„Jó, hogy vannak konfliktusok az életünkben, mert felszínre hozzák azokat a nehézségeket, amelyek bennünk vannak. Az egyszerűbbek megoldása során pedig elég tapasztalatot gyűjtünk ahhoz, hogy majd elkerülhessük a súlyosabbakat” – kezdte előadását a családtagok és generációk közötti tipikus konfliktusokról L. Stipkovits Erika. A párkapcsolatokról, a szülői, majd a testvéri kapcsolatokról több könyvet is író klinikai szakpszichológus – és nem mellesleg gyakorló nagymama – ezúttal új kötete, a Nagyszülők a kispadon? kapcsán boncolgatta a lehetséges konfrontációk gyökereit a MOM Művelődési Központban szép számmal összegyűlt hallgatóság előtt.

Mint elmondta, a kispados hasonlat korábban futballozó fiai révén ötlött fel benne, hiszen – bár „a pályán lévő játékosok nem hallanak semmit abból, amit a vonal mellett ülők bekiabálnak” – a cserejátékosok a legfontosabbak. Végig „együtt lélegeznek, izgulnak a csapattal, minden megmozdulást átélnek, együtt örülnek vagy keseregnek a többiekkel. Mindent látnak, hallanak kívülről, és állandóan készen állnak arra, hogy ha szükség van rájuk, teljes erőbedobással álljanak be”. És persze nagyon fontos, hogy ilyenkor az előre egyeztetett taktikát csinálják végig.

Létező üzemmódban

Minden kutatás azt mutatja, hogy a nagyszülőknek és az unokáknak kölcsönösen nagy szüksége van egymásra – tért vissza az előadó a családi viszonylatokhoz. A gyerekeknek azért, mert a szülők elsősorban „cselekvő üzemmódban” vannak körülöttük, állandóan tevékenykednek, éppen ezért a nagyszülőknek ezzel szemben, vagy inkább ezt ellensúlyozandó meg kell tanítaniuk a kicsiknek a „létező üzemmódot” is. Ez alatt azt érti, hogy a nagyszülőnek van (vagy: legyen) ideje lelassulni, és átélni az élet apróbb-nagyobb élményeit az unokával: akár egy bogár lábainak a megszámlálását, akár egy hosszas beszélgetést hazafelé az óvodából, vagy egy nyugodt közös játékot.

Stimuláló nagyszülők

Máté Péter

Ugyanakkor a nagyszülők számára is nagyon fontosak ezek az együttlétek. Például azért, mert egyes vizsgálatok szerint a pozitív érzelmek fokozottan hatnak az idegsejtek újratermelődésére, amit már a fiatalok látványa, a bennük való gyönyörködés is beindíthat. De az unokák gondolkodásmódjába való belehelyezkedés, a velük való kommunikáció szellemileg és érzelmileg általában is nagyon stimuláló.

Kötődő és hagyományos nevelés

A generációk közti kapcsolatot sok minden megterheli manapság, ami régebben kevésbé okozott gondot – ismerte el L. Stipkovits Erika. A hagyományos, kontyos, szemüveges, a konyhában sertepertélő „nagyik” mellett ma már sokan láthatnak életük végéig dolgozó, 50 éves koruk felett új házasságot kezdő, a saját szüleikkel törődő vagy épp a család külföldre költözése miatt az unokáktól távol élő nagyszülőket is.

Az egyik leggyakoribb konfliktusforrás például a kötődő és hagyományos nevelésből fakadó ellentétek. A mostanában divatos, a gyermekkori kötődés szerepét hangsúlyozó szemlélet igen távol áll a Benjamin McLane Spock amerikai gyermekorvos és szakíró köteteivel nevelő nagyszülők elképzeléseitől. Érdekes módon eredetileg maga Dr. Spock is a megengedő nevelés híve volt, és élete során, a felnövekvő generációkat látva „keményedtek” csak a nézetei az itthon inkább ismert „szeretetteljes szigorig” és „fegyelmezett gyengédségig” – jegyezte meg az előadó.

Újfajta nagyik születtek

Máté Péter

A lényeg, hogy a helyes út valahol a kettő között lenne: fontos az anyai kötődés (az első életévekben), de legalább olyan fontos az időben kialakított önállóság is. „Azok a gyerekek fejlődnek ugyanis egészségesen, akiknek az életében van szeretet, de vannak szabályok, ritmus, napirend, egyszóval: állandóság is” – emelte ki a klinikai szakpszichológus.

