Létezhet olyan, hogy a nép demokratikusan megválaszt egy olyan vezetőt, aki maga elutasítja a demokráciák alapértékeit?

Nem, nincs szó az amerikai közelmúltat elemző társadalmi riportokról, pláne nem a magyar választási rendszerről meg a húszezer, vidékről hazatért szavazatszámláló tapasztalatairól, csak egy varázslatokról, boszorkányokról és kitalált csodalényekről szóló fantasyról, meg Harry Potter univerzumáról. De aki behatóan ismeri J. K. Rowling írói világát, és tudja, hogy a társadalmi kérdésekben mindig harcosan felszólaló író még egy gyerekmesét is úgy ír meg, hogy abban azért szó legyen a despota politikusokról és az általuk irányított rendszerek negatívumairól is, egy cseppet sem lepődik meg azon, hogy a több évtizeddel a Potter-regények előtt játszódó Legendás állatok-filmsorozat legújabb részének a fenti kérdés is központi felvetése.

Ez az az ötrészesre tervezett filmsorozat, amely jelenleg széles körben képes betölteni azt az űrt, amit rengeteg Harry Potter-rajongó érez a filmsorozat vége óta: a történetek után tizenkilenc évvel játszódó Harry Potter és az elveszett gyermek csak színházban látható, ott is csak a kiváltságos keveseknek, az írónő meseregényei meg ha magas színvonalúak is, azért bőven elmaradnak a világhírű regényfolyamtól, amelyről lehetett sok mindent mondani, de azt nem, hogy Rowlingnak ne lenne egyedülálló tehetsége a világteremtéshez és a történetmeséléshez. A legendás állatok és megfigyelésük című, a varázsvilágot kitágító – Amerikát is a képbe hozó – előzménysorozatot viszont egy az egyben ő írja. Ráadásul a sorozat előző, második része, a Grindelwald bűntettei már rettentő izgalmasan meg is teremtette a két sorozat közti kapcsokat – igaz, ez a nagyközönségnek kevésbé jött be, talán épp azért, mert így Rowling elsősorban a feketeöves Potter-rajongóknak kedvezett, nem a hétköznapi mugliknak.

Intercom

A bevételek és a kritikák nem hozták a stúdió elvárásait, és ezért, vagy nem ezért, de ezúttal odaültették Rowling mellé a Potter-filmek forgatókönyvíróját, Steve Klovest, hogy majd ő tudja, mitől döglik a légy, amivel amúgy nyilván tisztában van a korábban négy Potter-filmet dirigáló rendező, David Yates is.

Az eredmény pedig egy valóban közönségbarátabb, akciódúsabb, áramvonalasabb és jóval egyszerűbben befogadható fantasy lett, ami a bevételeknek várhatóan kedvezni fog. A Harry Potter-rajongóknak már kevésbé.

A film már az első jeleneteivel felidézi az Indiana Jones-féle, kincskeresős kalandfilmek hangulatát, csak a kincs itt egy minden másnál ritkább varázslény, Harrison Ford karaktere pedig nem egy sármos régész, hanem egy úgynevezett magizoológus, azaz a varázslatos állatok kutatója. Aki egy Csi-Lint kutat fel, amely éppen megszülni készüli utódját, egy újabb olyan lényt, amely csalhatatlanul képes megítélni, kik az igazán tiszta lelkű és rossz szándék nélküli emberek. Márpedig egy ilyen lény jelenléte meglehetősen kellemetlen azoknak az embereknek, akikben semmi jó szándék, pláne tiszta lélek nincs, viszont nagyon szeretnének úgy tűnni, mintha mégis ilyesmik birtokában lennének. Grindelwald (azaz ebben a sorozatban nagyjából a későbbi Voldemort megfelelője) ugyanis épp arra készül, hogy ne csellel vagy sötét varázslatokkal, hanem demokratikus választás útján léptesse elő magát a varázstársadalom első számú vezetőjévé, így szerezve meg a legitimációt ahhoz, hogy gyűlöletkampányt indíthasson egy neki nem szimpatikus népcsoport ellen. Csak ebben a filmben ez a népcsoport nem a migránsokat vagy a zsidókat jelenti, mint a jelen és a múlt bizonyos eseteiben, hanem a varázstalan embereket, azaz a muglikat.

Intercom

A Dumbledore titkai viszont két lebegő szék közül a megbűvölt pad alá esett: a producerek vagy Rowling ezúttal szinte teljesen elvetették, hogy folytassák a Harry Potter-történetekből megismert világ alapjainak megteremtését, viszont túl az egyértelmű allegóriákon, a fenti politikai parabolát sem akarták túlzottan kibontani, elmélyíteni, sem pedig valóban annak a következményeire futtatni ki a cselekményt.

Sőt mintha Rowling most a saját csapdájába esett volna. A sorozatban a legtöbbször kiválóan sikerül megoldania a maga elé állított kihívást, hogy ne egyszerűen ugyanazt ismételje meg, ami a Potter-szériában már bevált (varázslók varázslatokkal varázsolnak), hanem a cím ígéretéhez tartva magát valós, fontos, sőt megkerülhetetlen szerepük legyen a varázslényeknek, illetve a főszereplő Göthe Salmander képességének: hogy remekül tud bánni velük. Ennek a filmnek, noha nagyrészt ugyanez igaz rá, végül mégis épp ez lesz a legnagyobb gyengesége is (és a következő félmondat enyhe spoiler lesz): az, hogy végső soron mégiscsak a Csi-Lin képessége dönti el a sztori végkimenetelét, agyoncsapja mindazt, amit addig felépítettek, politikai metaforástul, demokráciástul, választási csalásostul. Az pedig sosem tesz jót semmilyen történetnek, ha úgy érezzük, korábban alakulhattak volna az események akár az ellenkezőképpen is, a vége akkor is ugyanez lenne.

Intercom

Igaz, ami igaz, a „pad alá esik” ítélet azért egy kicsit túlzás, hiszen mégiscsak egy izgalmas, fordulatos kalandfilmről van szó; ha eggyel több ostor lenne benne, Harrison Ford tényleg bejelentkezne a következő részre, végül is Göthe mágikus bőröndje, amelyben a tértágító bűbáj révén elfér egy nagyobb állatkert, elmenne elveszett frigyládának is. Eddie Redmayne a magizoológus szerepében mostanra szinte teljesen levetkőzte színészi eszköznek aligha nevezhető tenyérbemászóságát, Mads Mikkelsen pedig, akit azért neveztek ki az előző részben még a főgonoszt játszó színész helyére, hogy a filmnek ne Johnny Depp bűntettei legyen a címe, képes úgy hozni a dörzsölt, halkszavúan is ordító veszélyt sugárzó gazembert, hogy emlékezetesebb legyen az elvártnál: nagyszerű jelenet, ahogy az önimádatba nyakig merülve beledörgölőzik hívei rajongásába a filmbeli fiktív Németországban, amely ugyanakkor nagyon is felidézi a semennyire sem fiktív, harmincas évekbeli Németországot.

Intercom

A legendás lények és képességeik ötletesek, a feszültnek szánt jelenetek hatásosak – bár egyszer-egyszer talán szándékolatlanul, mindenesetre előnytelenül bohókásak a sötét alaphangulathoz képest –, szóval a film visz magával mind a 142 percében. Mint egy izgalmas kalandfilm. Emellett meg az is nagy szó – még ha önmagában nem is feltétlenül lenne érdemes megjegyezni, csak kultúrtörténeti jelentősége miatt –, hogy teljes természetességgel beszél arról, Albus Dumbledore és Gellert Grindelwald régebben mély szerelemmel szerették egymást, ami valóban mindenütt teljesen természetes, kivéve a filmben bemutatotthoz hasonló politikusok által vezetett rezsimekben, meg a legszélesebb közönségnek szánt hollywoodi blockbusterekben.

Szóval a nézőnek csak akkor van oka csalódni, ha többet várt egy izgalmas kalandfilmnél.

De hát miért vártuk volna, hogy ennél sokkal jobban elmélyítsék a karakterek jellemeit? Hogy a felvetett társadalmi kérdések ne csak felvetések maradjanak? Hogy a megoldások meglepőbbek és egyedibbek, a fordulatok váratlanabbak legyenek?

Intercom

Legfeljebb csak azért, mert pontosan tudjuk, hogy J. K. Rowling képes lenne rá. Hát, senki sem hozhatja mindig a maximumot, még a varázslók koronázatlan királynője sem.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: