Könnyű lenne kijelenteni, hogy olyan témáról, amelyről már milliószor elmondtak mindent, értelmetlen újabb filmet forgatni. Pedig az ellenkezője az igazság: még a vártnál is érdekesebb, újszerűbb és megrázóbb tud lenni, ha egy film egy olyan témához visz közel, egészen a testközelségig, amelynek a külső vázát már unásig ismerjük, olyannyira, hogy az egész már el se nagyon jut a tudatunkig, mert átalakult valamiféle jelszóvá, egy rajtunk túlnövő, megfoghatatlan és úgyis megoldhatatlan üggyé. Ha egy film képes megmutatni, hogy valójában nincs szó áthatolhatatlan falról a téma körül, hogy akikről beszélünk, azok nálunk semmivel sem kevésbé hús-vér emberek, mindannyiunk számára átélhető történetekkel. És ha ilyen történetből összeáll sok ezer, az nem egy nagy massza, pláne nem egy politikai jelszó lesz, hanem sok ezer emberi történet.

Flee movie

A most a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon (BIDF) játszott dán film, a Menekülés is a menekültekről szól, ám nem „a menekültkérdésről”, hanem egy menekültről. Egy afgán férfiról, aki gyerekként, a szovjetek kivonulása utáni polgárháború kezdetén menekült el a hazájából, miután apját már minden valós ok nélkül letartóztatták, és aki rengeteg nehézség árán, több év után jutott el végül Dániába, noha egyébként nem oda tartott, hanem már korábban Svédországba költözött bátyjához. Egy afgán férfiról, aki ötéves kora óta érezte, hogy nem a nők, hanem a férfiak érdeklik, de erre Afganisztánban még hivatalos szó sem volt, hiszen ilyen érzések létezése fel sem merülhetett.

Egy afgán férfiról, aki ilyen indulás után sok-sok évvel épp az esküvőjét tervezgeti a vőlegényével Dániában.

Jonas Poher Rasmussen filmje nem pusztán a fentiek miatt lóg ki az „átlagból”: a Menekülés ugyanis animációs film.

Flee movie

És amennyire ellentmondásosnak hangozhat, hogy a valóság minél inkább hű ábrázolására létrejött műfaj, a dokumentumfilm épp a valóságtól való elszakadás, az animáció formájában jön létre, annyira hatásos mégis a végeredmény. Ez a különös megközelítés is sokat segít abban, hogy egy pillanatig se annak a nagy, plakátkampánnyá tett masszának a részeként tekintsünk a történetre. Bár mondják, hogy a valóság képeinél semmi sem nagyobb szembesítő erő, de egy ennyire sokszor látott, a híradókban a végtelenségig ismételt témában az ellenkezője is bejöhet. Ha ugyanazt látjuk ugyan, de egészen másképp.

Flee movie

De van a formaválasztásnak prózaibb indoka is: a karakterek azért is rajzolva jelennek meg, mert komoly bajba kerülnének, ha kiderülne a valós kilétük. A főhős, Amin ugyanis hazugság révén kapott menedékjogot Dániában – és a film részben-egészben annak a krónikája, hogy miért is volt szükség erre a hazugságra. Hogy melyek azok az erők, bürokratikus visszásságok, amelyek erre kényszerítették, milyen tragédiák vezettek idáig, és milyen további rettegést, milyen emberi árulásokat okozott neki, hogy azt kellett mondania a határon, amit mondott.

Ez a film az első alkalom, hogy a főszereplő őszintén megnyílik, és ez a fajta őszinteség szinte automatikusan, zsigerien hátborzongató érzés.

Ráadásul a Menekülés célja kettős. Egyrészt sokat próbál és tud is elmondani a menedékkérőkről, összetettebben, mint amit megszoktunk. Ez már a hazugság „leleplezésén” is látszik, amely gesztus kapásból azt is állítja, hogy nem minden olyan fekete-fehér, mint amilyennek gondolni szeretnénk, és aztán még egyszer megismétli: még a hazugság sem olyan fekete-fehér, mint hittük.

És a „sztori”, vagy ha úgy tetszik – kicsit rossz hangzású szóval – az ismeretterjesztés területén is tud új vagy legalábbis kevésbé ismert témákról beszélni a film: a nyolcvanas évek Moszkvájának hozzáállásáról a menekültekhez, illetve a rendőrség minden mást felülíró, néha szerencsés, néha iszonyatos dolgokhoz vezető korrupciójáról. Amin családja első körben a Szovjetunióig tudott menekülni, hiszen ez volt az egyetlen állam, ahol legalább egy hamar lejáró turistavízumot hajlandóak voltak adni nekik. És beszél a film az embercsempészek módszereiről is, mivel a család három különböző – egy rettenetesen, egy közepesen és egy nem olyan nagyon becstelen – módszert használó csempésszel is kapcsolatba kerül.

Flee movie

Másrészt ott van a jó ideig a háttérben meghúzódó, egyszerűen természetesnek vett melegszál, ami aztán a film vége felé kap mégis fontosabb szerepet. Akkor viszont úgy, hogy az adott jelenet hihetetlenül hatásos legyen. Jonas Poher Rasmussen végig nagyjátékfilmes dramaturgiával dolgozik: nem pusztán arra koncentrál, hogy minden fontos információ kiderüljön, hanem arra is, hogy a film a lehető legjobban vigyen magával, és minden mondat ott hangozzon el, ahol a leginkább képes hatni. Így miután hosszú ideig követtük a melegségről szóló részek nyilvánvalóan negatív társadalmi kontextusban való megjelenését, csodálatosan megható az, amire és ahogyan ez a történet váratlanul kifut (és itt nem a házasságról van szó, de spoiler nélkül nem lehet többet mondani).

Flee movie

A Menekülés az egyik legfontosabb filmfesztiválon, a Sundance-en mutatkozott be, és meg is nyerte a kategóriája díját, azóta még több mint hatvan másik elismerést is, miközben jó eséllyel menetel az Oscar-díj felé is. És ebben az esetben nem arról van szó, hogy az alkotó – aki egyébként a főszereplő Amin kamaszkori jóbarátja – a korszellemet érzékelve rátapintott volna egy tuti sikertémára. Inkább arról, hogy úgy tudott egy tuti sikertémához nyúlni, hogy minden várakozásnál több kerekedhessen ki belőle, úgy formailag, mint témájában, és ami még fontosabb, az általa keltett érzelmek tekintetében is. A Menekülés hatásától nehéz elmenekülni.

A filmet január 28-án és 29-én Budapest és az ország több mozijában is vetítik a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon. Részletek itt.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: