Ön nélkül nem léteznék, köszönöm! – üdvözölte az idei orvosi és élettani Nobel-díj odaítélése után Robert Edwards brit kutatóorvost internetes üzenetében a nobelprize.org internetes oldal egyik olvasója. A mesterséges megtermékenyítés idén 85 éves atyjának múlt hétfő óta – kollégái mellett – hálás szülők és nagyszülők százai siettek a világ minden tájáról gratulálni. A gyengélkedő Edwards nem osztozhatott a dicsőségen 1988-ban elhunyt kutató- és honfitársával, Patrick Steptoe nőgyógyásszal, mivel az elismeréssel a Nobel-díjak esetében is szokatlanul sokáig, több mint 30 évet vártak. Erre azért is volt szükség, hogy kiderüljön, az eljárás valóban biztonságos – indokolta az ítészek egyike. Az első lombikbébi, a brit Louise Brown 1978-as megszületése óta mindenesetre négymillióra nőtt a „bizonyítékok” száma.
Robert Edwards
AP/ Alastair Grant
A mára szinte rutinbeavatkozásnak számító eljárás csak az esetek legfeljebb harmadában sikeres. De ez is óriási előrelépés ahhoz képest, hogy a lombikbébi-kutatások hajnalán Edwardsnak közel tízévnyi munkájába került, míg a Petri-csészében sikeresen megtermékenyített petesejtet egynél több osztódásra bírta. A nőstény kísérleti állatok ivarsejtjeivel ellentétben ugyanis a humánpetesejt – jött rá a brit orvos – csak akkor hajlandó többszöri osztódásra, ha az utolsó pillanatig a petefészekben érlelődött. De mivel lehet a petefészekből a megfelelő sejteket kiválogatni és kiszedni? E kérdés kapcsán, az 1960-as évek végén került a képbe Steptoe, aki nőgyógyászként egy új diagnosztikai eljárást, a laparoszkópiát (hastükrözést) igyekezett népszerűsíteni. A hasfalon ejtett parányi vágáson keresztül bevezetett vékony száloptikai eszközzel alaposan körül lehetett nézni a méh és a petefészek környékén, sőt egy hosszú tűvel ki is lehetett ügyeskedni néhány petesejtet. A kutatópárosra azonban újabb nehézségek vártak: további hét év és több mint száz kísérlet után sikerült csak elérniük például, hogy az osztódó petesejt a visszaültetés után meg is tapadjon a méh falán.
A nagyüzemi lombikbébigyártás azonban a Louise Brown születése utáni évtizedben sem indult meg, hiszen világszerte mindössze körülbelül kétezer lombikbébi látott napvilágot. Magyarországon az 1980-as évek végén született az első. A laparoszkópiás petesejtvétel ugyanis nemcsak nehézkes volt – például mert altatásban végezték –, de sokszor még annak ellenére sem lehetett elegendő jó minőségű petesejthez jutni a segítségével, hogy a már az 1970-es években is létező, egyszerre több női ivarsejt érlelését kiváltó hormonkezeléseket is bevetettek. Az akkori képalkotó technikák pontatlansága miatt ráadásul a pácienst sokszor vaktában kellett szurkálni – derül ki a The early days of IVF outside the UK című, a Human Reproduction című szaklapban 2005-ben megjelent tanulmányból.
Bár a petesejtek hüvelyen keresztüli leszívására manapság használt ultrahangos eljárás elődjét már bő harminc éve kifejlesztették Dániában, a laparoszkópia hívei sokáig idegenkedtek az új technikától, mert azt feltételezték – alaptalanul –, hogy az ultrahang károsíthatja a petesejtet. A hüvelyen keresztül is alkalmazható – az 1980-as évek végére elterjedt – ultrahangos képalkotó eljárás segítségével sokkal pontosabban meghatározható a petefészken belüli, folyadékkal telt, úgynevezett follikulusokban megbúvó érett sejtek elhelyezkedése, és a készülékhez rögzített tűvel könnyedén ki lehet azokat szippantani.
Nem a petesejtlevétel megreformálása volt az egyetlen, később az egész világon üdvözölt vívmány a lombikbébi-kezelések több évtizedes fejlődésében – sorolja a HVG kérdésére a tökéletesítés állomásait Bernard Artúr szülész-nőgyógyász, a budapesti Kaáli Intézet tudományos igazgatója. A Petri-csészében egyesített ivarsejtek osztódásához sokáig nem sikerült ideális feltételeket teremteni. Az embriókezdemények étvágyát a korábban használt táptalajok a 3. nap, az úgynevezett szedercsíra-állapot után már nemigen tudták kielégíteni, ezért már be kellett azokat ültetni a méhbe, noha a természetes úton, a petevezetékben megtermékenyült társaik csak az 5. nap környékén, hólyagcsíra formájukban érkeznek el végleges helyükre. A kényszerűen korai beültetés pedig rontotta a beágyazódás esélyét. Dán kutatóknak – a kísérletek engedélyeztetése körüli nehézségek miatt – Svédországban az 1980-as évek végére sikerült az embriókat az 5. napig ellátó táptalajt kreálniuk. Ma már az embrió megtapadását támogató technikák is léteznek. A beágyazódás elősegítéséhez például az embrió falán – lézer segítségével – képesek parányi nyílást létrehozni, hogy az embrió könnyebben tapadhasson a méh falához.
Az ondófolyadék gyér spermiumtartalma, illetve a hímivarsejtek gyenge teljesítménye nyomán fellépő férfimeddőségre is a lombikbébiprogramok hoztak megoldást, ám csak az 1990-es évektől. Ekkorra sikerült egy brüsszeli kutatócsoportnak kidolgoznia az (angol rövidítése alapján) ICSI-ként ismert eljárást. Ennek lényege, hogy a petesejttel sokszor még a Petri-csészében sem egyesülő, túlságosan lusta vagy erőtlen spermiumok közül kiválasztják a legstrammabbnak tűnőt, és azt fecskendezik közvetlenül a petesejtbe.
Három évtized vívmányai ellenére a lombikbébimódszeren még ma is lenne mit tökéletesíteni. Bár a beavatkozásnak – a sikertelenséget kísérő lelki megrázkódtatáson kívül – viszonylag kevés mellékhatása van, az egyik leggyakoribb épp abból fakad, hogy a nagyobb siker érdekében rendszerint két embriót is visszajuttatnak az anyaméhbe. Bár Európában – így Magyarországon is – legfeljebb a 40 év feletti meddő nők esetében tesznek ez alól kivételt, az Egyesült Államokban korántsem megy ritkaságszámba a 3-4 megtermékenyített petesejt beültetése. Emiatt gyakrabban fordul elő ikerterhesség, ami növeli annak kockázatát, hogy a magzat idő előtt, túlságosan alacsony súllyal, esetleg nem tökéletesen kifejlődött szervekkel születik meg. Az elmúlt fél évtized szigorításának köszönhetően Svédországban és Dániában például csak azok a kezeltek fedezhetik a lombikbébiprogramjukat a társadalombiztosításukból – így Bernard doktor –, akiknek a testébe az eljárás során csak egyetlen embriót ültettek vissza. Ennek köszönhetően Dániában felére, míg Svédországban kevesebb mint egyharmadára csökkent a több megtermékenyített petesejttel szülő nők száma. Igaz, cserébe nem korlátozzák a lehetséges kezelések számát.
Az „embrióhalmozás” nemcsak egészségügyi, hanem etikai problémákat is felvet, amelyek – a most kitüntetett Edwards évtizedes küzdelmei ellenére – nemigen jutottak nyugvópontra. Az ügyben a személyes véleményét ismertető Ignacio Carrasco de Paula püspök, a Vatikán bioetikusa ezért is értékelte – az Edwardsnak hálálkodó tömegekre fittyet hányva – súlyos hibának az orvosi díjak odaítéléséért felelős Nobel-bizottság idei döntését. Szerinte a brit tudós lelkén szárad, hogy mesterségesen létrehozott, ám később fel nem használt életek millióit semmisítették meg a lombikbébiprogramok során (hiszen a beültetetteken túl további megtermékenyített petesejtek is „készülnek”, amelyeket esetleges későbbi felhasználás céljából mélyfagyasztanak). A katolikus egyház álláspontja szerint egyébként erkölcsileg nem engedhetők meg azok az eljárások, amelyek az utódnemzést elszakítják a házastársi aktustól.
BALÁZS ZSUZSANNA
