„Nem engedhetném meg magamnak, hogy megvegyem a saját képeimet”
Azért fest, hogy körülvegyék az emlékei, amelyeket csak ő maga lát a képeibe, és amelyektől nehezen is válik meg, ha jön egy gyűjtő: Osgyányi Sára festőművészt a műteremlakásában látogattuk meg, hogy a számára legfontosabb drogról faggassuk.
Sokszor szomorú vagyok, ha megveszik egy képemet: olyan érzés, mintha a tyúk alól elvennék a tojást. Azonnal festenem kell a helyére egy másikat
– mondja Osgyányi Sára festőművész terézvárosi műteremlakásában. És valóban: már ahogy megérkezem, észreveszem a konyha falára aggatott festmények között a nagy üres vásznat. „Nem bírja, ha üres a fal, inkább kirakunk helyette egy üres vásznat, akkor kevésbé látszódik” – mosolyog férje, Bencze-Kovács György fotográfus, akinek a fotóiból készült vászonnyomatok szintén ott lógnak a falakon.
A lakás kiállításként is látogatható, bár a Covid előtt többen jöttek. „Sok művész külön akarja választani az életét és a munkáját, de engem ez nagyon inspirál. Számomra erőforrás, hogy a saját képeim között vagyok, mert speciális érzelmi kapcsolatban vagyok velük; olyan erőt kapok vissza belőlük, amire szükségem is van” – mondja Osgyányi.
Emlékmegőrzés
Osgyányi Sára festményei sokszor budapesti utcákat ábrázolnak, autókkal, jelzőtáblákkal, hozzájuk lakatolt biciklikkel, vagy pályaudvarokat, közeledő villamosokat vagy akár villamosremízeket, máskor vizes környezetek térnek vissza. Műfajilag nehezen besorolható alkotások ezek, mintha az életünk tereit egyszerűen csak megörökítő fotók szívnának magukba valamiféle életelixírt, és az expresszionizmus, az akár pop-artos elemek, de legfőképp Osgyányi Sára nehezen megfogható, de magával ragadó, minden képről visszaköszönő egyéni hangja miatt életre kelve úgy vibrálnának, hogy az ne hagyja nyugodni sokadjára sem a nézőt, hadd próbálja újra meg újra megfejteni, mi az bennük, amitől többé válnak – mert többé válnak – a sokszor látott Szondi utca látképénél.
Én sem értem, hogy miért ezeket festem.
De annyira vonzanak! Mondjuk ott vannak az autók: nincs is semmi közöm hozzájuk. Nem is tudok rendesen vezetni, félek is tőle, mert annyira a saját belső világom rabja vagyok, hogy úgy érzem, nem vagyok elég normális a vezetéshez. Nem is szeretem az autókat, mert büdösek, és mégis autók jelennek meg a képeken” – fejtegeti Osgyányi, hozzátéve: ugyanakkor ami a nézőnek egyszerűen csak egy utca, az számára sokkal több. Mindig olyankor próbál fotót készíteni arról, ahol épp van, amikor valami fontos történik vele – mármint a saját belső világában, az ő első számú otthonában, mert itt tölti a legtöbb időt, az már egy óra beszélgetés után egyértelmű. Ezeket a pillanatokat próbálja konzerválni, és ezért is tölti a pillanat-lenyomatok között a napjait.
„Azokat a pillanatokat keresem az életben, amikor egy-egy érzet kiemel az általános valóságból, és valami magasabb szempontból tudok rálátni az életemre. Én tulajdonképpen egy belső, filozofikus világban élek, egy állandó belső terápia fut bennem a múltról, az elképzelt jövőről és a kettő összefüggéseiről, állandó felismerésekkel. Ha üzenetet kapok, azt szeretném festménybe sűríteni. Ezek szimpla terápiás üzenetek: megértettem egy álmomat vagy egy érzésem okát, rájöttem, merrefelé kéne továbbmennem, miben kellene fejlődnöm, miben vagyok lemaradva, miben vagyok tehetetlen. Lehet, hogy extraszenzitivitástól szenvedek: számomra a nagyon kevés inger is nagyon sok, és állandóan dolgozom, dolgozom, dolgozom fel a dolgokat. A hétköznapok szintjén minden rendben: van egy szerető férjem, sok év meddőség után lett egy csodálatos kislányom. Viszont az érzések szintjén rengeteg megoldatlan feladatom van, és nincsenek rendben a dolgok. Tudom, hogy mások is hasonlóban vannak ezzel,
de nekem van egy eszközöm a feldolgozásához: a festészet.
Úgy fogalmaz: amit ő csinál, az tulajdonképpen érzelmi emlékmegőrzés. „Ahogy körülnézek a lakásban, szeretném visszakapni az átélt élményeimet. Ezért nagyon nehéz is megválni a festményektől, mert bennük vannak a lelkem részei, az életem története, amiről csak én tudok, aki a képekre néz, az nem. Neki talán csak egy utcakép, nekem a saját életem részletes történetei, álmai és gondolatai.”
Gipszes zsákok
Osgyáni Sára 1980-ban született Budapesten, és azt lehetne hinni, egyértelmű volt az útja a festővé válás felé, hiszen művészek nevelték: apja Osgyányi Vilmos Munkácsy-díjas kőszobrász-restaurátor, anyja pedig Végsheő Klára festőművész (az ő egyik ajándékként kapott képe is kint van az egyik szoba falán). „Anyu persze mondta, hogy tanuljunk meg rajzolni, de a nővérem például marketinges lett, én is bármi lehettem volna” – mondja erről Sára. „Azt hiszem, az a katarzis jelölte ki az utamat, amikor még általános iskolásként, tizenhárom évesen eljutottam a barcelonai Picasso múzeumba. Emlékszem, olyan sokkot kaptam, hogy utána nem tudtam megszólalni, és napokig egy kép – A bolond című, kék ceruzarajz – hatása alatt voltam. Felnőtt fejjel már úgy gondolom, azért ilyesmi nem nagyon szokott megtörténni ilyen kis gyerekekkel; szerintem az egy elhívás volt” – magyarázza. Azt azért hozzáteszi: „Spirituálisan úgy gondolom, talán nem véletlenül ebbe a családba születtem.”
Sára először az apai utat kezdte járni: szobrász szakot végzett a Kisképzőn – „a mintázás volt a mindenem” –, de tizennyolc évesen, hiába kapta meg a Kerényi Jenő-díjat, úgy érezte, kimerítette ezt a formát. „Kicsit fájó szívvel, de elengedtem a szobrászatot, egyszerűen mert
abszurdnak éreztem, hogy mindig meg kell kérnem valakit, ha csak arrébb szeretnék tenni egy gipszes zsákot. Miért vagyok szobrász, ha nem bírom fizikailag?
Pedig a képzőművészeti középiskolából a Kerényi-díj révén, mint azt informálisan megsúgták neki, lényegében felvételi nélkül bekerülhetett volna a Képzőművészeti Egyetem szobrász szakára. „Nem akartam átverni senkit: úgyis átmentem volna a festő szakra.” Azért így is elsőre felvették, bár „nem olyan magas pontszámmal” – teszi hozzá. Ha nem is gondolja úgy, hogy a szülei eleve predesztinálták a festői pályára, azt azért elismeri, nem ártott, hogy az édesanyja, „aki, és nem azért mondom, mert az anyukám, nagyon jó tanár”, otthon tanítgatta őt. „Persze megvolt a stresszes oldala is: ha az ember anyukája mondja, hogy húzd már egyenesre azt a vonalat, az rosszabb, mintha egy tanár néni tenné.”
Egyhavi tanárfizetés
Az egyetem elvégzése után egy évig művészettörténetet és rajzot tanított, „de nem voltam jó tanár, nem tudtam mit kezdeni magammal a rendszer részeként”. Így aztán nem is hagyta ott nehezen a tanári pályát. „Amikor pont annyiért vették meg egy festményemet, mint amennyi az egyhavi fizetésem volt, úgy éreztem, jelet kaptam. Onnantól már nem akartam másból élni, úgy voltam vele, inkább vállalom ennek minden nyűgét. Lehet, hogy ez gyerekes, de a gondviselésre bíztam a létfenntartást, valószínűleg azért, mert állandóan a belső világommal vagyok elfoglalva, hogy mi történik a lelkemben, a sorsomban, a szerelemben. De valahogy túléltem ezt a korszakot, ha borzasztóan nehéz is volt.”
Mindazonáltal arra a kérdésre, meg tud-e már élni a festésből, azt mondja: ez az első pillanat óta így volt, mivel „nem voltak nagy igényeim az anyagi világtól, használt ruhákban jártam”.
