Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Nagyszabású vállalkozás készült Budapest 150. születésnapja alkalmából: Tompa Andreától Grecsó Krisztiánig, Szabó T. Annától Dragomán Györgyig huszonhárom neves író írt huszonhárom történetet a város huszonhárom kerületéről. Ez lett a Budapest Nagyregény. Elolvastuk.

Budapest 150
A 150 éves fővárosról írt cikkeinket itt találja.
Friss cikkek a témában

„Mindenkinek elmesélik, milyen szerencsés a gyerekük, de persze a svábhegyi szomszédoknak csak arról beszélnek, hogy Reykjavíkban mennyivel többet lehet keresni konyhafőnökként, mint az Ezüst Pontyban a Németvölgyi úton, arról viszont mélyen hallgatnak, hogy valójában nem azért neveled a gyerekeidet négyezer kilométerrel tőlük az északi sarkkör közelében, mert ott több pénzt tudsz keresni. Hanem mert a vesturbæri óvodában senkit nem zavar, hogy a kölködnek technikailag két anyja van, illetve hát, it’s complicated, hiszen Alexet már akkor Daddynek hívtátok egymás közt, amikor még nem volt izlandi betegbiztosítása, hogy elkezdhesse a hormonterápiát.”

Két mondat Dunajcsik Mátyás novellájából a Budapest Nagyregény című kötetből. Erős, ütős, aktuális, igaz, fontos, mai. A főhős külföldről tér haza, mert muszáj egy temetés miatt, de alig várja, hogy végre elhúzhasson, csak épp Budapest nem ereszti; ha a rokonok, kötelességek, kívülről mindnyájunkra rákényszerített elvárások nem tudják marasztalni, akkor a légi közlekedést ellehetetlenítő hóvihar megteszi. Ha csupa ilyen novellával lenne tele a Budapest 150. születésnapjának apropóján létrehozott, 23 neves magyar szerző felkérésével készült kötet, a Budapest Nagyregény egy csodálatos vállalkozás lenne. De még csak túlozni se kell, hogy azt mondjuk: ennek épp az ellenkezője igaz.

Már a körülmények is csupa kellemetlenséget adnak, amikor még szinte el se kezdtük forgatni a kötetet. Kezdve a legevidensebbel: hogy

ez nem egy regény. Se nem nagyregény, se nem kisregény.

Ez egy novelláskötet. Amivel miért is lenne bármilyen probléma? Miért kéne ezt letagadni? Erre nem lehet olyan választ adni, ami ne lenne valamilyen, de többnyire egyszerre több szinten is problémás – túl azon az elég nagy alapproblémán, hogy füllentéssel indítani egy vállalkozást kifejezetten visszatetsző dolog. (Az olvasói visszajelzéseket látva vannak, akik tényleg azért vették meg a könyvet, mert hittek a cím műfajmegjelölésének, és azt is várták. Persze mi okuk lett volna nem hinni neki?) Ha azt gondoljuk, hogy az ötletgazdák kevesebbre értékelik a novellát, mint a regényt, az sértő lenne mindenkire nézve, aki valaha is írt már novellát (köztük a „nagyregény” 23 szerzőjére).

Részlet a könyvből
Lakos Gábor

De ha nem is nevezzük sértőnek, akkor is felesleges kényelmetlenség, hogy – nyilván megint csak a regénynek álcázás miatt – az egyes novellák kezdetekor nincs kiírva, hogy ki a szerző, ez csak a tartalomjegyzékhez minduntalan hátralapozva derül ki. Márpedig ha valamiért, hát azért veszünk meg egy több szerzős novelláskötetet, hogy egymástól elkülönítve megismerjük a szerzők saját stílusát, világát, akár azért, mert még nem ismertük őket, akár azért, mert a kedvenceinktől vágyunk valami újra. Nincs olyan forgatókönyv, hogy egy lelkiismeretes olvasónak mindegy lenne, ki írta a 353. oldalon szereplő szavakat, és ki a 354.-en szereplőeket.

