Kocsmaasztal, 2011, Pécsi Országos Színházi Találkozó, Tompos Kátya magyaráz a bekapcsolt diktafonom fölött. Hogy a POSZT nincs többé, nincs már miért ennél a kocsmaasztalnál ülni, szomorú. De hogy Tompos Kátya nincs többé, noha csak nemrég töltötte be a negyvenegyet, noha még előtte állt egy nem ígéretes, hanem már ennyi idő alatt is sok ígéretet beváltó színészi karrier és egy olyan énekesi pálya, aminek nagyszerűségére nem elég magyarázat, hogy valakinek csodálatos hangja van – azt ép ésszel vagy ép szívvel nem lehet felfogni.

Tompos Kátya

Fazekas István

Tompos Kátya magyaráz, írom, bár logikusabb kifejezés lenne, hogy „válaszol a kérdéseimre”, de amikor később visszahallgatom az interjút, megértem, hogy nem ez történt: én akármit kérdeztem, ő úgyis arról beszélt, hogy egy évre elengedi a színészetet, hogy kipróbálja magát énekesként (bár ahogy a pályája elején nem merte magát színésznek nevezni, inkább diplomás bohócként tekintett magára, úgy elhatárolódott attól is, hogy énekesnek tartsák, pedig az volt: nemhogy fele-, de negyedennyi tehetség is azzá tette volna). Vibrált benne a lelkesedés, az elhivatottság, az egész lényét ez töltötte ki, persze hogy nem tudott éppen másról beszélni, unalmas újságírói kérdésekről a színészként játszott szerepeiről. Vibrált benne a lelkesedés, ugyanaz a lelkesedés, amit még annyi új terület felé fordíthatott volna. Amit még annyi új terület felé kellett volna fordítania.

„Nem vagyok az a típus, akinek semmiség egy komoly szerepet eljátszani, én nem tudok jól hazudni, az rögtön meglátszik rajtam” – mondta egy pár évvel korábbi beszélgetésünkön arról, hogy ha nehezebb, gyötrelmesebb is így, de inkább megéli, nemcsak eljátssza a szerepeit. Hát persze hogy teljes szívével megélte az énekessé válást is, és persze hogy ez aztán mindennél világosabban és mindennél szebben érezhető volt a dalaiban is, ahogy gyönyörű szerelmes verseket, orosz busongókat vagy néha játékos, vidám dalokat vett fel a lemezeire. Megvolt benne mind, és nem is akarta titkolni, még a róla készült képeken is látszik mindez, ezek az érzések. Persze hogy nem csak az orosz anya és a magyar apa révén befogadott kultúrák tükröződtek benne.

Nem az a lényeg, honnan kapott impulzusokat, az a lényeg, hogyan formálta ő mindezt művészetté.

Nem azért volt vérbeli színész, mert mindent eljátszott, hanem azért, mert mindent meg tudott mutatni, ami benne volt. És ugyanezért volt vérbeli énekesnő is: ahogy a színpadon, a dalokból is áradtak a játszva megélt érzelmei. Lehet, hogy csak korábban tiltakozott a titulus ellen, és lehet, hogy egy idő után elfogadta volna, hogy nemcsak egy gyönyörű hangú színész, hanem a legjobb magyar énekesnők egyike is, énekeljen akár balkáni zenét világhírű együttes tagjai közt, akár sanzont szólóban. Már soha nem tudjuk meg, hogy állt volna ehhez az elismeréshez, és hogy ez mekkora veszteség, arra a fentiek vonatkoznak: ép ésszel nem lehet felfogni, inkább elnyomja magában az érzést az ember. Túl sok.

Tompos Kátya Neil Simon: Legénylakás című szindarab fotóspróbáján a Centrál Szinházban

Túry Gergely

Ilyen érzelmesen játszani sokszor nehéz, de akkor is csinálta. „De ezek a gondolatok, hogy nem kéne-e abbahagyni, mindig hoznak magukkal egy másik lökést. Hogy azért is megcsinálom, igenis megmutatom, akkor is túlélem – és ettől erősebb leszek” – mondta. Így kellett volna lennie. Túlélnie, és erősebben kikerülni a helyzetből. Vagy mit bánom én, nem kell erősnek lenni. Elég lett volna túlélni, mert így vele halt egy darab szépség mindenki életéből, aki valaha látta, vagy a következő évtizedekben láthatta volna még színpadon, hallhatta volna még a hangját.

