szerző:
Vándor Éva
Tetszett a cikk?

Ma nemhogy szürreálisnak, egyenesen elképzelhetetlennek tűnik az életünk hírek nélkül. Kilencven évvel ezelőtt viszont a BBC meg merte lépni azt, hogy egy híradót hírek nélkül adjon le. Más világ volt, de volt benne logika.

Hogy bírja a híreket? Telítődött már? Vagy még mindig elszántan görgeti a hír- és a közösségi oldalakat, és egyszerűen nem tud betelni azzal, hogy mindig történik valami?

A hírfogyasztásunk jó ideje magas fordulatszámon pörög, a járványhelyzet pedig egyenesen őrült sebességbe kapcsolta mindezt. Mintha valamilyen drogfüggőséget próbálnánk enyhíteni minden egyes frissítéssel és kattintással. Olyan nem fordulhat elő, hogy nincs újabb meg újabb hír. Olyan nincs, hogy nincs semmi érdekes.

Innen nézve már-már szürreálisnak tűnik az a pont kilencven évvel ezelőtti nap, 1930. április 18-a, amikor a BBC rádiójában az esti híradó bemondója ennyit közölt:

Jó estét. Ma nagypéntek van. Nincsenek hírek.

A világ talán legrövidebb híradása a három tőmondat után zongorára váltott a hátra lévő 15 percre.

wikipedia

Lehet, hogy aznap tényleg nem történt semmi – erről kicsit később részletesebben –, de az biztos, hogy bármilyen unalmasnak is tűnt az a kilencven évvel ezelőtti péntek, a BBC híradása miatt mégis különleges napként vonult be a (média)történelembe, hogy úgy mondjuk: hírértéke lett. A semminek is van jelentősége, a hír nélküliség is hír.

Nem is szólva arról, hogy ez a kilencven évvel ezelőtti szerkesztői döntés – mint ahogy a szerkesztői döntések ma is – sokat elárult arról, hogy 1930-ban mit gondolt magáról és a szerepéről, feladatáról az akkor nagyjából tízéves múltra visszatekintő BBC.

A brit közszolgálati csatornának kilencven évvel ezelőtt monopóliuma volt, és erős küldetéstudata. Ahogy az MIT médiaprofesszora, Ethan Zuckerman fogalmazott: nem nyitni akartak azzal, hogy mindenki kedvében jártak, hanem Nagy-Britannia morális tartásának a biztosításán dolgoztak. Zuckerman elismeri: ez a küldetés ma meglehetősen elitistának hangzik. Mindenesetre, miután a BBC döntött arról, hogy minek van hírértéke, és úgy találta, hogy a küldetéséhez mérve aznap épp semminek, inkább a hallgatást választotta, semmint, hogy az űrt méltatlan hírekkel kitöltse.

Ebben volt nem kevés távolságtartás az amerikai modellel szemben is, ahol ebben az időszakban már kereskedelmi alapon versengtek egymással a rádiók. A BBC viszont egyedüli versenyzőként megtehette azt, hogy csak a saját mércéjéhez méri magát.

Abban természetesen a BBC-nek nem volt igaza, hogy aznap nem történt semmi. Általában két hírértékű eseményt szoktak felemlegetni a kilencven évvel ezelőtt április 18-ából. Az egyik egy időjárási esemény: egy tájfun kezdett erőre kapni a Fülöp-szigeteknél. A másik egy, a gyarmati állapotokra nézve nem túl hízelgő esemény: egy bengáli szabadságharcos, egy bizonyos Surya Sen sikeres támadást indított az egyik brit rendőrkapitányság ellen az akkor a brit birodalomhoz tartozó, a mai Banglades területén felvő Csittangongban.

Surya Sen
wikipedia
De ez a híradó időpontjához képest egyrészt már kicsit későn történt, másrészt azért is nehéz lett volna beszámolni róla, mert a szabadságharcos csapatai elvágták a távírókábeleket is.

Létezik azonban egy másik érdekes interpretációja is a hallgatásnak, ami megintcsak a BBC önképéről árulhat el sokat. Történelmi források szerint ugyanis a brit kormány nagyon szeretett volna megcáfolni valamit a belügyminiszterrel egy nappal korábban készült interjúval kapcsolatban, de mivel nagypénteken nem jelentek meg újságok, ezért a BBC-n keresztül próbálta meg célba juttatni az üzenetet, és nagyon szerette volna, ha a cáfolat elhangzik az esti híradóban. Zuckerman szerint elképzelhető, hogy a BBC szerkesztői meg úgy gondolták,

márpedig ők nem lesznek a kormány szócsövei, ezért mondták be határozottan a híradóban, hogy aznap nincsenek hírek. A hírek helyett bejátszott zongorajáték ebben a formában a sajtószabadság nyomatékosítása volt.

Mindenesetre az is biztos, hogy 1930-ban a brit közszolgálati médiában a hírértéket sokkal szűkebben határozták meg, mint ma, és a többség tapasztalatai és az őket érintő történések nem feltétlenül merítették ki ezt a kritériumot. Hír leginkább az volt, ami a világ vezetőivel és elitjével történt. Ismét csak Zuckermant idézve: ez alapján 1930. április 18-án semmi sem történt, amiről egy jómódú, művelt brit férfinak tudnia kellett volna, és ha már így alakult, az erkölcsi tartásának legalább jót tesz egy kis zongorajáték.

Kilencven évvel ezelőtt tehát talán nem is számított olyan furának a hírtelenség, mint amilyennek ma gondolnánk. Ráadásul sokat változott az is, hogy mit is értünk hír alatt.

A Reuters Intézet nemrég kísérelte meg egy tanulmányban megragadni azt, hogy a közönség – (online és nyomtatott) újságolvasók, rádióhallgatók, tévénézők – számára mit is jelent a hír. A kutatásuk legfontosabb következtetése az volt, hogy egy hírnek a hírfogyasztó szempontjából személyes relevanciával kell bírnia. Ahogy az egyik megkérdezett fogalmazott:

a hír az, ami hatással van rád és az életedre.

Vagyis az emberek azokat a történéseket tartják lényegesnek, amelyek az életüket, vagy a hozzátartozóik életét, a munkájukat, a szabadidejüket és a helyi közösségeiket érintik.

A hír fontosságát meghatározza az is, hogy érdekelné-e a családtagokat és barátokat, illetve ma már az is, hogy érdemes-e megosztani a közösségi oldalakon – esetleg bejelölve néhány ismerőst. Ez nyilván elég távol áll már attól, amit a BBC rádiójának a szerkesztői kilencven évvel ezelőtt gondoltak.

AFP / Romy Arroyo Fernandez

A jelenlegi járvány idején ráadásul minden koronavírussal kapcsolatos hírben benne van az, hogy hatással lehet az olvasó életére, ennek megfelelően a hírfogyasztás is hatalmas méreteket öltött. Ebben szerepet játszik az is, hogy szinte óráról órára változik a helyzet, legyen szó a tudomány állásáról, a politika válságkezeléséről vagy a társadalmi reakciókról, és ettől az egész még bizonytalanabbnak tűnik, táplálva a folyamatos információéhséget.

Az elmúlt időszakban az élet szinte minden területét érintő jó tanácsok és figyelmeztetések természetesen a felelős hírfogyasztásra is kitértek. A bezártsággal járó stressz leküzdésére az egyik visszatérő recept a hírfogyasztás mérséklése (amit bizonyos munkakörökben nyilván nem lehet megtenni).

Az biztos, hogy ma nem létezik olyan, hogy nincs hír. A járványhelyzet pedig kétségtelenül összekötötte a hírfogyasztást a szorongással és a stresszel. Másrészt a mostani hírekből nemcsak azt tudjuk meg, hogy mi történik, hanem azt is, hogy mit tehetünk. Innen nézve a hírek akár életet is menthetnek, a hírszünet pedig olyan luxus, amit nem igazán engedhetünk meg magunknak. Attól persze még lehet zongorajátékot is hallgatni.

 

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

 

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!