Majd én mindenkit megmentek,

gondolta a jómódú, fehér bőrű, fővárosi, diplomás értelmiségi, aki pár napra lement egy magyar zsákfaluba, aztán fejben gyorsan módosította a mondandóját: „Majd én mindenkit megmentek, aki méltó rá”. Nagyjából erről szól a Nyersanyag című, kifejezetten fontos magyar film, illetve mégsem, mert épp az az egyik legjobb benne, hogy teljességgel hiányzik belőle az a gúny, ami a fenti mondatokba azért belehallható.

Keserű önvallomásként és a magyar társadalom pontos látleleteként, két szinten is működik Boross Martin filmje. Boross ugyanis eddig színházi rendezőként volt ismert, és maga is hasonló pályát futott be, mint filmje főszereplője: a budapesti, független alkotó hátrányos helyzetű falvakba (is) jár művészeti nevelési programokat létrehozni, hogy ezzel segítsen a leszakadt közösségnek. Boross például Siklósbodonyban dolgozott egy évig, a közös céllal közelítve egymáshoz a falu korábban egymással sokszor beszélni sem hajlandó tagjait, és a polgármester és a színházi nevelést ismerő felesége segítségével valós eredményeket is elértek a helyiek jövőjét tekintve.

Vertigo Media

Boross remélhetőleg tehát nem erről a projektről mintázta a Nyersanyag alapkonfliktusát – de hogy olyasvalaki írta, aki nagyon pontosan ismeri egy ilyen helyzet lehetséges buktatóit, erkölcsi kérdéseit, és ami még fontosabb, a közeg működésének dinamikáját, a magyar települések visszás helyzetét, az nagyon egyértelműen látszik a film pontos, világos, húsbavágó jelenetekkel teli sztorijából. Mindenesetre ez az önkritika, az alkotó saját magával való szembenézése erősen rokonítja a Nyersanyagot a tavalyelőtti év egyik legjobb magyar filmjével, a Háromezer számozott darabbal, amely fehér bőrű rendező romákról szóló alkotásaként beszélt arról, milyen visszásak is tudnak lenni a fehér bőrű rendezők romákról szóló alkotásai. A Nyersanyag is hasonlóról szól: hogy mi van, ha az alkotó számára nem jelentenek többet a hátrányos helyzetű emberek, mint puszta nyersanyagot egy majd fesztivál-díjnyertes filmhez?

Én direkt akartam cigánynak születni

Ha azt mondom, hogy a Háromezer számozott darab című film zavarba hoz, nem mondtam semmit: ez a film jelenetenként négyszer hoz zavarba, hogy aztán azt is megkérdőjelezze, ami miatt egyáltalán zavarba jöttem. Egészen különleges és fontos film ez a romák és nem romák együttéléséről és annál ezerszer többről.

A Nyersanyagban három lelkes budapesti fiatal filmes, Tamás (Dér Zsolt), Hanna (Mészáros Blanka) és Krisztián (Baki Dániel) érkezik egy fiktív, de nagyon is valószerű magyar faluba, hogy ott a helyi gyerekek részvételével közösen filmet forgassanak a helyiek vágyairól. Ahogy a pestiek egyre jobban megismerik a falu problémáit, úgy csúsznak bele egyre inkább olyan helyzetekbe, amiknek morálisan nagyon is kétséges a megítélése a nyilvánvaló jó szándék ellenére is. Boross Martin és Szántó Fanni forgatókönyve nagyon okosan a kicsitől építkezik az egyre nagyobb felé: a filmesek először „csak” azt látják, ahogy egy helybéli a maga módján – nyilván pár nagyobb pofonnal – megold egy párkapcsolati erőszak-helyzetet, és ebbe próbálnak beavatkozni, ekkor még persze semennyire el nem ítélhető módon. De Tamás, akit – látszólag – a többieknél is jobban hajt az igazságérzete, egyre mélyebbre ássa magát a falu ügyeiben: talán a mindenkivel jóban lévő, traktort is vezető, minden rászorulónak munkát vagy akár házat is adó polgármester (Pál András) sem olyan bájos, mint amilyennek tűnik, talán nem csak a segítő szándék miatt dolgoztat annyi helyi romát a saját uborkatelepén, és így tovább.

A Nyersanyagnak egy idő után minden jelenete fáj, mert mindről érezzük, hogy bár mi magunk is hajlanánk rá, hogy azt tegyük, amit Tamás, ugyanakkor azt is tudjuk, valami nagyon nincs rendben az egésszel.

Adhat-e egy művész konkrétan a saját zsebéből pénzt egy rászorulónak? Miért nem? Ha mégis ad, mivel indokolja meg? Szembeszállhat-e a messziről jött művész a helyiek akaratával, ha úgy gondolja, ő jobban tudja, mi az érdekük? És egyáltalán: hogyan kell segíteni? Pontosabban mi az, ami valóban segítség, és vajon biztosan tudjuk-e ezt, amikor azt gondoljuk, igen?

Le kell menni vidékre

– hangzott a legutóbbi választások előtt az ellenzéki szlogen (ellenzéki, hiszen a kormánypárt már rég „lent” van), és a Nyersanyag mintha továbbfűzné ezt a gondolatot:

Oké, de minek menjünk le, ha azt se tudjuk, ott mit kellene tennünk?

Biztos, hogy majd a Nagy Budapesti Értelmiségi mindent megold? Biztos, hogy annyira átlátjuk a tőlünk akár csak pár tucat kilométerre fekvő települések jellemző problémáit, és pláne rájuk a válaszokat, amennyire azt az újságokból és tankönyvekből összeszedett tudásunk alapján gondoljuk?

Vertigo Media

Mert persze amellett, hogy a film felteszi a kérdést, mi van, ha azzal, amit mi erkölcsileg is megalapozott segítségnek gondolunk, csak még rosszabb helyzetbe hozzuk azokat, akiken segíteni akartunk, a Nyersanyag arról is szól, milyenek is ezek az úgynevezett jellemző problémák. Mi is az uzsora túl azon, hogy a szerencsétlenek kizsákmányolása, és mi történne a nevezett szerencsétlenekkel, ha nem lenne még ez sem? Mi is a közmunka túl azon, hogy lehetőség biztosítása a rászorulóknak, és hogyan lehet épp ugyanúgy használni, ahogy az uzsorázást is? Mik azok a mélyen erkölcstelennek tűnő módszerek, amelyek morális visszásságaik ellenére mégis lehetséges, hogy segíteni tudnak azokon, akiknek igazán szükségük van rá?

Boross Martin mindezeket a kérdéseket mindvégig egészen organikusan képes egy, a felszínen cseppet sem példabeszédszerű történetbe beágyazni, Tamás nyomozásával és a falusi művészeti nevelési projekt sorsának követésével, hogy aztán a film utolsó negyede már konkrétabban az elvileg segíteni vágyó művészről beszéljen a korábbiaknál is kíméletlenebbül. A sztori önmagában is izgalmas és kerek egészt alkot, mégis mintha mozaikdarabokból állna össze, hiszen lényegében minden jelenet egy-egy újabb morális felvetés, és mint ilyen, akár önmagában is megállna – Boross bravúrja a szegmentáltság és a kerekség összehangolása. Ahogyan az is, hogy egyáltalán nem beszél romákról és nem romákról, csak szerencsésebb vagy kevésbé szerencsés helyzetben lévő falusiakról – talán az a rasszizmus igazi ellentéte, ha még jó szándékkal sem akarjuk bőrszínnel magyarázni a dolgokat.

Vertigo Media

Miközben persze korántsem csak erkölcsi dilemmákat látunk megelevenedni a filmben, hanem színészeket feszült jelenetekben. Nem is az egyéni teljesítmények ragadnak meg leginkább, hanem a csoportok dinamikája, amit Boross és a színészek annyira jól ábrázolnak: ahogyan Dér Zsolt lényegében teljes átalakuláson megy végig sértettségből, isten-komplexusból, sikerből és kudarcból fogalmazva, Mészáros Blanka a higgadt emberséget képviseli, Baki Dániel pedig a józan észt. Pál András polgármestere az első pillanattól fogva negédes, és Pál trükkje nem az, hogy ez egyre inkább ilyen lesz, ellenkezőleg: épp az, hogy a film ideje alatt egy cseppet sem változik, nem ad a játékával szájbarágós választ arra, milyen figura is ez a polgármester, kénytelenek vagyunk a segítsége nélkül, pusztán a tények alapján állást foglalni. A talán legtöbbre hivatott falusi gyereket játszó Szabó Stefi pedig azt mutatja meg, milyen a felvállalni is alig mert remény, amiről az ember idővel rájön, tényleg nem kellett volna felvállalni, mert délibáb volt; megindító alakítás az övé.

Meg lehet úgy menteni valakit, hogy erkölcsileg minden szépnek és jónak tűnt, csak épp az fulladt meg közben, akinek elvileg a mentőövet dobtuk?

Mit kezdjünk a bennünket körülvevő valósággal, ha nem rendelkezünk elegendő tudással és eszközzel a problémák megoldásához? Megszerezhető egyáltalán ez a tudás, vagy vannak olyan helyzetek, amelyekre csak rossz és még rosszabb válasz adható? Hány ilyen helyzettel van tele a mai Magyarország?

Segélykiáltás ez a film, többszörösen is: állami támogatás nélkül készült, és puszta létével emlékeztet arra is, amíg a jelenlegi rendszer uralja a magyar kultúrát is, normális körülmények között nem is készülhet már több hasonló. Pedig épp ilyen filmekre lenne szükség, minél többre, amíg valaki fel nem figyel a segélykiáltásokra. Egy másik rendszerben – a mostaniban talán már rég nincs esély erre.

Vertigo Media