Nem sok értelme van egy negyvenegy éves ember halálakor elismételni, hogy „túl korai”, „igazságtalan” és a többi, hiszen annyira egyértelmű mindez. Tompos Kátyáról szólva – nem, nem tudtam még felfogni, hogy miért kell most róla szólni – viszont mégis muszáj ilyen közhelyeket pufogtatni, mert elég csak felületesen rápillantani az életművére, hogy evidens legyen, ennyi nem volt elég. A szépsége sokszor elterelte az alkotók figyelmét, és inkább a könnyedebb szerepeket bízták rá, pedig ha valaki felismerte, milyen drámai ereje van ennek a törékeny szépségnek – miért zárná ki egymást a kettő? –, olyankor végre bizonyíthatott, és bizonyított is.

Színházban jó sora volt, ott volt a Bárka egyik jó korszakában, aztán a Nemzeti Színház legerősebb éveiben, Alföldi Róbert igazgató és a rendezők jó szerepekkel kínálták meg, és ő meg is hálálta, de a legjobban persze mindig a harmadik fél, a közönség járt. Játszhatott oroszokat is, amiről azt mondta, nehéz dolga volt velük, mert sokszor úgy érezte, ösztönösen jobban érzi a rendezőnél, milyen lelke is van a karakterének, de akárhogy is, megint mi, a nézők jártunk jól, mondjuk Osztrovszkij Viharának Katyerinájával Balázs Zoltán rendezésében vagy Alföldi Róbert Sirály-rendezésének Nyinájaként. Musicalosztályt végzett, énekelhetett is pár klasszikusban, de csak ismételni tudom magamat: nem elégben, nem elégszer. Hogy is lehetett volna elég; hosszú ideje nem állt színpadon, nem állt kamera előtt. Nem játszhatott, mert valamilyen sötét erő arra kényszerítette, hogy ez a játékra termett ember igazi harcot folytasson, olyat, amihez nem elég eldönteni, hogy igenis túl fogja élni. Más döntött helyette.

A sok igazságtalanság között csak egy apró vigaszt találni, bár nem jó szó a vigasz, nem nyújt ez vigaszt semmire, de akkor is. Hogy még láthatta, érezhette, ha nincs is ott a nyilvánosság előtt jó ideje, mi még látjuk őt, mert őt nem lehetett csak úgy elfelejteni, pusztán csak azért, mert épp nem volt előttünk. Amikor végre rászánta magát, hogy kérjen, az egész ország megmozdult, segítő gálákat, adománygyűjtéseket szerveztek, hogy segíthessenek neki ebben a talán előre eldöntött, harcnak nem is nevezhető küzdelemben, az évek óta húzódó daganatos, ritka betegségében. Korábban annyit állt egyedül előttünk, és a reflektorfény miatt nem is látott minket. Most változott a fény iránya, és még utoljára láthatta, hányan ülnek vele szemben, hálásan, amiért láthatták, hallhatták, amiért a tehetségével, hangjával, de legfőképp az ezekben mindig ott lévő érzelmeivel segített nekünk valamiben; valamiben, amiben a művészet, a tehetséges művész segíteni tud az őt figyelőknek.

Tompos Kátya Fran Kubelik szerepében Stohl Andrással a Legénylakás című zenés vígjátékban a Centrál Színházban 2019. december 19-én

MTI / Mohai Balázs

Nem azért segítettünk, hogy meghálálja, és újra a helyes irányba állhassanak a reflektorok, és újra adhasson a közönségének. Nem ez volt a lényeg, nem ez volt a cél, csak a túlélés, nem több. De nagyon szerettük volna, ha azért így lesz még. Nem lesz könnyű felfogni, hogy már soha többé nem lesz így. Tompos Kátya, ez a nagyszerű művész már soha nem kaphatja meg azt az elismerést, amire méltó volt, és ezt előbb-utóbb nyilvánvalóvá is tette volna. Na ez az a mondat, amit nem lehet felfogni.

Emlékszem, hogy a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című nemzetis előadás premierjén az utolsó jelenetben belefröccsent a művér a szemébe. Még kijött hunyorogva egyszer meghajolni, akárhogy is csíphette az anyag, de aztán visszavonult kimosni a szemét, a többi alkalommal már nem hajolt meg a többiekkel. Tompos Kátyát így csak kevesebbszer lehetett megtapsolni.

A kelleténél sokkal, de sokkal kevesebbszer.