Jövő tavasszal kissé elszürkülnek majd Budapest utcái az új módit viselő járókelőktől. A divatszínek ugyanis az előrejelzések szerint a bézs, a szürke és a fekete, valamint ezek kombinációi lesznek, miközben az intenzív színek háttérbe szorulnak. A globális gazdasági válság hatására világszerte visszaeső kiskereskedelmi forgalom ugyanis arra készteti a divattervezőket, hogy a mindenhez és minden alkalommal hordható, így könnyebben eladható színek és fazonok felé forduljanak. Recesszió idején a gazdagságot sugalló túldíszítettség, a kirívó színek irritálják az embereket, ezért minden visszafogottabb, egyszerűbb lesz.

Villámgyors reagálás

Márpedig Magyarországon a nemzetközi átlagnál is trendfüggőbbek vagyunk, legalábbis a fiatalabb és főleg a fővárosban élő nemzedék, ezért valószínűleg sokan viselnek majd pasztellszínű öltözetet. A mai húszévesek nem azért járnak lenőtt hajjal és fekete körömmel, mert igénytelenek, hanem azért, mert ez a trend – jelezte a fiatalok divatérzékenységét egy szakértő. A többség – mármint azok közül, akik egyáltalán törődnek az öltözékükkel – a legutolsó divat szerint szeretné összeválogatni a ruhatárát. Egyre több segítséget is kapnak ehhez, amióta pár éve megjelentek hazánkban az olyan, úgynevezett young fashion-, vagy kissé ironikus elnevezéssel fast fashion-láncok, mint például a spanyol Zara, a Mango vagy a svéd H&M, teljesen átrendezve a ruházati kiskereskedelmi piacot.
Amint azt az elnevezésük is jelzi, ezek a divatcégek gombamód szaporodó üzleteikben mindössze néhány hetes csúszással széles rétegek számára elérhető áron kínálják a nyugat-európai kifutókon bemutatott modellek jóval olcsóbb anyagból és kevésbé minőségi munkával készített hasonmásait. Az Aréna Plazában a közelmúltban nyitott Stradivariusban például – amely ugyanahhoz a cégcsoporthoz tartozik, mint a Zara és a Bershka – a vékonyabb pénztárcájúak is tucatjával vehetik például a színes pólókat, darabját alig több mint ezer forintért. Ha pedig elfogy egy éppen menő capri nadrág valamelyik üzletükben, az utánrendelés mindössze egy-két hetet vesz igénybe – nem úgy, mint a nagy nemzetközi márkáknál, ahol a kereskedőknek akár négy-hat hónapot is kell várniuk az új árura. Piaci szóbeszéd szerint az egyik fast fashion cég – a gyorsaságot fokozandó – egy nagy tengerjárón rendezte be varrodáját, hogy a hosszú szállítási idő se teljék tétlenül. Ezek a láncok oly mértékben tudnak reagálni a keresletre, hogy nemcsak adott országra, de adott üzletre lebontva is képesek a helyi igényeknek megfelelően szortírozni a ruhákat.

A divat nyomában

Sikerüket megirigyelve, számos hazai – bár nevében szándékosan külföldinek tűnő – kereskedő, például a Retro Jeans, a Jeans Club, a Mayo Chix vagy a közelmúltban becsődölt Ambrosia is beszállt a tömegigény kielégítésébe. A javarészt a Távol-Keleten gyártott ruhadarabjaikat szintén a nagy márkákról másolják, minimális változtatásokkal, igaz, gyakran kifogásolható minőségben. Ezek az üzletek azonban korántsem diktálják, mindössze követik a divatot. Amikor pár éve például trapéznadrágban szerettek járni a fiatalok, az egyik ilyen hazai divatcég frissen diplomázott tervezőjének nem sikerült rávennie a tulajdonost, hogy készítsenek a piacon elsőként cicanadrágot, mert hamarosan az lesz a trendi. 

Piaci hírek szerint sok ruhacég nem átall ahhoz a módszerhez folyamodni, hogy felvásárolja a legnagyobb divatházak pret-à-porter kínálatának vezető darabjait, szétcincálja azokat, és egyszerűen lemásolja a szabásmintájukat. Ahhoz a tömegekhez pedig, akik a kínai piacról öltözködnek, szakértők szerint egyre gyorsabban, ma már nagyjából féléves késéssel ér el a nagy divatházak által diktált módi. A rapid reakció, no és a recesszió idején szűkülő anyagi lehetőségek azt eredményezik, hogy ma már az embereknek több mint a negyede közvetlenül a kínai árusoktól szerzi be a ruháit. Eközben persze a luxusmárkák kedvelői is egyre több nemzetközi név közül válogathatnak Budapesten. Az utóbbi két-három évben sorra jelentek meg az Andrássy úton olyan üzletek, mint a Burberry, a Louis Vuitton, az Ermenegildo Zegna vagy a Gucci. De jelen van már a hazai plazákban az összes európai high street márka is – azaz a nagyvárosi sétálóutcákban és a legnagyobb üzletközpontokban jelenlévő brand! Mindössze néhány amerikai hiányzik, mint például a Gap, azonban ezzel a márkával a piaci hírek szerint nincsenek is magyarországi terjeszkedési terveik.
 

Körülbelül százezerért Tavaly egy család átlagosan 108 500 forintot költött ruhaneműre és lábbelire, az összeg nagyobb részét felsőruházati termékekre. 2008-ban tovább növekedett a használtruha-üzletek és a szupermarketek, élelmiszer-diszkontok piacrésze is – állapítja meg a GfK Hungária Piackutató Intézet FashionScope című tanulmánya.

Három helyett csak egy

„Amikor 1994-ben elkezdtük árulni az első s.Oliver kollekciót, még viszonylag könnyű dolgunk volt, mert csupán a Benettonnal és az Esprit-vel kellett versenyeznünk. Azóta viszont megszaporodtak a konkurensek, és most, a recesszióban még kevesebbet vásárol a középréteg” – mondta el kiadványunknak Zalai Enikő, az s.Oliver Hungary Kft. kereskedelmi igazgatója. Hozzátette azonban, hogy tapasztalatok szerint a 15 év alatt kialakult törzsvevőkör azért nem pártol el tőlük, igaz, „sokan a megszokott három póló helyett mostanában csak egyet vesznek” – utalt ismét a recesszióra.
A szakértő úgy látja, manapság igenis keresik a vevők a színeket, így sok a lila, a narancs és a pink, valamint az arany és az ezüst is a ruhákon. Az s.Oliverhez hasonló márkák azonban – cégszerkezetükből és minőségi igényükből adódóan – nem tudnak olyan gyorsan reagálni a nagy divatházakra, mint a saját gyárakban két-három hét alatt bármit legyártó Zara vagy a H&M. „Nálunk a megrendelés után mintegy négy hónapot kell várnia a kereskedőnek az árura, és bár konzervatívabbak vagyunk, a minőség állandó” – érvelt a minőség mint prioritás mellett Zalai Enikő.
Tény, hogy a nagy márkák bejövetele jó pár hazai kis- és nagykereskedőnek tette be a kaput. „A középkategóriás ruhákat áruló hazai kereskedők az utóbbi öt évben már átestek egy válságon” – mutatott rá Lajtai Zsuzsa, a budaörsi Trend2 divat-nagykereskedelmi központ értékesítési igazgatója. A Trend2-ben, ahol mintegy 200, döntően francia, török és olasz importot árusító üzlet szolgál ki több mint 20 ezer, főként vidéki butikokban dolgozó kereskedőt, mintegy 50 százalékos forgalomcsökkenést érzékeltek az utóbbi öt évben. „Teljes a káosz a piacon, az outletek például tőlünk vásárolnak, miközben a nagy divatmárkák már a hipermarketekben is jelen vannak. Korábban a bérlőink mintegy fele magyar gyártó volt, mára az arányuk 30 százalék alá csökkent” – említett néhány szélsőséges tendenciát Lajtai Zsuzsa.

Az új nemzedék

Sajnos a hazai palettáról még mindig hiányoznak azoknak a kortárs divattervezőknek a kis szériás, javarészt utcai viselésre szánt ruhakollekciói, akik Nyugat-Európában évek óta sikerrel töltik be a luxus és a tömegízlés közötti piaci rést. Pedig e feltörekvő, hazai fiatal tervezőgeneráció ruháit már világszerte elismerés övezi. Kollekcióik csaknem minden kontinensen fellelhetők, ráadásul világhírű divattervezőkkel együtt említik őket. A hazai érdeklődés hiányát nem annyira a pénztelenséggel, mint inkább az öltözködési kultúra hiányosságaival magyarázzák a szakértők.
A „young designerek”, azaz kortárs fiatal tervezők mellett szól, hogy ruhadarabjaikat különleges, nagyon jó minőségű, külföldről rendelt anyagokból készítik. Nagy erényük továbbá – legalábbis a nyugat-európai fogyasztók szemében –, hogy nem a Távol-Keleten, óriási szériában, hanem magyarországi varrodákban készítik őket, hasonlóan olyan luxusmárkákhoz, mint a Chanel vagy a Max Mara. Az áraikat tekintve pedig alternatívát jelenthetnének az igényesen öltözködni kívánóknak az olyan felső-középkategóriás high street márkákkal szemben. Budapesti bemutatótermükben egy blúz körülbelül 20 ezer forintba kerül, míg egy ballonkabát ára 50 80 ezer között mozog. A viszonylag magas árnak az az oka, hogy kisszériában készítik ruhadarabjaikat, ez viszont azzal az előnnyel jár a viselőiknek, hogy kisebb eséllyel jön szembe a Váci utcában egy Nanushka-ruha, mint akár egy tömeggyártásban készített Benetton.

Eredményes próbálkozások Miközben a Moholy-Nagy Egyetemen (volt Iparművészeti Főiskola) évente mintegy huszonöten diplomáznak öltözéktervező szakon, hosszabb távon jó, ha évfolyamonként ketten-hárman maradnak a pályán. Közülük is a legtöbben nem merészkednek messzebbre, mint az Erzsébet téren havonta megrendezett, Wamp nevű művészeti piacra, ahol ruhák mellett ékszereket, táskákat és egyéb kiegészítőket is árulnak a fiatal iparművészek. Igaz, ez sem eredménytelen! A Wampon rendszeresen kiállító Bicsérdi Ágnes Lookrecia márkanév alatt tervezett, „etno” kollekcióját például ezen a vásáron szúrta ki egy norvég áruház-tulajdonos, és azóta Skandináviában is kaphatók a magyar tervezésű ruhadarabok.

Kevés, aki bátor

„Kemény munkával kell megtalálnunk azokat, akik a mi ruháinkat keresik” – summázta Kiss Tibi, a Je Suis Belle hazai designermárka alapító-tervezője a hazai tervezők legnagyobb nehézségét. Az utóbbi években legalább azt sikerült elérniük – összesen hat tervezőcsapatnak (az Artista, a Nanushka, a USE Unused, a Je Suis Belle, Luu Ahn Tuan és Konsánszky Dóra) –, hogy az egyik divatmagazinnal közösen minden februárban bemutatót tartottak. Sajnos, idén tavasszal már ez is elmaradt a válság miatt. „Inkább a fiatalok vevők az egyedire. Sok 18 25 éves jön be hozzánk, de inkább csak egy-egy leárazott darabot tudnak megvenni, például egy kardigánt. Aztán a következő szezonban megint választanak valamit” – érzékeltette Kiss Tibi a feltörekvő generációba vetett hitét. Tény, hogy nem sok húszéves engedheti meg magának a 10 ezer forintos pólót. 

Sándor Szandra, a Nanushka designermárka tervező-ügyvezetője, akinek az Egyesült Államokban komoly rajongói köre van, mindezek ellenére optimista. „Velünk együtt indult el egy generáció, azok a 20-as, 30-as éveikben járó fiatalok, akik nyitottabbak az egyedire, a másra, és elfogadják, hogy valaki bátran felvállalja önmagát az öltözködésében is” – mondta „Nanushka”, aki a közelmúltban „a jövő ígérete” kategóriában elnyerte az Ernst&Young Az év üzletembere díját. Hozzáteszi, hogy a többség még mindig inkább azért vesz fel egy ruhadarabot, mert látta máson, és nem azért, mert az esetleg illik a személyiségéhez. „A hazai öltözködésre nagyrészt az utánzás a jellemző, kevés a bátor ember” – véli a szakértő, hozzátéve, hogy Londonban például jobbára pozitív érzést kelt a járókelőkben, ha valaki az átlagtól eltérően öltözködik, miközben itthon a legtöbbször még mindig rosszallóan megbámulják. 

„Nem az a fő célom, hogy kövessem a divatházak által diktált, legfrissebb trendeket, bár nem tagadom, hogy hatnak rám. Mégis inkább az aktuális hangulatom diktálja, hogy milyenre tervezzek egy-egy öltözéket” – árulja el a designer, akinek négy alapvető elem uralja a stílusát: a funkcionalitás, a kényelem, a játékosság és a tradíció. Első sikerét például a balkáni parasztviselet inspirálta, és azóta is felbukkan kollekcióiban a bő ülepű viselet, csakúgy, mint a távol-keleti motívumok. „Nagyon fontosak számomra a megfelelő arányok, kontrasztok. Ha egy ruhán túl sok csavar van, az már nem tetszik” – jellemezte saját ízlését Nanushka, akinek ruhadarabjai ma már a világ különböző részein több mint 50 üzletben kaphatók. Egy kollekció – mint általában más designereknél is – 2-3 színárnyalatban készül el, és hozzávetőlegesen 40 50 fazonból áll. A mintakollekciót mindig S-es méretben készítik, és az üzletek összesített megrendelései alapján varrják meg a szükséges mennyiséget. „Egyedit csak menyasszonyi ruhából készítek, de a meglévő kollekcióból esetleg más színben vagy méretben lehet rendelni” – mondta a tervező.

Ami nem fér bele

„Egyszer az egyik vásárlónk masnit szeretett volna a ruha derekára, de azt mondtuk, az nálunk már nem fér bele” – utaltak a szigorú stílusbeli határokra a USE Unused alapító-tervezői, Füzes Eszter, Godena-Juhász Attila és Tóth András. Ők alkották az egyik első csapatot, akik mintegy öt évvel ezelőtt egy mély levegőt véve elkészítettek egy teljes következő évi kollekciót, és azzal kimerészkedtek egy New York-i, majd egy párizsi bemutatóra. Azóta nem volt megállás. „Folyamatosan jelen kell lenni a nagy nyugat-európai városokban tartott divatheteken, különben elfelejtenek” – vélik a USE tervezői, hozzátéve, hogy a minőség és az egyediség mellett az a legfontosabb különbség köztük és a fast fashion cégek között, hogy míg az utóbbiak a nagy divatházakat majmolva mindig az adott szezonra terveznek, a designerek – csakúgy mint maguk a nagy divatházak – egy évvel előre. A divat hazai helyzetét mindenesetre jól jellemzi, hogy a USE előbb kapott külföldről megrendeléseket mint itthonról, és Budapesten – a bemutatótermükön kívül – még most is mindössze két üzletben kaphatók a ruháik. Ennek persze az az egyik oka, hogy nálunk hiány van multibrand üzletekből, és a kereskedők szinte kivétel nélkül ragaszkodnak ahhoz, hogy csak bizományba vegyék át a tervezőktől a készletet.

Míg a Nanushka-ruhák gyakran elasztikus anyagokból készülnek, így sportosabbak, a USE-nál több a szabott forma, ezért gyakoribb a méretre készítés. „Ha valaki bejön a showroomba, személyesen foglalkozik vele a tervező. Amit mi kínálunk, az voltaképpen a szalon és a bolt ötvözete” – magyarázzák a USE-osok. Hitvallásuk, hogy egy-egy ruhadarab csak kiegészítse az azt viselő karakterét, és ne domináljon felette. Tapasztalataik szerint főképp a kreatív szakmákban dolgozók és a művészek választják a kollekciójukat, sajnálatos módon viszont ők azok, akiket nem a legjobban fizetnek meg Magyarországon. Aki megengedhet magának drágább outfitet, az többnyire a médiából jól ismert nevek szabóságába, szalonjába vágyik. Csakhogy ott kevésbé érvényesülnek a nemzetközi divattrendek, ugyanis – pénzéért – gyakorta inkább a vevő diktál. Nem csoda, hogy az egyedi szabóságok nem ritkán borzalmas irányba viszik el a hazai öltözködést. „A közízlést formáló kereskedelmi televíziókban megjelenő hazai celebeknek, a divattól teljesen függetlenül, még mindig habcsókos ruhákat készítenek” – mondta az egyik kortárs tervező.

A cipő jobb befektetés

Pedig ha a tervezés egyedi, az árnál a csillagos ég a határ. Ez még a cipőknél is így van, legalábbis a befutott nevek esetében. „Ha valakinek teljesen egyedi lábbelit kell készíteni, akkor ahhoz külön kaptafára is szükség lehet, így akár a duplájára is nőhet az ár a boltban kapható cipőimhez képest” – ecsetelte a lehetőségeket Vágó Réka cipőtervező, aki saját kollekcióján kívül tervezett már lábbelit a Tisza cipőnek is, és rendszeresen dolgozik együtt ruhatervezőkkel, például Benes Anitával, Vass Évával vagy Pazicski Miklóssal. Vágó Réka azt vallja, a cipő jobb befektetés, mint egy ruha. „Egy szoknyánál vagy blúznál egy igényes és jól összerakott cipő jóval hosszabb életű. Akár tíz év múlva is értéke lesz” – magyarázta. Szerinte a Magyarországon hozzáférhető cipődivat az utóbbi pár évben kezdett felzárkózni az európai átlaghoz, főként annak köszönhetően, hogy megjelentek a nagy láncok – például a Mango és a Zara – saját cipőkollekciói, valamint olyan, főként fiatalok által kedvelt, trendi üzletek, mint a Vagabond és az Office Shoes. Maradt azonban egy réteg, amely itthon még nehezen talál magának lábbelit: azok a 30-as és 40-as éveikben járó nők, akik igénylik a minőséget, ám az olyan „érettebb” márkák, mint például a Rieker, Derby vagy az Ara még nem az a stílus, ami a korosztályukat érdekli. 

„Londonban tele van az ezt a piaci rést kielégítő üzletekkel az Oxford Street, ám nálunk nem talál az ember kínálatot sem konfekcióból, sem az egyedi, kisszériás cipőből ebben a kategóriában” – mutatott rá a hazai kínálat szűkös voltára Vágó Réka. Igaz, tette hozzá, ezek az utcai viseletre szánt, különlegesebb lábbelik, amelyekből csupán néhány pár készül, árban nem tudnak versenyre kelni a nagy számban készülő Vagabond-cipőkkel. Az árak Vág Réka belvárosi üzletében nagyjából 30 és 80 ezer között mozognak. Nem véletlen, hogy inkább a hazánkban élő külföldiek veszik őket, mintsem a magyar nők. „A külföldiek jobban ismerik ezt a műfajt, ezért hamarabb vevők rá. A magyar hölgyek inkább alkalomra viselik a cipőimet, például esküvőkre vagy művészek a fellépéseikre” – mondta Vágó Réka.

Cipő és ihlet

Hogy honnan meríti egy cipőtervező az ihletet? „Bár a cipőnek több szezont kell bírnia, mint egy ruhának, azért muszáj a divatot követnem, hogy a színek passzoljanak” – magyarázza a designer. Természetesen a technológiai újítások is megszabják, hogy milyen legyen a legújabb cipődivat. Pár éve kezdett elterjedni például a lézertechnológia a könnyűiparban, és ma már mind gyakrabban vágják lézerrel a cipők bőrét. Így lehet szép csipkemintákkal díszíteni a lábbeliket. 

De itt van például a Puma legújabb fröccsöntött cipője, minimális textil felsőrésszel. „Minden érdekes, ami extrém” – jegyzi meg Vágó Réka, megemlítve a sarok nélküli cipőt, amellyel már régóta kísérleteznek. Legutóbb Victoria Beckham lábán tűnt fel egy ilyen, és a kép bejárta a világsajtót.
Ami viszont ismét bejött, az a hatvanas éveket idéző platformcipő, amelyet nemcsak a hatalmas talp és sarok jellemez, hanem a vidám színkavalkád is. „Az idei kollekciómból a nagy kedvenc a hátul nyitott, türkiz-bézs, illetve piros-narancssárga csíkos platformszandi” – árulja el Vágó Réka, aki a közelmúltban elkezdett a cipőkkel jól kombinálható táskákat is tervezni. „Sokan úgy vásárolnak még Magyarországon, hogy egy ruhához egy cipőt és ahhoz illő táskát, esetleg övet is vesznek. Ha valaki bejön hozzám a bemutatóterembe, átbeszéljük, milyen ruhadarabokhoz tudná felvenni a kiválasztott lábbelit. Sokkal szívesen áldoz egy-egy cipőre, ha azt jól tudja kombinálni a meglévő ruhatárának több darabjával” – mondja a cipőtervező, aki szerint nagy tévedés, hogy a táskának, az övnek és a cipőnek egyazon színűnek kell lenni. „Nem kell mindennek tökéletesen passzolnia – magyarázza a szakértő –, az az igazán nagy dolog, ha valaki különböző színekből tud úgy összeállítani egy öltözéket, hogy az tökéletes harmóniát sugalljon”.