Haldokolni a szexért – így is fordítható a Dying for Sex című sorozat címe, ami persze magyarul borzasztóan hangzik, viszont elég pontos. Mert hát szexszel talán könnyebb eladni valamit, mint a halállal, és persze nem is igaz, hogy a sorozat ne szólna a szexről. De a fő témája mégis a haldoklás.

És mint minden haldoklásról szóló műnek, még inkább az, van-e élet a halál előtt.

Mert ha valamikor, hát legkésőbb egy halálos ítélet kihirdetésekor muszáj átgondolni a kérdés személyre szabott verzióját, és nemleges válasz esetén, ha valamikor, hát egy halálos ítélet kihirdetésekor még kínzóbb a vágy, hogy azért most már kéne. Élni, mármint. És az csak a felszínes összefoglalója a sorozat tartalmának, hogy „ezért a főhős, Molly úgy dönt, elege van a rákdiagnózisa óta hozzányúlni sem hajlandó férjéből és az undorból, amit a férfi a teste iránt érez: végre szexelni szeretne”.

Mert a szex csak segédeszköz: ahhoz, hogy Molly rájöjjön, ki is ő, és miért lett az, aki. Azaz szembenézzen mindazzal, ami meghatározza egy ember identitását: gyerekkori traumájával, anyjának szerepével ebben, saját félelmeivel, vágyaival és az őt körülvevőkhöz fűződő viszonyával.

Molly valójában nem csak a sorozat főhőse: a Hulu streamingszolgáltató az azonos című podcast alapján készítette el a szériát, amelyben a New York-i Molly Kochan beszélgetett legjobb barátnőjével, Nikki Boyerrel arról, hogyan zavarta haza egy orvos 2005-ben téves diagnózissal, hogyan állapítottak meg nála mégis mellrákot 2011-ben, hogyan tért vissza a betegség immár gyógyíthatatlanul 2015-ben, de főleg arról, ez után miért hagyta ott a férjét, és hogyan kezdte meg szexuális önfelfedezőútját. A podcastet (és a szexuális kalandozást) a kórházban is folytatták, de Boyer, ahogy barátjaként és legfőbb gondozójaként, úgy podcast-házigazdaként sem hagyta magára Kochant még a hospice házban sem. A podcastet Molly 2019-es halála után publikálták.

Michelle Williams és Sissy Spacek

IMDb

Amennyire ízléstelen is lehetne mindez, annyira meglepő, hogy cseppet sem az – sőt. Elizabeth Meriwether és Kim Rosenstock, a Szex mindhalálig alkotói szinte

tökéletes elegyét találták meg a humornak és a tragikumnak, az életigenlésnek és a gyásznak, az erotikának és a szexszel való viccelődésnek,

és ez majdnem végig kitart, csak az utolsó epizódra megy át a sorozat enyhe – azért még bőven elviselhető – giccsbe, de hát ez már csak így szokott lenni, ha az ember széles közönségnek készített amerikai produkciót néz a haldoklásról, nem fekete-fehér európai művészfilmet.

Az alkotók ugyanis úgy viszonyulnak a témához, mint tudós egy vegyülethez: elemeire bontják, és minden aspektusára kellően odafigyelnek. Mindehhez pedig erős mondatokat, erős szituációkat használnak; persze a téma elég magas labdákat ad, de ez mit sem von le az érdemeikből. Ahogy az abszolút főszerepet játszó, ötszörös Oscar-jelölt Michelle Williamséből sem: a színész játékában nem is az a leginkább lenyűgöző, hogyan tud apró arcrezdülésekkel sokmondatnyi mélyelemzést igénylő történeteket elmondani, hanem az, mennyire konzekvensen hozza a figuráját, akár a legkomikusabb vígjátéki jelenetről van szó, akár szexről, akár drámáról. Mintha nem a színész játszaná el ezeket az érzelmeket, hanem Molly élné meg őket: bár ez alapvető színészi feladatnak tűnik, csak a legjobbak képesek rá.

