A nyitókép sárga, kanadai prérijén pillantjuk meg a Szűzanya és a karján ülő kis Jézus hófehér szobrát, amelyen foltokban pirosas zuzmó telepedett meg – mintegy stigmaként. A szobor a St. Joseph missziós iskolára néz: egy kulturális népirtás tetthelyére.  

2021-ben bejárta a világsajtót annak a döbbenetes felfedezésnek a híre, miszerint a Brit Columbia tartomány egyik városában, Kamloopsban lévő, egykori szegregált bentlakásos iskola udvarán 215 jelöletlen sírt találtak, amelyek feltételezhetően gyerekek maradványait rejtik. Azóta országszerte 50 további bentlakásos iskola udvarán is elkezdődött a kutatás.  

A Sugarcane rendezője, Julian Brave NoiseCat azért jött ide, hogy válaszokat kapjon a jeltelen sírokkal és eltűnt diákokkal kapcsolatban, valamint segítsen felderíteni édesapja gyerekkorának hiányzó mozaikdarabkáit – azokat, amelyek végül saját életében is sok mindent megmagyaráznak. Ezzel kezdetét veszi egy nyomozás, amely végső soron transzgenerációs traumafeldolgozássá válik. 

Az egész történet a 19. század utolsó harmadában indult, amikor Kanada sorra hozta az indiánok „folyamatos civilizálásáról” szóló törvényeit, majd 1894-ben kötelezővé tette a 7 és 16 éves kor közötti őslakos gyerekek bentlakásos iskolákban való oktatását. A Kanada-szerte megalakuló intézmények java része az egyházak kezében volt 1969-ig, de az államosításuk után is egyesek még az 1990-es évekig működtek.  

Ezekben az iskolákban a fehér ember kulturális felsőbbrendűség-hite és a katolikus egyház intoleranciája ötvöződött. Azzal a céllal jöttek létre, hogy megszabadítsák a többségi társadalmat az „indiánproblémától”. A családjuktól elszakított gyerekeket marhavagonokba zsúfolták, majd a lakóhelyüktől olykor több száz kilométernyi távolságra vitték – azért, hogy esélyük se legyen hazaszökni, és szüleik se látogathassák őket. 

„Az én számom a 165 volt. Minden gyerek kapott egy számot, és a neved helyett innentől ezen a számon szólítottak” – emlékezett vissza az egyik túlélő. Nem csak indián nevüktől és viseletüktől fosztották meg őket a bentlakásos iskolákban.

Ha az anyanyelvükön beszéltek, szappannal mosták ki a szájukat.

Saját hitvilágukat „ördöginek” minősítették, erőszakkal katolizálták, és folytonos bűntudatra nevelték őket. Fizikai szükségleteiket ignorálták, így alultápláltak lettek, amikor pedig megbetegedtek, leginkább az Istenre bízták a sorsukat. A testi fenyítés és a szexuális abúzus a mindennapjaik részévé vált. 

A diákok eltűnő osztálytársakról is suttogtak. Az intézményből megszökő gyerekek többségének örökre nyoma veszett, másokat holtan találtak a környező erdőkben és vizekben, míg néhányan az iskola falai között lettek öngyilkosok. Azok közül, akik túlélték a diákéveket, felnőttkorukra sokan alkoholistává vagy kábítószerfüggővé váltak, PTSD-vel vagy krónikus depresszióval küzdenek. 

A kamloopsi bentlakásos iskolában történtek nem egyszeri traumatikus események voltak, hatásuk még ma is érezhetően formálja a közösség tagjainak hétköznapjait. Azok a papok, akik megrontották a diákokat, akik arra kényszerítették a teherbe ejtett lányokat, hogy megszüljék az erőszakban fogant gyereküket, akit aztán elszakítottak anyjuktól, nemcsak egy életet tettek tönkre. Az anya nélkül, ridegtartásban felnőtt, emberszámba sem vett, az ősi hagyományok jelentette köldökzsinórtól elvágott gyerekek

később maguk is elhanyagoló és elhagyó szülők lettek, egy újabb generációra passzolva át a gyerekkori traumák soha be nem hegedő sebeit.  

