Harag és frusztráció helyett családias jókedv és a jövőbe vetett bizalom. A kisszínpadok kiszenekarai nagy energiákat szabadítottak fel, Nagykovácsi KO-val győzött, Pumped Gabo pedig gondoskodott róla, hogy a lába kélt telefon is visszakerüljön a gazdájához.
A Kolorádó Fesztivál főként a magyar alternatív zenék fesztiválja, bár korábban több ismert külföldi név is felbukkant a programban. Idén kifejezetten az előbbiek voltak túlsúlyban, de azért volt néhány holland, orosz, brazil és luxemburgi előadó is. Kicsi volt a büdzsé, vagy valami más oka lehetett, de tény, hogy az utolsó, szombati nap kifejezetten hazaiasra sikerült.
Nem lepett volna meg, ha a végső hajrá átcsap féktelen dorbézolásba és bacchanáliába, de nem így történt, még dohányozni is én dohányoztam a legtöbbet. Hátizsákom mélyén azzal a reménnyel távoztam, hogy valamikor, valamilyen formában csak lesz még Kolorádó. Ezt a reményt most berakom a zoknis fiókba, és jövő tavasszal újra előveszem.
A 2025-ös, „utolsó” Kolorádónak csak az utolsó napjára sikerült lejutnom. Úgy voltam vele, hogy ha már így alakult, illik korán érkeznem, így 10 körül elindultam otthonról, hogy odaérjek a délutáni programokra. Különbusszal is mehettem volna egyenesen a Széll Kálmán térről, de az 3000 forintba került, és mivel tudtam, hogy a fesztiválozás egyébként sem olcsó mulatság, inkább a tömegközlekedés mellett döntöttem. A Sztirlich Pál Cserkészparkhoz a belvárosból Hűvösvölgyön keresztül lehet kijutni, onnan indul a 63-as busz, ami kiteszi az embert Adyligetnél, ahonnan még fél óra séta maga a fesztivál.
Már csak azért is ezt az opciót választottam, mert ha úgyis utoljára járok itt – legalábbis bulizni –, akkor emlékeim között már az utat is megőrzöm. Évekkel korábban még ugyanazon az úton kellett felgyalogolni, ahol a kocsik, illetve az Adyliget vége és a fesztivál bejárata között közvetítő shuttlebusz járt, ami elég veszélyes volt. Azóta a szervezők kialakítottak egy biztonságos ösvényt az autóút mellett, amit sötétedés után lámpákkal is megvilágítottak.
Itt baktattam felfelé egyedül, úgy tűnt, senki másnak nem akaródzott délben érkezni. Szembe azért jött néhány térerőt üldöző ember, ugyanis a Kolorádón nem nagyon lehet telefonálni, mert gyenge a jel, és a sok fesztiválozó rendesen túlterheli a hálózatot. Cserébe viszont van fesztiválwifi az infopultnál, ahol telefont töltetni meg power bankot bérelni is lehet.
A radikálisan digitalizált légkör már itt feltűnt, ugyanis papíralapú programfüzettel egyáltalán nem tudott szolgálni a helpdeskes lány, cserébe viszont bluetoothon átdobta a virtuális változatot pdf-ben. Vittem azért némi készpénzt, de számítottam rá, hogy nem tudom majd használni, és nem is tudtam, bár igaz, hogy meg sem próbáltam.
Kicsit megviselt a túrázás a napon, így először az Árok színpadhoz mentem akklimatizálódni a fák közé, ahol épp olvasódélután volt. Az árok ténylegesen egy vájatot jelent a földben, amelyben van egy pici emelvény, és ezt körbe lehet állni. A színpad mellett ki volt rakva egy kis könyvespolc a legkülönbözőbb kötetekkel. Krimi, filozófia és úgy általában minden vegyesen, még a Mester és Margaritát is megtaláltam angolul. Az árok szélén kialakított farézsűkön emberek olvastak, köztük egy csinos, selyemkimonós lány, aki mélyen belemerült A kereszt halálába Gyurcsánytól. Már a közepénél járt.
Én is elhelyezkedtem, és kinyitottam Thoreau-tól A gyaloglásról című esszékötetet, ha már úgyis itt vagyok kint a vadonban. De csak pár mondatot bírtam befogadni, és inkább úgy tettem, ahogy a kötet címe is sugallta: elindultam járni egy kört.
