Volt egy film, amelyik mindent, de tényleg mindent tökéletesen kihozott az egyszerű, mégis izgalmas alapszituációjából: hogy milyen, ha muszáj tökéletes csendben maradni, mert olyan gyilkos űrlények szállták meg a földet, amelyek látni nem látnak, de a hallásuk tökéletes. Amikor elkészült a folytatása, már azt írtuk a kritikánkban, hogy semmi értelme nem volt értelme megcsinálni, hiszen az első részben, a Hang nélkülben benne volt minden, amit érdemes volt elmondani a témáról. A második rész viszont legalább hihetetlenül profi demonstrációja volt annak, hogyan is kell horrort rendezni, és ha új ötleteket ugyan nem is hozott, garantálta a zsigeri borzongást.

Hát most itt a harmadik rész, és a korábbinál is jobban adja magát a kérdés: mégis mi szükség volt erre?

(Túl persze az evidensen, a profitmaximalizáláson.) De ezúttal már nehezebb megengedő választ adni a kérdésre. Ezt a filmet már tényleg nemigen indokolja meg semmi, és a Hang nélkül: Első nap nem is tud meggyőzni arról, hogy igenis lehet remek élmény egy mozi, amelyik a már lerágott csontot csócsálja tovább.

Paramount Pictures

Pláne, mert ennek már az alapfelállása is csalás: nem továbbviszi az alapötletet, mint a második rész (amely azt mutatta meg, az első bezártságával szemben milyen kiszabadulni a nagyvilágba, és agorafóbiára cserélni a klausztrofóbiát), hanem visszavonja azt, és ezzel visszavonja, amitől egyáltalán érdekes volt az egész. Az alapkoncepció itt ugyanis az, hogy milyen lehet a némaság a világ egyik leghangosabb városa, New York kellős közepén. Így aztán az új rendező – az első két részt író és rendező John Krasinski ezúttal már csak az írásban vett részt –, Michael Sarnoski folyton azzal játszik, hogy igazából mégiscsak lehet beszélni, mert annyira esik az eső, hogy úgyse hallatszik, sőt ordítani is lehet, csak meg kell várni a mennydörgést, vagy be kell bújni egy szökőkút vízoszlopa mögé, hogy ne hallatszódjon ki, és így tovább.

Ami erős jóindulattal nevezhető izgalmas ötletnek is: ahogy az első két rész végigvette, milyen sok hétköznapi helyzet van, amelyben szinte lehetetlen teljesen csendesnek lenni, úgy a harmadik azt nézi meg, hogyan lehet kijátszani a fővesztés terhe melletti csendrendeletet. Kevesebb jóindulattal viszont arról van szó, hogy az új alkotók azt mondták: értjük a sorozat szabályait, de figyu, inkább mégse legyen ilyen szigorú az egész! Mint amikor egy rossz színész a legegyszerűbb kiskaput választja egy improvizációs feladatnál: „– Mit csinálnál, ha egy tigris rontana rád? – Észreveszem, hogy ez nem is tigris, hanem kismacska.” Igaz, így sokkal egyszerűbb forgatókönyvírói feladat megoldani, hogy az új szereplők elmondhassák magukról a fontos információkat, de filmet általában nem azért nézünk, hogy ünnepeljük az egyszerűbb megoldásokat. Pláne, ha azért veszünk jegyet már harmadszor egy filmre, mert tetszett, milyen ügyesen oldják meg a cseppet sem egyszerű feladatokat.

