A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Nem is az, hogy régen minden jobb volt, de az egész biztos, hogy a könnyűzene, ami nem megváltozott, hanem állandóan változik, ma másképp, máshogyan működik, mint akár tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Ahhoz képest meg, mint, amikor Morrissey és zenekara, a manchesteri Smiths színre lépett a nyolcvanas évek első harmadában, főleg máshogy néz ki.
Ami ma a popban történik, az széltében is, hosszában is vaskosabb, több, szegmentáltabb, kuszább, mint bármikor korábban, így mindenféle szempontból jóval kisebb az esélye, hogy olyan ellenszélben, félhomályban és ködben is jól felismerhető fejek bukkanjanak fel, mint a ma hatvanéves, jelenleg Los Angelesben élő zenész, aki legutóbb azzal keltett feltűnést, hogy a múlt héten a Jimmy Fallon Showban egy szélsőséges brit politikai szervezet, a For Britain jelvényével a hajtókáján lépett fel.
Hát igen, ez Morrissey, akit nem a politikai éleslátásáért szeretjük. És nem is az egydimenziós személyiségéért. Ellentmondásos, elviselhetetlen, csodálatos, mély, ihletett, hisztériás, tenyérbemászó, megkerülhetetlen, nagyhatású és korszakalkotó figura. Ír felmenőkkel rendelkezik, homoszexualitását tulajdonképpen nem titkolja, de önmagát inkább aszexuálisnak vallja.
Zenei ízlését leginkább a glam és a protopunk, többek közt a szakadtat, a csillogót és a csiricsárét meglehetősen izgalmasan keresztező New York Dolls, majd a punk rock befolyásolta. A 70-es évek végén volt néhány zenei próbálkozása, de a 80-as évek elején inkább az írásnak szentelte az idejét. Egészen 1982-ig, amikor megismerkedett az ugyancsak világraszóló gitárossal, Johnny Marr-ral.
Zenekara, az abban az évben alakított Smiths maga volt az instant lázadás a punk utáni nyolcvanas évek szintetizátoros, újhullámos, tiritarka, csiricsáré, újromantikus könnyűzenéjében. Eleve a névválasztás, Kovácsék, aztán az imidzs, farmer, póló, zakó, ing, félcipő, bőrdzseki, Morrissey-nél mindez még szemüveggel súlyosbítva, a zene, semmi műanyag, (egészen az utolsó lemezig) semmi szintetizátor (akkor se túl sok), csak a hatvanas-hetvenes éveket (Beatles, Rolling Stones, Byrds, T-Rex, David Bowie) idéző gitárpop, meg a szövegek, amiben világbavetettség, egzisztencialista szorongás és romantika rengeteg, glamúr annál kevesebb van.
Kultzenekar lettek világszerte. Én például a leányfalui strandon, a késő-kádári sajtó egyik legizgalmasabb információforrását, a Világ Ifjúságát olvasva találkoztam először a Smiths és Morrissey nevével, amikor arról értesültem, hogy a zenekar 1986-os The Queen Is Dead című lemeze szinte minden akkor brit zenei díjat besepert. Aztán a következő években budapesti lemezboltokban vettem meg, meg vetettem fel kazettára a négyes lemezeit, a gimnáziumban szakmányban fordítottuk az elképesztő és idéznivaló szövegeit (hogy csak egy emblematikus morrisseyzmust idézzek: "And when I'm lying in my bed, I think about life and I think about death, and neither one particularly appeals to me").
Az együttes, miután öt év alatt tökéletes életművet alkotott, 1987-ben feloszlott, Morrissey pedig szólópályára lépett, melynek első 1988 és 1997 közti szakaszát erős és gyengébb lemezek tagolták, míg a hosszú szünet utáni, 2004-ben kezdődő második periódusban három erősebb (You Are The Quarry, 2004, Ringleader Of The Tormentors, 2006, World Peace Is None Of Business, 2014) és két közepesebb lemezt (Years Of Refusal, 2009, Low In High School, 2017) jelentetett meg. A kerek évfordulót egy feldolgozáslemezzel ünnepli – a többek közt átértelmezett Joni Mitchell-, Bob Dylan-, Roy Orbison-, és Dionne Warwick-dalokat tartalmazó California Son a napokban jelenik meg.