Feljebb valakik diszkóra jógáztak, ebbe nem akartam beszállni, így átbóklásztam a Csodaszarvas színpadhoz, ahol kicsit lepihentem a babzsákokon, és belehallgattam a BAGázs Közhasznú Egyesület roma művészetről szóló előadásába. Arról folyt az eszmecsere többek közt, hogy a dányi romatelepen cigány nők által készített táskák műtárgyak-e vagy dizájntermékek. A beszélgetés közben időnként kiáltozás és némi taps ütötte meg a fülemet. Nem bírván kíváncsiságommal hamarosan felkerekedtem, és a fesztivál központját jelentő rét felé vettem az irányt.
A rét közepén állt a School of Disobedience színpad, ahol pankrátorshow volt. „Gyúszi! Gyúszi!”, skandálta a tömeg, és Gyuszi bele is vetette magát a „harcba”. A tűző napon parázs hangulat uralkodott, és rátaláltam fotós kollégámra, aki sötét napszemüvegében lelkesen járkált körbe-körbe, hogy minél több pillanatot megörökítsen a bunyóból. Végig követtem egy roppant intenzív menetet egy nagykovácsi pankrátor és ellenfele között, aki saját bevallása szerint utálta a nagykovácsiakat. Kapott is érte, előbbi KO-val nyert, és ezzel a szomszédos település is megtarthatta becsületét.
Miután a kollégával megegyeztünk, hogy majd valahol, valamikor, elpályáztam az Erdei Iskola irányába, amely egy fából készült jurta volt az erdő szélén. Itt éppen a TÁP Színház programja zajlott, az ún. „Egyperces színház”, amelynek lényege, hogy ha az ember fél óra sorban állás után végül bejut, részese lehet az egy percig tartó interaktív performance-nak. Én nem álltam ki a sort, helyette eléggé el nem ítélhető módon belestem a jurta deszkáinak résein. Bent villódzó fényekre és valami zörgésre emberek ugráltak, hungarocellrudakkal a kezükben. Valahogy nem éreztem magam elég bátornak ahhoz, hogy ezt bevállaljam, így továbbálltam a Nagyszínpadhoz.
Először a mellette álló Csűrben néztem meg egy kortárs táncművészeti előadás végét. Négy lány és egy fiú atmoszferikus zenére, színes ruhákban hajlongtak meg fetrengtek, majd egyikük körbehordozott egy plüss Süsü-figurát, valamint egy kakasszobrot.
A Nagyszínpadot Saya Noé koncertje nyitotta meg. A popénekesnőnek ez volt az első fesztiválkoncertje – legalábbis ezt állította –, és tényleg mindent bele is adott, bár a közönség még csak szállingózott, és nagy részük igyekezett inkább az árnyékban maradni, amiből a küzdőtéren nem volt túlságosan sok. Saya Noé ennek ellenére rendesen kitett magáért.
Engem inkább a kisebb nevek szoktak érdekelni, így hamarosan már a Keret színpadnál voltam, ahol a Camille Corot nevű banda lépett fel. Meglehetősen líraian nyomják a melodikus hardcore-t, a szövegeket nem nagyon lehet érteni, mert üvöltik őket, de nem is baj, mert zeneileg és ritmikailag éppen elég innovatívak. Ezután visszasétáltam a Galaxisok koncertjére a Nagyszínpadhoz, ami előtt a tér eddigre nagyjából meg is telt. Szabó Benedekék identitásválságos, lötyögős gitárzenéje tetszett a közönségnek, én is elriszálgattam magam rá. Mostanában elkezdtek politikusabb szövegeket írni, de azért továbbra is popzene ez.
A „Gratulálok a végső győzteseknek. Szép volt, fiúk, dögöljetek meg!” sor hallatán néhány középső ujj a magasba lendült, és az „egyszer minden rendszer megdől”-t is sokan énekelték, de a hatalommal szemben érzett frusztrációt nem igazán lehetett érezni. Annak ellenére, hogy a Telex cikke szerint felsőbb körökben döntöttek a Kolorádó megszüntetéséről, harag és frusztráció helyett inkább afféle hamarosan mi jövünk típusú bizakodást tapasztaltam ekkor és később is, és persze mindenki szerette volna még most, itt utoljára jól érezni magát.
A Galaxisok koncertje után ismét a Keret felé indultam, és út közben egy furgonból hozzám vágtak pár csokis croissant-t. Nem csak nekem jutott, bárki, aki ott volt, és éhes volt, kapott valami kekszet vagy más édességet.
Kezdett leszállni az este, és közeledtek a fontosabb koncertek. A Keretben a Darage nevű garázs- és szörfrock együttes lépett fel, akik most májusban adták ki legújabb, 2045 című albumukat. Nagyon dögös rockzenét nyomnak, látszik, hogy vagy régóta játszanak együtt, vagy ha nem régóta, akkor sokat. A koncert végén vissza is akarták tapsolni őket, de nem jöttek, így kiáramlottunk a mezőre, ahol a Vatafaka formáció adott rendhagyó műsort. A Vatafaka nevéhez hűen egy rituális őrület, amelyben emberek dorombkísérettel műanyag hordókon és különböző fémhulladékokon dobolnak, ezenfelül pedig légvédelmi szirénával és egy Zaporozsec motorral keltenek zajt. A performance egy pontján hatalmas termetű férfi vált ki a zenészek közül, aki felkapott egy méretes kalapácsot, és ezt lendületből, teljes erővel belevágta egy fémlemezbe. A meglehetős erőbefektetést igénylő műveletet többször megismételte, mindig pontosan tartva a ritmust.
Egy ideig figyeltem őket, majd felsétáltam az Árokhoz, hogy még elcsípjek egy darabot a Hakumba koncertjéből. Ők egy nagyjából tíztagú jazz-rock zenekar, akik ezt a fúziót folkos elemekkel is ötvözik. Rengetegen voltak rajtuk, én alig fértem el úgy, hogy lássak is valamit. Végül a szakadék szélén egy fa törzsébe kapaszkodva néztem végig ezt a nagyon személyes és bensőséges koncertet, amelynek hangulatához a zenén túl hozzájárult a zenészek és a közönség közelsége, a színpadi fények játéka és egyáltalán az, hogy ez itt és most történik utoljára. „Egy csodálatos közösség van itt Magyarországon! Szabadságot Ukrajnának, szabadságot Palesztinának, szabadságot Magyarországnak!” – búcsúztak az előadás végén mindenkitől és úgy általában a Kolorádó Fesztiváltól. Ha korábban eljövök róluk, meghallgathattam volna a szervezők záróbeszédét, amelyben szolidan megpendítették, hogy nem eszik azért olyan forrón a Kolorádó végét, de igazából nem bántam meg, hogy kihagytam.
Ezután semmi kedvem sem volt több koncertet látni, lehetetlennek tűnt, hogy valami ennél magasabbra tegye a lécet. Kiültem a mezőre dohányozni, és ekkor meghallottam valamit, amihez muszáj voltam közelebb menni. Az Erdei Iskolában a HoMuLu nevű trió játszott. Drámai erő volt a zenéjükben, pedig tényleg csak három hangszer szólt ének nélkül. Többször láttam már a gitáros Horváth Ábel korábbi bandáját, a Siketfajdot, ahol balkáni punkot játszik, az is nagyon jó volt, de ez!
Mindhárman elképesztően profi zenészek, sokat kísérleteznek, de az alap bombabiztos, a hangsúly pedig Horváth gitárjátékán van, és ennyi elég is. A HoMuLu pontosan az a zenekar, amelyben nyomát sem találni a sztárságot jellemző önreprezentációnak, kizárólag kreativitás van benne és nyers energia. A fajurtába különösen jól illettek, itt nincs színpad, világítás is csak a legszükségesebb, az akusztika viszont kiváló.
Miután vége lett, a Nagyszínpadon az Analog Balatonra már nem túlzottan tudtam odafigyelni, és kezdtem lassan fáradni is, mert befogadni sem könnyű, ha az ember közben nem csinál semmi mást. Még megvártam Pumped Gabo DJ-szettjét a Keretben, de tíz perc után kijöttem róla, mert szinte meg lehetett fulladni az emberektől, annyian akarták látni az egykori sztár testépítőt. Ő maga amúgy remekül kezelte a közönségét, amikor szóltak neki, hogy valaki elhagyott egy iPhone 13-at, rögtön felszólította a buli résztvevőit, hogy keressék meg. Meg is keresték.
Ezután már nem sok minden történt. Egy ideig még kóvályogtam erre-arra, betévedtem az Erdei Rave színpadra, ahol délutántól késő éjjelig megbízhatóan dübörgött a veretés. Hamarosan beláttam, hogy ha tovább maradok, csak annyi fog történni, hogy még több port nyelek, ami nem rossz program, de jobb kipihenten csinálni. Így végül úgy döntöttem, elég volt nekem ennyi, és elindultam lefelé a hegyről. Nem én voltam az egyetlen, aki ekkor távozott. Kisebb csoportok, párok baktattak együtt velem a kivilágított túraösvényen. Hátulról látszott a János-hegyi Erzsébet-kilátó, és közben lassan, a dombok mögött feltűntek az első rózsaszínű felhők.
Veszélyt jelent a német demokráciára az alkotmányvédelmi hivatal hároméves vizsgálódásai alapján a szélsőjobboldali AfD, a betiltása azonban közel sem biztos, és visszafelé is elsülhet. Kik az igazi és kik a papírnémetek a párt szerint?