Julian Brave NoiseCat már ehhez az új generációhoz tartozik: egy olyanhoz, amely tudja, hogy csak úgy lehet egész(séges)en élni, ha kimondunk bizonyos dolgokat. Nevéhez illően bátran áll elébe annak a lehetőségnek, hogy amit meg fog tudni, az fájdalmas lesz, de érzi, hogy szükségszerű. Leül beszélgetni az apjával, és az iskola több öregdiákjával. Eléri, hogy megnyíljanak neki: katartikus pillanat látni, ahogy évtizedek elnyomott, letagadott fájdalma szakad fel egyszerre az öregekből, akik még gyerekként megtanulták, hogy bűnösök, és senkire sem számíthatnak. 

A katolikus templom a Sugarcane őslakos rezervátumban.

Sugarcane Film LLC

„Elmondtam a nagyanyámnak, ő azt mondta, mondjam el az apácáknak. Elmondtam az apácáknak, ők azt mondták, mondjam el a papnak. Elmondtam a papnak, ő azt mondta, mondjam el a törzsemnek. A törzsem azt mondta, menjek a rendőrségre, a rendőrök pedig elmentek az apámhoz, és megmondták neki. Apám erre a szart is kiverte belőlem” – idézte fel az egyik pap áldozata. Hiába próbálták annak idején felhívni környezetük figyelmét arra, amit láttak és ami történt velük az iskolában, senki nem hallgatott rájuk, senki nem tett semmit – indián gyerekek hogyléte nem ért meg egy nyomozást akkoriban. Az életüket mérgező szégyen viszont rajtuk maradt… 

Julian Brave NoiseCat azt szeretné, ha ez megváltozna: ha a szégyen visszaháramlana az elkövetőkre és az ő cinkosaikra. Megkísérli felkutatni az iskolában tanító papok közül a még életben lévőt, aki persze nem emlékszik semmire, és sietősen lecsapja a telefont. Nem adják fel itt, elmennek egészen a pápáig: ő együttérzését fejezi ki, de rövidre zárt audienciája végén a kedélyes bye-bye nem tükröz valami mély megrendülést.  

Némi elégtételt jelenthet azonban az őslakosok számára, hogy Justin Trudeau miniszterelnök részéről a legmagasabb állami szintről érkezett bocsánatkérés, aki Kanadának a bentlakásos iskolarendszer fenntartásában játszott szerepéért kért elnézést, 2021 óta pedig állami emléknap lett Az Igazság és Megbékélés Napja, amely az iskolákban atrocitást elszenvedő őslakos gyerekek emléke előtt tiszteleg. 

Willie Sellars, a Williams Lake First Nation vezetője Justin Trudeau miniszterelnök mellett áll, miközben bocsánatot kér Kanada szerepéért az őslakos bentlakásos iskolarendszerben.

Sugarcane Film LLC/Jarred Alterman

Felemelő volt látni ebben a filmben annak a példáját, hogy a kimondott dolgokat többé már nem lehet a szőnyeg alá söpörni, ahogy azt is, az indián fiatalok miként találják meg az utat azokhoz a gyökereikhez, amelyeket szüleikből, nagyszüleikből ki akartak irtani. Tánccal, zenével, saját nyelvükön való közös énekléssel kapcsolódnak egymáshoz és őseik kultúrájához, megerősítve magukban az érzést, hogy ez az ő földjük, az ő történelmük, és (nekik) nincs miért szégyellniük magukat… 

A National Geographic többszörösen díjnyertes alkotásának magyarországi premiere a 21. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon lesz: november 7-én és 10-én vetítik a Művész Moziban, a Fordított történetek szekcióban, mely a kulturális örökség helyreállításával és a történelmi igazságtalanságok orvoslásával kapcsolatos filmeket mutat be.