A történész szakma egy része petíciót szervezett ellene, a másik része pedig csak legyintett rá, végül maradt a négy fal közötti zúgolódás. A Magyar Nemzeti Múzeumban látható Magyar Világ című kiállításon így a látogatók kénytelenek egy olyan múlttal megismerkedni, amelyet alaposan átírt az aktuálpolitika. Az elvileg március 15-ig meghirdetett, de a koronavírus-intézkedések miatt korábban bezáró időszaki kiállítás a Kásler Miklós miniszter kezdeményezésére létrehozott Magyarságkutató Intézet, valamint a Kodolányi János Egyetem kiemelt közös projektje, a Magyar Nemzeti Múzeum a helyszínt biztosítja.
A kiállítást megnéztük a rendezőjének, Tóth Lászlónak a vezetésével, majd mindazt, amit elmondott, teremről teremre összevetettük a téma szakértőjének, Zeidler Miklós történésznek a véleményével, amelyből kiderült az is, hogy miért válthatott ki a szakmából indulatokat a tárlat. A Magyar Világ ugyanis időutazást ígér a második világháború előtti utolsó békeévek Magyarországára, de az eseményeket elferdítve, vagy a teljes igazságot elhallgatva mutatja be.
Zeidler Miklós, történész
Rögtön szembetűnő a viszonylag szűkös időintervallum, a Magyar Világ ugyanis csak az 1938 és 1940 közötti időszakot mutatja be – Zeidler Miklós szerint sejthetően azért, hogy ne kelljen beszélnie Magyarország 1941-es hadba lépéséről. A látogatónak ezért úgy tűnhet, hogy a magyar vezetők 1940-ig – a felvidéki, kárpátaljai és erdélyi területek visszacsatolásáig – bravúros politikát folytattak, és csak 1941-ben „hibáztak egy picit”, így csöppentünk bele a második világháborúba. Csakhogy a kortársak már 1938-ban tudták, hogy a visszacsatolásoknak ára lesz, és Magyarország lépésről lépésre köteleződött el a németek oldalán. A kiállításnak tehát már az alapkoncepciója is problematikus.
Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Világ, 1938-1940
https://mnm.hu/hu/press/magyar-vilag-1938-1940
A látogatót a trianoni Magyarország óriási térképe és Horthy Miklós lovasszobra fogadja. A kiállítás Horthy hősiesnek beállított budapesti bevonulásával kezdődik, de a kormányzó fehér terrorban vállalt szerepét említés nélkül hagyja.
Tóth László a tárlatvezetésen szinte levegővétel nélkül sorolja a kormányzó érdemeit, amikor a második, a területi visszacsatolásokat bemutató teremhez érünk. Elhangzik – és maga a kiállítás is ezt sugallja –, hogy annak idején mindenhol örültek a kisebbségek a területi visszacsatolásoknak. Sem a kiállításon, sem a tárlatvezetésen nem esik szó arról, hogy a bevonulások előtt rengeteg cseh és szlovák menekült el. Zeidler Miklós szerint a békés jelző olyannyira nem használható a visszacsatolásra, hogy az „észak-erdélyi bevonulásnál a magyar lakosság a honvédek segítségével helyenként több száz románt is meggyilkolt a régi sérelmekért. Olykor a honvédek segítségét is kérték az »elintézetlen számlák« rendezéséhez. Volt olyan település, ahol több mint száz embert öltek így meg magyarok.”
A harmadik, és talán legnagyobb teremben az egyik oldalon Horthy kocsiját láthatjuk, a másikon pedig a kormányzói brandépítés termékeivel telepakolt vitrineket. A Nagy-Magyarország-kirakóstól elkezdve a Horthy arcképével ellátott bögrékig sok mindent megcsodálhatunk, ami hozzájárult a kormányzó kultuszának felépítéséhez.
MTI / Mónus Márton
A visszacsatolásokat és az ezekhez köthető ünnepléseket bemutató termek után a látogató egy moziteremben találja magát, ahol régi filmekből vetítenek összeállítást. Itt már szó esik ugyan az ezekben az években hozott első és második zsidótörvényről. De a kiállítás arra nem tér ki, hogy a zsidótörvények nemcsak a zsidók, hanem a keresztény magyarok számára is hátrányosak voltak.
Egysíkúan ábrázolja a tárlat a korabeli sajtó működését is. A kiállítás rendezői sajtószabadságról beszélnek, Zeidler Miklós viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy 1939-ben visszahozták a cenzúrát, és a lapok főszerkesztői sugalmazást, később pedig rendszeres tájékoztatást kaptak arról, hogy miről és hogyan szabad, illetve kell írni. A sajtó nem mellesleg – nem külföldi, hanem belpolitikai nyomásra – egyre inkább antiszemita hangvételűvé is vált.
A zsidótörvények, és úgy általában a zsidók a kiállítás későbbi részén csak egy kisebb felületet kaptak. Ezen csak a rövid és kötelező ismertetését olvashatjuk az ekkor elfogadott zsidótörvényeknek. A kiállításnak ez a része hozta némileg zavarba a tárlatvezetőt, aki elmondta, hogy biztosan mindenki tudja, hogy a zsidótörvényeknek voltak előzményei, de persze
az akkori ember szemével kell nézni ezt is.
Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Világ, 1938-1940https://mnm.hu/hu/press/magyar-vilag-1938-1940
Az oktatáspolitikát bemutató táblákon Klebelsberg Kuno politikai jelszavát, a kultúrfölényt megvalósult oktatáspolitikai sikerként mutatják be. A tárlat által piedesztálra emelt keresztény hazafias nevelésről Zeidler Miklóstól meg tudjuk, hogy kiváltképp meghatározó volt. A szaktudás átadásánál fontosabb szerepe volt a valláserkölcsi nevelésnek, jellemző volt a megsértett nemzeti érzelmek túláradása, a történelmi Magyarország iránti nosztalgia is. A történész szerint ez a Trianon utáni Magyarországon érthető és megmagyarázható volt, a mostani bemutatása viszont azzal a felhanggal, hogy a „keresztény nemzetben rejlő erőt” demonstrálják, már inkább hízelgés az új korszellemnek.
Ez a párhuzam egyébként már a kiállítás megnyitóján megjelent. A kiállítás kurátora, Nyári Gábor például fontosnak tartotta elmondani, hogy „Magyarország ekkor még meg tudta mutatni azt, hogy mennyire hű keresztény gyökereihez”. Ez a vezérgondolat a kiállítói tér utolsó termében, az 1938-ban megrendezett eucharisztikus világkongresszus bemutatásánál csúcsosodik ki, amit Tóth László tolmácsolásában úgy ismerhetett meg a látogató, mint bátor kiállást a germán isteneket imádó német és a szovjet hősöket istenítő Szovjetunió között.
Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Világ, 1938-1940
https://mnm.hu/hu/press/magyar-vilag-1938-1940
A Szent István-év és az eucharisztikus világkongresszus megrendezése azonban nem tekinthető a világnak szóló bátor kiállásnak, sokkal inkább egy hazai, az erősödő szélsőjobboldallal szembeni konzervatív erődemonstrációnak. A keresztény gyökerek kifejezést a Horthy-korban pedig még csak elvétve használták. A „kereszténység”, mint hívószó ugyan megjelent, de egyáltalán nem csupán valláserkölcsi, hanem már akkor is erősen politikai tartalommal is bírt.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
