Egry Gábor: Végre egy irredenta emlékmű?

A 2010-ben ismét hatalomra került Fidesz látványos nemzetpolitikai intézkedései ellenére is egyértelműen törekedett arra, hogy ne vádolhassák területszerzési törekvésekkel. Már a nemzeti összetartozásról szóló emléktörvényben is gesztusokat tett a szomszédos nemzeteknek, elismerve, hogy Trianon számukra mást jelenthet, és csakúgy általában ítélte el az asszimilációs politikát. Noha az azóta is szaporodó Trianon-emlékművek szimbolikája ezt nemigen tükrözte, és a trianoni megemlékezéseket sem sikerült kiszabadítani a folytonos, panaszos-dühös veszteségmegidézésből, kormányzati szinten mégis érezhető volt a szándék: kerülni kell az egyértelmű irredenta gesztusokat.

A veszteségmegidézés elhárítását, a ma is élő összetartozás szimbolikus kifejezését hangoztatják az új Trianon-emlékmű esetében is. A tervek azonban egyértelművé teszik: az Orbán-kormány első, hivatalosan is irredenta emlékműve készül az Alkotmány utcában. Bár tudatosan elveti a revíziós propaganda legismertebb vizuális elemeit, mégis zárójelbe teszi a korábbi megközelítés két sarokkövét. Egyfelől elfogadja a dualizmus kori magyarosító politikát, amelynek a kritikája még kiolvasható volt a nemzeti összetartozás törvényéből. Másfelől az összes elvesztett területet helyezi a középpontba, noha eddig a legfontosabb hivatkozási pont a békeszerződés igazságtalan voltát illetően az volt, hogy a magyarok nemzeti önrendelkezése nem érvényesülhetett, a határok nem követték az etnikai határokat.

Az emlékmű látványterve

MTI / Steindl Imre-program

Miként lép ki az új emlékmű ebből a keretből? A földbe süllyesztve olvasható lesz a dualista Magyarország összes településének a neve az 1913-as hivatalos helységnévtár alapján. Ez a kiadvány azonban nem azért fontos, mert elvben tartalmazná a szétesett Magyarország összes települését (ez már csak azért sem lehetséges, mert természetesen közigazgatási változásokra a következő néhány évben is sor kerülhetett), hanem azért, mert az 1898. IV. tc. alapján megkezdett és 1912-ben lezárult helységnév-magyarosítási folyamat végeredményét tükrözte.

Bánffy Dezső tervei ellen a nemzetiségek képviselői – magyarbarát szászoktól a magyarokkal nem szimpatizáló románokig – szinte egyöntetűen tiltakoztak. A törvény kimondta, hogy minden magyarországi településnek csak egyetlen, magyar hivatalos neve lehet. Bár voltak praktikus okai is, a törvény messze túlmutatott ezek kezelésén. A helységnevek meghatározása nem maradt meg a létező és a magyar köznyelvben is használt formák regisztrálásánál. Az ilyen esetekben akár a gyakorlati használhatóság rovására is új, senki által sem használt és értett elnevezéseket adtak. A Trencsén melletti Teplából (korábban magyarul Trencsén-Tepla) például Hőlak lett, noha a lakók 80 százaléka szlovák anyanyelvű volt, további közel 10 százaléka német és a többi magyar. Ők Hőlakról soha nem hallottak, ha a mindennapokban kellett utalniuk lakóhelyükre, akkor Teplaként tették, és a régi elnevezés kielégítette az egyértelműség követelményét is, hiszen más Trencsén-Tepla nem volt az országban. A felülről rájuk kényszerített név viszont elkísérte őket a mindennapokban. Ettől kezdve használni kellett az anyakönyvi kivonatokban, a kérelmekben, igazolványokban, az állami szervek által kiadott igazolásokban, jegyzőkönyvekben stb. És ha véletlenül oda vezényeltek egy közigazgatási alkalmazottat, aki nem ismerte a község régi nevét, ő egy ideig meg sem értette, amikor a helyiek nyilvánvalóan továbbra is Teplát emlegették.

MTI / Steindl Imre program

Tepla/Hőlak (és még sok hasonló eset, hiszen közel 3000 település kapott így új nevet) is mutatja, hogy az 1913-as helységnévtár nómenklatúrájának kritikátlan megjelenítése a századfordulón eldurvult erőszakos magyarosítás elfogadását jelenti. A hasonló esetek jelzik azt is, hogy az emlékmű kilép Trianon igazságtalanságának etnikai/nemzeti értelmezéséből. Hiszen az eddigi megközelítés legalább hallgatólagosan, és sokszor kimondva is elfogadta, hogy a nem magyar nemzetiségek számára a békeszerződés pozitív lehetett, Trianon alapvetően a magyarság tragédiája. Ehhez képest az 1913-as elnevezések bevésése nemcsak azt sugallja, hogy a kormány immár legitimnek tekinti az említett erőszakos magyarosítást, hanem azt is, hogy azok a települések is nemzeti veszteségnek számítanak, ahol magyarok alig éltek (például az Ung vármegyei Eszterág, eredetileg Sztricsva, amelynek 404 lakosából 1910-ben csak egyetlen magyar anyanyelvű volt, vélhetően valamelyik hivatalnok), és amely települések lakóiról azt feltételezzük, hogy nem volt ellenükre az új államok megalakítása. Mindez kizárja, hogy ezek a települések a magyar nemzeti közösség együttes veszteségeként és mai összetartozása részeként jelenjenek meg az emlékművön. Nemigen marad más, mint a területi alapú irredenta emlékmű, az igazságtalan veszteségnek immár része a nem magyar lakosság is.

EGRY GÁBOR

történész, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója