szerző:
Sándor Anna
Tetszett a cikk?

Tíz Oscarra jelölte az Akadémia azt a különös fekete komédiát, amely Anna királynő kegyenceinek kíméletlen intrikáit mutatja be. Három nő különös, szeretettel, féltékenységgel, kegyetlenséggel fűszerezett kapcsolatának történeténél jobb filmélmény aligha lesz 2019-ben.

Abigail hatalmas, kék szemei tágra nyílnak, mikor valami őszinte elismerést mond – maga a megtestesült, gyengéd báj, csak csöppet sárosan érkezik a palotába. Sarah tekintete határozott és kemény, ő mindent megold, mindent irányít, és kiválóan lő kacsára. Anna gyerekes daccal tömi magába a tortát akkor is, ha utána hányni fog, kissé ostoba és végtelenül szeretetéhes, kiszolgáltatva két ambiciózus és hataloméhes kegyence törekvéseinek. Mert Anna királynő, az utolsó Stuart uralkodó, aki a 18. század elején igazgatta Nagy-Britanniát. Pontosabban: hagyta rá a királyi teendőket éppen aktuális bizalmasaira.

Mindenki csak eszköz a palotabeli szamárlétrán.
©

Lady Sarah Churchill 13, Anna Stuart 8 éves volt, mikor találkoztak, és a kapcsolatuk egyre szorosabbá vált: a korabeli pletykák szerint az ágyukat is megosztották, és az biztos, hogy Mrs. Morley-nak és Mrs. Freemannek hívták egymást. Anna férjhez ment, és 17 gyereket temetett el, miközben egyre jobban támaszkodott Sarah-ra – Sarah pedig idővel uralkodott is a nevében. Egy napon aztán megérkezett a palotába Sarah unokahúga, Abigail Hill, és minden megváltozott.

A kedvenc egy kíméletlen hatalmi harc történetét mondja el, amelyet a korona árnyékában vívott egymással két nő – egyébként a valóságban is, de a tények a görög kultfilm-rendező, Giórgosz Lánthimosz filmje szempontjából igazából érdektelenek.

Sokkal izgalmasabb, hogyan lehet metsző iróniával és leplezetlen gúnnyal ábrázolni a magány, illetve a depresszió fájdalmait, vagy az egymásra utaltság már-már perverz intimitását és bántalmazó pillanatait úgy, hogy az ne legyen sértő.

A frappáns, feszes párbeszédek, a csattanós, pár szavas mondatok sűrűjében ugyanis szinte fel sem tűnik, hogy gyakran akkor nevetünk a legnagyobbat, mikor élesen kirajzolódik egy-egy figura privát nyomora. És ilyenkor az önfeledt szórakozás mögött felsejlik a szánalom – nyugtalanító érzés, de a következő poén lendületesen elmossa, és a velünk maradó halovány emléke éppen elég ahhoz, hogy idővel együttérzést ébresszen a főszereplők iránt.

Rachel Weisz mint Lady Sarah Churchill.
©

A három nő közötti dinamika mozgatja ugyanis a filmet az első pillanattól az utolsóig: személyes és politikai féltékenység hálózata ez, amelyben önzés és önzetlenség, törődés és számítás is szétszálazhatatlan. Ehhez a sistergő dinamikához kellett három ilyen elementáris alakítás is, akkor is érezzük a figurák jelenlétét, mikor éppen nem szerepelnek.

Olivia Colmant Oscarra jelölték Anna megformálásáért, aki nevetségesen kicsinyes és egyszerre rendkívül tragikus – és Colman tökéletesen együttműködik Lánthimosszal az abszurd felépítésében is. Rachel Weisz játéka visszafogott, gesztusai mögött az udvarban kitanult, profi rutinnal lefojtott indulatok és érzelmek hömpölyögnek. Ők ketten a rendező bevált partnerei, a zavarba ejtően klausztrofób A homárban már dolgoztak együtt.

Újonc viszont Emma Stone, aki azt a csípős nyelvű karaktert hozza, amelyet a hollywoodi filmjeiben már láttunk tőle. Ám míg ott általában egy bolondos, de alapvetően tiszta szívű lányt alakít, itt ennek a fordítottját. Ahogy telnek-múlnak a percek, úgy leszünk egyre bizonytalanabbak, hogy éppen hihetünk-e annak, amit mond, amit tesz. A nagy kérdés, hogy hol végződik a túlélésért vívott küzdelem, és hol kezdődik az ambíció.

