Tíz Oscarra jelölte az Akadémia azt a különös fekete komédiát, amely Anna királynő kegyenceinek kíméletlen intrikáit mutatja be. Három nő különös, szeretettel, féltékenységgel, kegyetlenséggel fűszerezett kapcsolatának történeténél jobb filmélmény aligha lesz 2019-ben.
Abigail hatalmas, kék szemei tágra nyílnak, mikor valami őszinte elismerést mond – maga a megtestesült, gyengéd báj, csak csöppet sárosan érkezik a palotába. Sarah tekintete határozott és kemény, ő mindent megold, mindent irányít, és kiválóan lő kacsára. Anna gyerekes daccal tömi magába a tortát akkor is, ha utána hányni fog, kissé ostoba és végtelenül szeretetéhes, kiszolgáltatva két ambiciózus és hataloméhes kegyence törekvéseinek. Mert Anna királynő, az utolsó Stuart uralkodó, aki a 18. század elején igazgatta Nagy-Britanniát. Pontosabban: hagyta rá a királyi teendőket éppen aktuális bizalmasaira.
Lady Sarah Churchill 13, Anna Stuart 8 éves volt, mikor találkoztak, és a kapcsolatuk egyre szorosabbá vált: a korabeli pletykák szerint az ágyukat is megosztották, és az biztos, hogy Mrs. Morley-nak és Mrs. Freemannek hívták egymást. Anna férjhez ment, és 17 gyereket temetett el, miközben egyre jobban támaszkodott Sarah-ra – Sarah pedig idővel uralkodott is a nevében. Egy napon aztán megérkezett a palotába Sarah unokahúga, Abigail Hill, és minden megváltozott.
A kedvenc egy kíméletlen hatalmi harc történetét mondja el, amelyet a korona árnyékában vívott egymással két nő – egyébként a valóságban is, de a tények a görög kultfilm-rendező, Giórgosz Lánthimosz filmje szempontjából igazából érdektelenek.
Sokkal izgalmasabb, hogyan lehet metsző iróniával és leplezetlen gúnnyal ábrázolni a magány, illetve a depresszió fájdalmait, vagy az egymásra utaltság már-már perverz intimitását és bántalmazó pillanatait úgy, hogy az ne legyen sértő.
A frappáns, feszes párbeszédek, a csattanós, pár szavas mondatok sűrűjében ugyanis szinte fel sem tűnik, hogy gyakran akkor nevetünk a legnagyobbat, mikor élesen kirajzolódik egy-egy figura privát nyomora. És ilyenkor az önfeledt szórakozás mögött felsejlik a szánalom – nyugtalanító érzés, de a következő poén lendületesen elmossa, és a velünk maradó halovány emléke éppen elég ahhoz, hogy idővel együttérzést ébresszen a főszereplők iránt.
A három nő közötti dinamika mozgatja ugyanis a filmet az első pillanattól az utolsóig: személyes és politikai féltékenység hálózata ez, amelyben önzés és önzetlenség, törődés és számítás is szétszálazhatatlan. Ehhez a sistergő dinamikához kellett három ilyen elementáris alakítás is, akkor is érezzük a figurák jelenlétét, mikor éppen nem szerepelnek.
Olivia Colmant Oscarra jelölték Anna megformálásáért, aki nevetségesen kicsinyes és egyszerre rendkívül tragikus – és Colman tökéletesen együttműködik Lánthimosszal az abszurd felépítésében is. Rachel Weisz játéka visszafogott, gesztusai mögött az udvarban kitanult, profi rutinnal lefojtott indulatok és érzelmek hömpölyögnek. Ők ketten a rendező bevált partnerei, a zavarba ejtően klausztrofób A homárban már dolgoztak együtt.
Újonc viszont Emma Stone, aki azt a csípős nyelvű karaktert hozza, amelyet a hollywoodi filmjeiben már láttunk tőle. Ám míg ott általában egy bolondos, de alapvetően tiszta szívű lányt alakít, itt ennek a fordítottját. Ahogy telnek-múlnak a percek, úgy leszünk egyre bizonytalanabbak, hogy éppen hihetünk-e annak, amit mond, amit tesz. A nagy kérdés, hogy hol végződik a túlélésért vívott küzdelem, és hol kezdődik az ambíció.
A kedvenc sok tekintetben eltér Lánthimosz korábbi filmjeitől, például ez az első alkalom, hogy nem a saját forgatókönyvéből dolgozik, és az is új, hogy nem ez általa teremtett univerzumba kalauzol, mint A homár vagy az Egy szent szarvas meggyilkolása című filmekben, hanem egy konkrét történelmi szituációt vesz elő. Az viszont már sokkal ismerősebb Lánthimosztól, hogy a mindennapjainkban rejlő abszurdot csalogatja elő és nagyítja fel, ráadásul egy olyan időszakban, amely a mi áramvonalasított korunknak eleve maga a túlzás: a rokokó hajnalán.
Lánthimosz érzékelhető élvezettel parodizálja ki a kosztümös filmek kötelező elemeit. A báli táncok nála Händel, Purcell és Vivaldi zenéjére elkövetett diszkós vonaglások, a flörtök és vonzódások simán elférnének a Veszedelmes viszonyokban, az arisztokrata semmittevés művészi szintre emelése pedig kimerül a kacsafuttatásban és egy elhízott meztelen férfi naranccsal dobálásában. (Nyugalom, amit kell, azt eltakarja.) Apropó férfiak, ők leginkább meghúzódnak a cselekmény hátterében, és egyébként is talpig parókában és púderezett, szépségfoltos, rúzsos arccal kellene komolyan vennünk őket. A történet és a történelem szempontjából egyik kiemelkedő képviselőjük például a Nicholas Hoult alakította politikus, aki miközben a leghumánusabb érveket képviseli az éppen zajló spanyol örökösödési háborúval kapcsolatban, az egyik legnagyobb rohadék is a filmben.
Az átlag kosztümös drámákkal ellentétben ugyanis itt a politikai háttér és az intrika nem a díszlet része, hanem minden ponton szervesen beépül a történetbe. Ezt pedig Lánthimoszhoz méltón olyan stíluseszközök is támogatják, mint a gyakran alkalmazott halszemoptika, amely egy ponthoz képest begörbíti a teret. Kevés filmes fogás van, amellyel ennyire durván a néző arcába lehetne tolni a szubjektív szempontot, illetve az egocentrizmust – ez egy ambíciókról is szóló filmben kifejezetten releváns. A szintén Oscarra jelölt Robbie Ryan kamerája pedig ezen túl is fojtogatóvá szűkíti a teret. A palotabelsők, a sötét szobák és folyosók, a többnyire felhős égbolt tovább fokozza a bukástól, illetve a magánytól való nyomasztó rettegést.
A kedvenc az idei Oscar egyik komoly esélyese, összesen tíz jelölést kapott, így például a legjobb film, rendezés, forgatókönyv, kosztüm, látvány, de a három főszereplő színésznő is elhozhat egy-egy szobrocskát. Nagy vetélytársa a mexikói Alfonso Cuarón szintén tíz Oscar-jelöléssel induló Romája, amelyről mi is írtunk – szerettük mindkét filmet, a különös fekete komédiaként habzó A kedvencet talán egy kicsit jobban.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Kiszámíthatatlan és katasztrofális következményekkel járhat a Közel-Keleten, de akár globálisan is, hogy az USA vasárnap hajnalban megtámadott három iráni nukleáris objektumot, először vetve be a bunkerromboló bombákat. Lehetséges forgatókönyvek.
Erről ír a világsajtó.
Donald Trump legutóbb a Juventus focistáit hozta kínos helyzetbe.
Furcsa részeletek derültek ki a HUN-REN Irányító Testületének üléséről. Miért szavaz valaki igennel az átalakításra, ha aztán lemond?
A nemzetközileg elismert kutató 91 éves volt.
Többféle nézetben is rá lehet nézni az éppen közlekedő vonatokra.