Aki tökéletesnek lát

A könyve főbb tételeit sorra vevő előadó a kényeztetés kérdésére kitérve például kitért arra is, sokszor mennyire hamis vád lehet a szülők részéről a „kényeztetés”. Ezt mások mellett Betty Locke kanadai írónő is feltárta már, amikor egy évtizede azt próbálta kideríteni, kényeztetik-e, és ha igen, miért a nagyszülők az unokákat. A megkérdezett gyerekek mind boldogan vágták rá, hogy igen, kényeztetik őket, de ez a legjobb a nagymamájukban. Ráadásul az is kiderült, a nagyik ennek címén korántsem csak édességgel tömik a kicsiket, hanem olyan élményeket adnak nekik, amiket a szülőktől nem, vagy csak ritkán kapnak meg. Sőt, mint az egyik gyerek fogalmazott: „a nagyi az, aki mindig tökéletesnek lát”.

Kényeztető élmények

Máté Péter

Egy másik, szintén kényes kérdés a nagyszülői rivalizálás problémája. Az előadó által megszondáztatott hallgatóság nagy biztonsággal igazolta vissza, hogy normál esetben bármennyire is próbálnak a gyerek kedvében járni a szüleik szülei, egy unoka számára szinte mindig az anyai nagymama a „legfőbb” nagyszülő. Őt követi holtversenyben és fontossági sorrendben az anyai nagypapa és az apai nagymama, végül az apai nagypapa.

Akárhogyan is, fontos tudatosítani, hogy a rivalizálás hátterében többféle ok húzódhat meg. Egyrészt a nagyszülő traumája, a saját tudattalan érzései, félelmei: félelem például az elhagyástól, attól, hogy „nem vagyok elég jó, elég fontos, hogy nincs rám szükség”. De okozhatja a szülő traumája, aki nem tudott elég jól leválni a saját szüleiről, ezért idealizálja mondjuk a saját, és devalválja a párja szüleit (vagy fordítva). Ezért elengedhetetlen – hangsúlyozta a szakember –, hogy „leváljunk nemcsak a szüleinkről, hanem a szüleinkkel kapcsolatos komplexusainkról is”.

Családi krónikás

A túlsegítő (vagy épp a gyerekeket elhanyagoló) nagyik, a családjával „idomárként” bánó narcisztikus nagyszülők vagy a mártírkodásukkal szorongást keltő idősek esetei után kitért az egyik legfontosabb szerepükre, a „családi krónikásra” is. Kiemelten fontosnak tartja ugyanis, hogy a nagyszülő meséljen rendszeresen az unokáknak a generációkkal korábban történt családi eseményekről. Rengeteg transzgenerációs trauma megy ugyanis át tudattalan, amiket csak a sérülések, az egykori kudarcok (vagy épp sikerek) tudatosításával lehet elkerülni.

Az unokák felelőssége

Máté Péter

Egyre nyilvánvalóbb – állítja a szakember –, hogy a traumák nem három generáción adódnak át, hanem „hetedíziglen”. Éppen ezért „mélyen kell ismernünk az őseink sorsát, az általuk átélt érzéseket”. Az unokák felelőssége ebben egyrészt az, hogy kérdezzék a nagyszüleiket, másrészt, hogy ne visszafelé mutogassanak („azért vagyok ilyen, mert ti…”), hanem dolgozzanak meg az adott teherrel.

A nagyszülői szerep – foglalta össze L. Stipkovits Erika az előadását – mindenekelőtt fejlődési lehetőség. A legfontosabb, hogy fejlődhetünk önismeretben és abban, hogy meg tudjunk bízni a szülői generációban. A konfliktusokat pedig az érzések és a szükségletek őszinte megfogalmazásával oldjuk meg, magyarán minél többet beszélgessünk, újra és újra vessük fel a kényes(nek gondolt) helyzeteket. Így válhat olyanná a család, „mint az erdő. Ha kívülről nézed, sűrű; ha benne állsz, látod, hogy mindegyik fának megvan a maga helye” – idézett egy közmondást.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.