Ráadásul a mindössze nyolc, félórás részből álló sorozat minden egyes felvetett témája olyan erős, hogy simán épülhetett volna bármelyikre önmagában is épkézláb történet. Már az első percek felvetése is súlyos: miként változik meg egy halálos betegséggel diagnosztizált nő és férje párkapcsolatának dinamikája? Hogyan említhető negatívumként az az egyébként nagyon is jól hangzó állítás, hogy a férfi minden energiáját beleadva segíti a felesége kezelését? Úgy, ha ez átveszi a kapcsolatban minden más helyét is (nem csak a szexét), és a pár leegyszerűsödik a megmentendő áldozat és a hős megmentő szerepeire, amelyből előbbinek ráadásul azt kell érzékelnie,

nemcsak a folyamatos orvosi vizsgálatok és műtétek veszik el a teste méltóságát, de még a saját (elvileg) intim partnere sem képes mást látni benne, mint betegséget hordozó húst és csontokat.

És ez még csak az első három perc, itt még szó sincs arról, hogyan is befolyásolta Molly életét – és nem csak a szexuális életét – a gyerekkorában elszenvedett szexuális visszaélés. Hogy mit tesz a halálos betegség annak az életével, aki egészséges, de mindenben szeretné segíteni a beteget, akár saját karrierje árán is, csak hogy a másik ne szenvedjen hiányt semmiben. Hogy lehet-e egy, a gyerekkori traumáért részben felelős anyával megbocsátás nélkül szeretni egymást. Hogy hogyan kommunikál orvos a beteggel, vagy hogy még „a fájdalom is politikai kérdés”, ahogy azt a fekete ápoló az egyik epizódban csak mellesleg odaveti. („Ha egy fekete arra panaszkodik a kórházban, hogy fájdalmai vannak, kábé egy piros gumimacit adnak neki.”)

IMDb

Mindeközben a Mindhalálig szex észrevétlenül feminista témákról is beszél: szó sincs edukatív jellegről, csak hát mivel a főhős nőnemű, evidensen női szemszögből láthatjuk úgy a szex, mint a betegség kérdéseit. Persze ezért is hangsúlyozza a feminista szakirodalom több mint fél évszázada, hogy valójában ennyire egyszerű lenne a kiegyensúlyozottabb média: ha a mű egy nőről szól, minden szájbarágás nélkül is felmerülnek például olyan témák, mint hogy a rák kezelése idő előtt elhozza a menopauzát, míg ha ez a széria is egy férfiról szólna, ilyesmik továbbra sem hangoznának el főműsoridőben.

Így akármennyire is tele van a sorozat tényleg csak tizennyolc éven felülieknek szánt, a szexről szóló részekkel (Molly leginkább a szado-mazo szexben találja meg önmagát, azaz nem érdemes romantikus ágyjelenetekre számítani), ez sokkal inkább egy súlyos sorstörténet, mintsem pajzán vígjáték – akármennyire is pajzán és akármennyire is jó a humora. Ha akarjuk, mindkét fő témát tekinthetjük metaforának is, mintha egy író találta volna ki a történetet, nem a valóságot vitték volna filmre: a rák innen nézve a gyerekkor óta az életet megnyomorító trauma, a szex pedig az önfelszabadítás jelképe, és a sorozat arról szól, hogyan rázza le végül magáról, mint szeretkezni készülő ember a ruhát, Molly a sötét múltat, hogy végre szabadon élhessen.

De ha alapvetően „hollywoodias” hangvételű sorozatról is van szó, arra azért nem vetemednek a készítők, hogy tündérmesét csináljanak az igaz történetből:

ha a halálos ítélet kimondatott, a legtöbb, ami elérhető, a boldogság megélését követő halál.

A Mindhalálig szex képes megmutatni: ez is több, mint ami sokaknak megadatik, ezért már megéri élni. A sorozat ugyanakkor hozzáteszi: hogy elérhessük ezt a fajta boldogságot, azért keményen dolgozni kell. Mert az ilyesmit nem mérik ingyen, és a valuta, amivel ki lehet fizetni, az önismeret.