A második részről azt írtuk: bár nem tud újat adni az elsőhöz képest, hihetetlenül profi mestermunka, amelynek minden jelenete a feszültségkeltés magasiskolája, legyen szó rendezésről, vágásról, hangmesteri munkáról. Ezúttal ennek sincs nyoma sem: a film technikailag jóindulattal átlagos, kevéske rosszhiszeműséggel viszont még azt is észreveszi az ember, mennyi logikátlanság van benne, ami a saját világának való megfelelést illeti. Az űrlények meghallják például, ha valakinek elszakad az inge, de azt már nem, ha valaki pánikban lihegve kapkodja a levegőt; meghallják a láb alatt reccsenő sittet, de fülhallgatóval nyugodtan lehet zenét hallgatni, az abból kiszűrődő zene nem probléma – és így tovább, hogy akkor a macskaszereplő viselkedésének valósághűségét inkább ne is elemezgessük. És ezúttal elmaradnak a virtuóz megoldások is, amelyek a Krasinski-rendezéseket még jellemezték, akár térkezelésben, akár hangutómunkában: most csak a hangos/nem hangos, előugrik a szörny/nem ugrik elő a szörny részek váltakoznak, és kész.

Paramount Pictures

Úgy tűnik, Sarnoski más irányból közelített a filmhez, és nem a forma – a hangokban és a némaságban rejlő lehetőségek –, hanem egy lélektani kérdés foglalkoztatta igazán, amihez ugyanakkor bármilyen világvége-szcenárió megfelelt volna, tök mindegy, hogy némaságról van szó vagy akármi más veszélyről. Az Első nap ugyanis azt akarja megmutatni,

hogyan menekül az életéért az, akinek már nem fontos az élete, vagy máshogy mondva: hogyan próbálja elkerülni a halált, aki nem tudja elkerülni a halált.

A film főszereplője ugyanis egy végstádiumú rákos nő, akinek apokalipszis nélkül is csak napjai vannak hátra.

Elsőre érdekesnek tűnő alapfelállás, de közelebb hajolva valójában annyira nem az; erre jöhetett rá Sarnoski is, miután már sikeresen adta elő a hangzatos ötletet a producereknél. Talán ezért nem hozott ki többet belőle egy kissé elcsépelt, érzelgős melodrámánál: a főhős, Samira csak egy utolsó pizzát akar enni egy számára lelkileg fontos helyen. Íróiskolák első osztályában tanítanak ilyen dramaturgiai megoldásokat: hangozzon nagyon banálisnak, de tegyél mögé valami lélektani okot, és akkor majd sírni fognak a nézők a banális és mély közti feszültség miatt. És ha az emberben a fentiek ellenére sincs semmi rosszhiszeműség, és a közepes megvalósítás mellett is képesek teljesen átengedni magukat a szívszorító, noha a legkevésbé sem eredeti érzelmes epizódoknak, a sírós rész még be is jöhet, és akkor máris nincs akkora baj.

Lupita Nyong’o

Paramount Pictures

Már csak azért sem, mert a filmnek van egy nagyon erős ütőkártyája, amit úgy hívnak: Lupita Nyong’o.

Az Oscar-díjas és végtelenül tehetséges színésznő (12 év rabszolgaság, Mi, Star Wars, Fekete párduc) olyan értelemben tökéletesen illeszkedik a Hang nélkül-filmek alapkoncepciójához, hogy neki aztán tényleg teljesen mindegy, kell-e beszélnie vagy sem: kevés színész képes az övénél jelentésesebb, kifejezőbb mimikára, több érzelem kevés eszközzel való megjelenítésére vagy egyetlen pillantásba sűrítésére. Hiába él azzal a – megint csak: – jóhiszeműen ötletes, rosszhiszeműen kissé olcsó megoldással Sarnoski, hogy egy macskát tesz meg másik főszereplőnek, nem kis színészi bravúr, hogy még a cuki állatkánál is jobban vonzza a szemet Nyong’o mesteri játéka.

Neki is köszönhető, hogy végső soron abszolút nézhető film lesz a Hang nélkül: Első nap, a rajongóknak pláne. Csak nagyon komoly kételyeket kelt, hogy tényleg szükség van-e ezekre a folytatásokra: ha egyenes vonalú a színvonalesés, talán jobb lenne, ha legalább negyedik rész már nem készülne.