Sarah kiválóan céloz, Abigail pedig szorgalmasan tanul tőle.
©

A kedvenc sok tekintetben eltér Lánthimosz korábbi filmjeitől, például ez az első alkalom, hogy nem a saját forgatókönyvéből dolgozik, és az is új, hogy nem ez általa teremtett univerzumba kalauzol, mint A homár vagy az Egy szent szarvas meggyilkolása című filmekben, hanem egy konkrét történelmi szituációt vesz elő. Az viszont már sokkal ismerősebb Lánthimosztól, hogy a mindennapjainkban rejlő abszurdot csalogatja elő és nagyítja fel, ráadásul egy olyan időszakban, amely a mi áramvonalasított korunknak eleve maga a túlzás: a rokokó hajnalán.

Lánthimosz érzékelhető élvezettel parodizálja ki a kosztümös filmek kötelező elemeit. A báli táncok nála Händel, Purcell és Vivaldi zenéjére elkövetett diszkós vonaglások, a flörtök és vonzódások simán elférnének a Veszedelmes viszonyokban, az arisztokrata semmittevés művészi szintre emelése pedig kimerül a kacsafuttatásban és egy elhízott meztelen férfi naranccsal dobálásában. (Nyugalom, amit kell, azt eltakarja.) Apropó férfiak, ők leginkább meghúzódnak a cselekmény hátterében, és egyébként is talpig parókában és púderezett, szépségfoltos, rúzsos arccal kellene komolyan vennünk őket. A történet és a történelem szempontjából egyik kiemelkedő képviselőjük például a Nicholas Hoult alakította politikus, aki miközben a leghumánusabb érveket képviseli az éppen zajló spanyol örökösödési háborúval kapcsolatban, az egyik legnagyobb rohadék is a filmben.

Középen Nicholas Hoult.
©

Az átlag kosztümös drámákkal ellentétben ugyanis itt a politikai háttér és az intrika nem a díszlet része, hanem minden ponton szervesen beépül a történetbe. Ezt pedig Lánthimoszhoz méltón olyan stíluseszközök is támogatják, mint a gyakran alkalmazott halszemoptika, amely egy ponthoz képest begörbíti a teret. Kevés filmes fogás van, amellyel ennyire durván a néző arcába lehetne tolni a szubjektív szempontot, illetve az egocentrizmust – ez egy ambíciókról is szóló filmben kifejezetten releváns. A szintén Oscarra jelölt Robbie Ryan kamerája pedig ezen túl is fojtogatóvá szűkíti a teret. A palotabelsők, a sötét szobák és folyosók, a többnyire felhős égbolt tovább fokozza a bukástól, illetve a magánytól való nyomasztó rettegést.

Nem lehet büntetlenül mással táncolni.
©

A kedvenc az idei Oscar egyik komoly esélyese, összesen tíz jelölést kapott, így például a legjobb film, rendezés, forgatókönyv, kosztüm, látvány, de a három főszereplő színésznő is elhozhat egy-egy szobrocskát. Nagy vetélytársa a mexikói Alfonso Cuarón szintén tíz Oscar-jelöléssel induló Romája, amelyről mi is írtunk – szerettük mindkét filmet, a különös fekete komédiaként habzó A kedvencet talán egy kicsit jobban.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

Az index.hu eddigi szerkesztősége lényegében megszűnt létezni, az ország elveszítette a legolvasottabb online felületét. Ez a független magyar sajtóra és a tájékozódás szabadságára mért eddigi legsúlyosabb csapások egyike. A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, hogy minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
hvg.hu Kult

Csak semmi finomkodás, az élet csupa afterparti

Matthew McConaughey újabb őrült figura bőrébe bújik, Timothée Chalamet a vesztébe rohan, Quentin Tarantino a hatvanas évek Hollywoodját idézi meg. Elton John pedig megkapja a saját bohém rapszódiáját. Szubjektív filmajánlónk 2019-re.

Ezt hallgatnánk, ha ma kint lennénk a Szigeten – második nap

Ezt hallgatnánk, ha ma kint lennénk a Szigeten – második nap

Csaknem 100 ezer forintba kerül a PCR-teszt a hódmezővásárhelyi kórházban

Csaknem 100 ezer forintba kerül a PCR-teszt a hódmezővásárhelyi kórházban

Gyilkos iróniával és áthallásokkal teli portré jelent meg Rákosi Mátyásról

Gyilkos iróniával és áthallásokkal teli portré jelent meg Rákosi Mátyásról