Mára, ahogy fogalmaz, „anyagi normalitásban, ha nem is biztonságban” él a művei révén. „Sosem volt ambícióm az élre törni a szakmában, nagyon elégedett vagyok itt a szélén. Mivel ennyire intenzív a belső életem, sajnos nem sok mindent tettem azért, hogy a szakmában előrébb jussak. Csak festettem. Nem pályáztam rendesen, nem mentem Erasmusra, nem kapcsolódtam galériákhoz,
mindenből tehetségesen kimaradtam, amivel feljebb lehetett volna jutni,
amitől dokumentáltabb művésszé lehetett volna válni. Ezért erőfeszítéseket kell tenni, nem elég a babérokon ülni.”
Azért így is megtörtént két-három éve, hogy elkezdték gyorsabb tempóban venni a műveit, mint ahogy festeni tudott. „Ekkor fogtam fel, hogy már nem adhatom ennyiért a képeket. De ilyenkor nehéz megélni az átmenetet: akik korábban vásároltak tőlem, így már nem tudtak venni, a magasabb árakon meg ijesztő, hogy nem vesznek annyian, mint eddig.”
Eleve is nehezen is válik meg a képeitől, de van, amit különösen szeretne megtartani a saját szobájában: azokat a képeket, amelyekre a férjét is ráfestette. „Az túl személyes. Vagy ha annyi pénzt ajánlanának érte, legalább csinálnék belőle egy vászonnyomatot, és azt tenném a falra.”
Osgyányi Sára vásárlói – és persze nem csak az övéi – tipikusan tehetősek, orvosok, ügyvédek.
Én nem engedhetném meg magamnak, hogy megvegyek egy olyan képet, mint a sajátom, ami azért nagyon faramuci dolog.
Ha elkészítem a cipőt, járhatok benne, de megvenni már nem tudnám” – mondja.
Függőség
Ha a jövőbeli terveiről kérdezem, csak arra tud gondolni, hogy mi mindent akar még megfesteni. „Mindig rengeteg ötletem van, és már azzal elmegy egy csomó idő, hogy eldöntsem, melyik ötletemet is fessem meg legközelebb. Nagyon dühítő” – nevet. A közeljövőben nem lenne csoda, ha állatok is megjelennének a festményein: „Talán nem véletlen, hogy Terikével állandóan az állatkertbe járunk, amióta a születésnapomra nagy vágyam volt, hogy kapjak egy éves bérletet. Úgy érzem, van valami dolgom ezzel.”
Az állatok pedig talán nem is állnak olyan messze a korábbi képek járműveitől. „Valahogy számomra misztikus üzenete van mindennek, ami megy, ami közlekedik, ami élőlényszerű. A vonatok is azért érdekelnek, mert a pályaudvarok csillagközi tereiben egészen más távlatokat tudok megélni, a horizont felé tartó sínekkel, ahogy az utazó átlép az egyik valóságból a másikba.” Ezek után az ember már nem is kérdez semmit, miért épp a városligeti hőlégballon a legújabban készülő képe központi eleme.
A tervezgetés kapcsán Osgyányi Sára tényleg csak arról beszél, hogy festeni akar. „Nem tudok élni nélküle. A karácsony teljesen kiütött. Imádom a karácsonyt, de
ha ennyi ideig nem tudok ecsetet fogni, mániákusan elkezdem a konyhában a padlón a fugát javítani,
csak azért, hogy egy filctoll lehessen a kezemben, és vonalat húzhassak vele. Ez egy kattanás, egy szenvedélybetegség, amit nem tudok elengedni. És mindig megoldom, hogy meglegyen a szer. Például amikor alszik Terike, az két óra festés: napi két óra már őrületesen nagy lehetőség! Ha jön a bébiszitter is, az már napi négy óra, ha nem szól közbe Terikénél egy kis rosszkedv. Egész életemben drogoktól és alkoholtól tiszta életet éltem mindig. Nekem ez a függőségem.”
Sikerre és hasonlókra vonatkozó tervekről – az eddigiek fényében talán nem is túl meglepően – nem számol be. Korábban volt ilyen, már nincs. „Egy ideig azt éreztem, hogy ha a szakmai közeg számomra kedves részébe be tudok kapcsolódni, az már nagyon jó. Viszont amíg nem jutottam el idáig, szenvedtem tőle. De ez már megvan, más ambícióm már nincs. Ha életem végéig minden ugyanígy maradna, és egyszerűen csak festhetném, amit szeretnék, én már nagyon-nagyon boldog lennék.”
Osgyányi Sára is egyike a Fény felé című tárlat kiállítóinak. A kiállítás a K Galériában (Magyar u. 44.) tekinthető meg 2025. január 31.-ig.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