Azt viszont nem gondolhatjuk komolyan, hogy ezt a kötetet végigolvasva bárki is azt mondta, igen, ez egy regény. Az egyetlen kósza kísérlet, ami talán megindokolhatta volna a felvetést, hogy egyes novellák visszautalnak más novellákra; de erre talán ha öt-hat esetben kerül sor, többnyire csak félmondatos, „jópofa” utalások erejéig, jellemzően minden következmény nélkül. Maximum kiderül valakiről, hogy rokona egy másik novella szereplőjének, de ettől még semmilyen módon nem fonódik össze a sorsuk vagy történetük. Ez ráadásul nemhogy nem segíti a koncepciót, épp ritkasága miatt csak összekuszálja, hiszen amikor hosszú idő után először jelenik meg ilyesmi, érthetetlen, hogy akkor a többiben miért nem volt, és a következő néhányban megint miért nincs. Talán többet használt volna a kötetnek a legtöbb író által úgysem betartott lehetőség elengedése.

Ugyanakkor az jó, hogy ebből a szempontból a létrehozó Budapest Brand Zrt. nem akart jobban beleavatkozni a szövegbe. Feltűnően sok novellánál érződik úgy olvasás közben, hogy a kortárs, mai történet sokkal gördülékenyebben, több szívvel élne meg, mégis valamiért jön egy váltás, és megjelenik egy múltbeli, döcögősebb történet a másikba ágyazva, és nincs meg az összhang. Olyan érzés, mintha ilyenkor az írók nem saját ihletüket követnék, hanem valamiféle kötelességnek próbálnának megfelelni épp úgy, ahogy kötelességeknek megfelelni szokás, és amire sok jelzőt lehet találni, de a felszabadultat semmiképp. És aztán az utolsó novella elolvasása után ott az utószó, benne a mondat a kötet szerkesztőitől: „A szerzők teljesen szabadon dolgozhattak az általuk választott kerületen, csak arra kellett figyelniük, hogy legalább két idősíkot használjanak a fejezetükben és jelenítsék meg az adott városrész három emblematikus helyszínét.” Ez van, ha – érezni a szövegeken – az írók valójában nem dolgozhatnak teljesen szabadon.

Pedig a koncepció izgalmas volt: huszonhárom novella a város huszonhárom kerületéből. Azonban az ötszáz oldalas kötetet végigolvasva sem rajzolódik egységes kép, pedig ha a regényszerűség nem is, ez azért hiányzik. Hogy akkor mit is kéne kezdeni a kerületekkel? Dunajcsik Mátyás a fent idézett novellájában például szemérmetlenül csal, hiszen az egész sztori a ferihegyi reptéren, azaz Vecsésen játszódik; egy ponton hangzik el benne a Szemeretelep szó. Vámos Miklós ezzel szemben az óbudai novellával egyfajta kerülettörténeti ismeretterjesztésként fogta fel a feladatot: az újabb és újabb emberhez kerülő, a városrészről szóló tájékoztató füzetről szól a történet, bőségesen idézve a fiktív vagy valós pamfletből. Sokan pedig egyszerűen olyan novellát írnak, amiben tökéletesen mindegy, hol játszódik, ha nem egy ilyen kötetben lenne, szinte át is siklana a szemünk a földrajzi neveken.

Tompa Andrea a másik szerző, aki abszolút – a szó minden értelmében – kortárs szöveget akart írni (nekem visszagondolva úgy rémlik, mintha ő elegánsan megfeledkezett volna a „két idősíkra” vonatkozó kötelezményről, és milyen jól tette): egy buktában az újpesti polgármesteri hivatalba száműzött politikus járja körbe új kerületét, és szembesül a mai Budapest, a mai Magyarország problémáival. A legjobban – vagy mondjuk úgy: a számomra legszimpatikusabb felfogással – Háy János oldotta meg a kerületes kihívást: ő a tizenkettedik kerületi, biopiacra járó, önnön elit életükbe már belefásult, hegyvidéki polgárokról írt, pontosabban ebbe a miliőbe helyezte párkapcsolati mikrotragédiáját: talán egyedül nála szervesülnek a kerülethez tartozó (elő)ítéletek a történetbe, talán egyedül nála nem képzelhető el ugyanez a sztori más kerületben (vagy legalábbis csak hasonlóan elit környezetben).

Lakos Gábor

Van azért olyan is, aki szerves részéve tudja és főként akarja tenni a sokat emlegetett két idősíkot: Németh Gábor talán épp ugyanarról az újlipótvárosi házról ír, amelyben Vámos Miklós Dunapest című regénye is játszódik, és amelynek története eleve összefonódik a zsidóüldözéssel, így Németh története is szépen – és szomorúan – tudja kibontani a kerület- és idősík-specifikus balladáját ebből a házból kiindulva és oda is visszaérkezve.

De azért mégis: valahol csak a sors iróniája, hogy a legjobb történetek közül jó néhány azok közül került ki, amelyek tényleg bárhol játszódhattak volna.

Ez egyszerre jó, hiszen minden jó novella öröm, és mégiscsak problémás, mert hát akkor meg mi értelme volt a koncepciónak.

Már csak azért is érdemes megbecsülni minden jól sikerült novellát, mert a kötetben szélsőségesen különböző színvonalúak az írások, ami ilyen sok szerző esetében talán nem lenne olyan nagy probléma, de mintha jóval kevesebb lenne az igazán jól sikerült szöveg az elvárható aránynál. Az okot sosem fogjuk megtudni, azt azonban azért lehet feltételezni, egy elméletben (tehát nem idősíkos praktikumok szintjén) jobban körülhatárolt alapelképzelés segíthetett volna, hiszen az írói névsor van annyira impozáns, amitől joggal várnánk erősebb összhatást.

Függetlenül viszont a szövegek minőségétől egy szempontból mindenképp bukásnak nevezhető a Budapest Nagyregény:

nem áll össze belőle olyan kép, ami bármennyivel is közelebb hozna Budapesthez.

Ahhoz olyan szövegek kellettek volna, mint Dunajcsiké, Háyé és Tompáé: a „két idősíkra” fittyet hányó, a mai kor jellemző dilemmáiból, a mai Budapesten élő emberekkel nap mint nap szembejövő problémákról, felvetésekről szóló, izgalmas novellák. Ki választaná önszántából az ismerős életérzések helyett a történelmi ismeretterjesztést?

Ha ilyen lenne a Budapest Nagyregény, akkor talán nem is jutna eszébe az olvasónak a „regény vagy novelláskötet” kérdésen rágódni, sem az olyan további kellemetlenségeken, mint hogy mennyire gyenge színvonalú a könyv kötése, és hogy tördelésében az egész kötet horrorisztikus: valami rejtélyes és se meg nem magyarázható, se meg nem bocsátható okból bizonyos oldalak felétől hirtelen beljebb kezdődik a margó jó pár soron keresztül. És hogy címlapot készíteni gyakorlatilag meg se próbáltak, ezért az egész úgy néz ki, mint egy közepesen csúnyán sikerült vízvezeték-szerelési szakkönyv 1979-ből, arról már ne is beszéljünk.

Mert mindez tényleg szinte nem is számítana egy összeszedett, sok erős szöveget felmutató, érthető koncepcióval bíró, szellemileg is kortárs novelláskötet esetében. Ez nem az, sokkal inkább egy gyerekbetegségekkel teli tapogatózás valami felé, ami akár lehetett volna jó is. Olyan, mint amit az egyik szerző, Mán-Várhegyi Réka előző regényének címe hirdet:

vázlat valami máshoz.

Borítóképünkön a Budapest Nagyregény. Fotó: Lakos Gábor

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!