidesz meséiben általában, ebben is van részigazság, csak persze semmi sincs egészen úgy, még félig sem. Gerő logikájának, mint minden hasonló beszédnek a vége most is csupán annyi, amit Nagy László a Menyegzőben halhatatlanul fejezett ki: „Tyuhahé, rókaprém, más is kurva, nemcsak én.” Vigasztalan, vigasztalan.

De mivel nem így van, mivel nem mindenki kurva, a vitát nem ezen a szinten szeretném lefolytatni. Komolyan veszem Gerő állítását, és a következőkben a Füst Milánt ért gyanúsítással foglalkozom, ehhez teszek néhány általános megjegyzést.

Egyetértünk Gerővel abban, hogy a 20. század folyamán az antiszemitizmusnak kialakultak jobb- és baloldali változatai, és ezek mindegyike egyaránt elutasítandó. Abban is, hogy antiszemita nézeteket vallhat olyan, akit a társadalmi kommunikációban zsidónak tekintenek. De itt rögtön meg kell állnunk. Meglepő, hogy Gerő ebben az esetben nem kíván tudni két dolgot. Az egyik az, hogy a „zsidó” az asszimiláció korában mindenekelőtt társadalmi kategória. A „zsidóval” „zsidóként” van dolga annak, akit egy adott szituációban annak tekintenek. A „zsidónak” tekintett személy identifikációját megelőzik azok a társadalmi sztereotípiák, amelyek a ráirányuló tekintetnek látást kölcsönöznek. A 20. századi magyar társadalomban bárki lehetett „zsidó”. A Gerő által idézett fejezet többek között erről szól. Emellett az talán még nyilvánvalóbb, hogy antiszemitizmus a nyilvános kommunikációban jön létre, és ott hat. Nem ritkán politikai ágendák fontos vagy éppen alapvető részeként. Tehát amikor antiszemitizmusról beszélünk, nem magánérzeményeket mérlegelünk, hanem társadalmi gyakorlatokban megképződő, másokat megbélyegző, következményekkel járó beszédmódokat, csoportképző erőket, kizárást, kitaszítást eredményező politikákat.

Emiatt abszurd Füst Milánt antiszemitának bélyegezni, és azt állítani, hogy ez világszemléletének szerves tartozéka volt. Antiszemitizmusnak ugyanis egyetlen nyilvánosságnak szánt alkotásában sincs nyoma. A napló, amit Füst gyanúba keverésére felhasznált könyvfejezetében vizsgáltam, eredetileg nem a nyilvánosság számára íródott. A szerző életében semmilyen módon nem vett részt a nyilvános társadalmi gyakorlatokban, és csak 1999-ben vált teljes egészében hozzáférhetővé.

A napló szövege 1905 és 1944 között keletkezett. E negyven év során Füst identifikációja jelentős változásokon ment keresztül, és egyetlen pillanatban sem volt egyértelmű. Akkor sem, ha azok a naplórészletek, amelyeket Gerő a monográfiából idéz, kétségtelenül szerepelnek Füst naplójában. Az identifikáció fogalma, amiről a fejezet szól, nem alkalmas pecsétek felragasztására. Az identifikáció nem vélemény, nem nézet, nem világszemlélet. Az a folyamat, amelynek során az én a társadalom színpadán jelentéseket nyer, ami az azonosulás és az elhatárolódás árnyalatai és dinamikája szerint alakul. Az identifikáció formálódásának leginkább mozgásban lévő felületei mindig azok, ahol az azonosulás és az elkülönböződés dinamikái a legnagyobb zavarok átélésére kényszerítik a személyiséget. Ezeken a helyeken a jelentések nem illeszkednek homogén szerkezetekbe. Ezt a finom mozgást nem lehet durva módszerekkel, bélyegek rásütésével megközelíteni.

Nem vitás, hogy Füst naplójában változó intenzitással, de korántsem az alapszólamok egyikeként, mindvégig jelen vannak antiszemita bejegyzések, ráadásul időnként nagyon kellemetlen tónusban megfogalmazva. Leginkább 1919 és 1924 között. Hasonló jelenség jól megfigyelhető a korszak más „zsidó” szerzőinek esetében is. Hogy mi ennek az oka, azt Gerő egészen biztosan tudja. E szerzőket a korai Horthy-rezsim általános antiszemita közbeszédje vette körül. A numerus clausus korában vagyunk. Nem ritka az olyan megnyilvánulás, amely kódolva a magyar irodalomból is kizárta volna őket, mondván, nem tudnak megfelelően magyarul. Füst úgy vélte, tanári állását is kollégái antiszemitizmusa miatt veszítette el. Kétségtelen, hogy ekkoriban nem volt benne szolidaritás például a szegény, ortodox, jiddisül beszélő zsidókkal szemben. Ez nem szép dolog, nem vidám olvasmányok az ilyen szövegrészek. Annál jellemzőbbek a korban az asszimilált polgári környezetben élőkre. Füst azonban nem volt zsidóellenes. A társadalmi kommunikációban negatív sztereotípiák szerint megképzett „zsidóról” igyekezett leválasztani magát. Amikor a monográfiámban az idézőjeles „zsidóról” van szó, erről beszélek, míg amikor Gerő elhagyja az idézőjelet, akkor valami egészen mást mond, amit az én soraimból nem lehet levezetni. Amit antiszemitizmusnak nevezünk, kontextuálisan vizsgálandó, és nem mindegy, hogy a beszéd célja a másoknak okozott fájdalom növelése, vagy az elszenvedett fájdalom csökkentése. Itt megint lényeges, hogy a napló nem a nyilvánosságnak szólt.

Később egyébként Füst naplójában az elhatárolódás helyét fokozatosan, de nem kizárólagosan átveszik a „zsidóval” kapcsolatos pozitív megjegyzések, és szerepet kap az azonosulás. Erre Gerő nem tér ki. Egyértelműségről egyetlen pillanatban sincs szó. Jól jelzi ezt, hogy bár Füst 1938-ban feleségével együtt katolizál, ami sokféle indokból történhetett, néhány héttel korábbi naplóbejegyzéseiben még nemcsak hogy kizárta a megkeresztelkedés lehetőségét, etikai alapon el is ítélte. Aztán mégis megtette, majd később soha nem beszélt róla.

A háború idején Füst tudomást szerez a gázkamrák létezéséről. Ekkoriban írja azt, amit Gerő is kiemel a monográfiából: „Érdekes, hogy lehetséges: hogy vannak kis növénykék is a réten. Ezek mindenféle praktikával léteznek biztosan (…) – íme zsidók, így kellett ügyeskednetek a gettóban, kereskednetek, mert más szégyelt kereskedni s ahol maradt egy kis életlehetőség, oda gyorsan becsempésznetek magatokat. De most ezt is lehetetlenné tették a németek. Meg kell tehát szűnnetek, valószínűleg. Sok nép pusztúlt el a világon, nemcsak ti. (…) De ma azt mondom, ilyen szenvedések árán kár megőrizni ezt a hibrid karaktert s a különállás által állandó célpontúl kinálkozni az emberi állatiasságnak.” Elég nyilvánvaló, hogy az „íme zsidók” megszólítással kezdődő szövegrész hangja egy idézett idegen hang, olyan részvéttelen, kvázi objektív tónus, ahogyan egy elképzelt botanikus beszélhetne egy növényfaj kipusztulásáról. Ezt szabad függő beszédnek hívják. Füst saját hangjának megszólalását a „de ma azt mondom” bevezetés jelzi. Végtelenül szomorú, önfelszámoló hang ez, amely tehetetlen az „emberi állatiassággal” szemben. De ezt a beszélő ellen fordítani, bélyegként rásütni Füstre, hogy „antiszemita” lett volna, páratlanul ízléstelen. Egyben egy szakmai problémára is felhívja a figyelmet. Nem biztos, hogy egy történész rendelkezik az irodalmi szövegek olvasásának képességével. Óvatosan kellene eljárnia, amikor irodalmi szöveget használ forrásként, mert abban olyan eljárásokkal is találkozhat, amilyenekkel másfajta forrásokban nem.

Gerő gyanúsításának másik pontja Füst vélt baloldalisága. Azt állítja, a MAZSIKE kebelén belül működő Páholy azért viselheti a szerinte antiszemita Füst nevét, mert baloldali volt. A baloldalon kettős mércével mérnek. A baloldali antiszemitizmusra nincs fülük, a jobboldalira bezzeg ugranak. Itt is csak Füst vélt baloldaliságához szólok hozzá. Mit jelent ez egy olyan szerző esetében, akinek az alkotói pályája 1909-től1967-ig tartott? E hosszú alkotói életút alatt Füstnek csak 1945 júniusa és 1949 tavasza között, valamint 1956-ban, a forradalom idején keletkeznek politikai szempontból értelmezhető írásai. Összesen egy versről, két-három levélről, egy előszóról és két, az 56-os forradalmat üdvözlő cikkről van szó. Ez az életműnek kifejezhetetlenül csekély hányada. Füst jobbára apolitikus szerző volt, aki formátlan együttérzést táplált a szegények ügye iránt, lévén becsületes ember, maga is egy szegény özvegyasszony fia. 1945-ben magával ragadta Rákosi egyik beszéde. Ezt egy levél és egy publikálatlan cikk örökítette meg. A jelenés című vers 1946 júniusában jelent meg a Szabad Népben. Ez a Leninhez szóló óda azonban korántsem tucatterméke a kor politikai irodalmának. Nagy vers, Füst költészetének anyagából való, és egyáltalán nem egyszerű megérteni. 1948-ban Déryvel megosztva Kossuth-díjat kapott, megérdemelten. Ennyi elég Gerőnek, hogy azt állítsa róla, baloldali, ami összefüggő, homogén képződmény volna azzal, amit a mai politikai kontextusban baloldaliságnak szoktak nevezni. Megjegyzem, ez a szó ma részben hasonlóképp működik, mint ahogyan a „zsidó”. Igazán meglepő, hogy az állítást éppen egy jeles történész fogalmazza meg, akinek tisztában kell lennie a fogalmak és a kontextusok jelentésváltozásával, a képződésüket befolyásoló normarendszerek változékonyságával.

Én is jól tudom, vannak, akik mások megbélyegzésével vívják kevéssé emelkedett harcaikat saját politikai identifikációjuk megalkotásáért. Meglehet, rossz lelkiismerettel. Gerő ezt teszi, lelke rajta. Csak azt kérdezem, nincsenek határok? Magyarország talán holnap is lesz, és nem ártana, ha maradna belőle valami holnapra. Én a holnap szempontjából túl drága árnak tartom, ha vigasztalan és nyomorúságos igazodások, önigazolások közepette méltatlanul pecsételődnek meg a magyar kultúra olyan kiemelkedően jelentős alkotói, mint Füst Milán. Vagy ez az ár sem túl magas? Mit gondol Gerő András?