Megyeri Zsuzsanna: A saját viaskodó énünkkel szemben is türelmesnek kell lennünk
„Hogyan lesz darabokból egész?” – ez az alcíme Megyeri Zsuzsanna új könyvének, a Családi kirakósnak, amely 18 mozaikcsalád történetén keresztül mesél arról, milyen sokféle is tud lenni egy család. A pszichológus-családterapeutát a családi szövetségről, a tagok egymáshoz való viszonyáról, alkalmazkodásáról, illetve az ideális karácsonyról kérdeztük.
A hivatalos formaságokon túl mitől válnak családdá az egy fedél alatt élő emberek?
Bármilyen család – akár mozaikcsalád, akár nem – attól válik családdá, hogy ha a tagjai valamilyen szövetséget, értékközösséget tudnak kialakítani egymással. Ha ez nem jön létre, akkor nem beszélhetünk családról még akkor sem, ha vérségi kötelékben lévők élnek benne.
Mit ért szövetség alatt?
Azt, hogy „összeraknak” egy közös szokás- és értékrendszert. Nyilván van egy alaphalmaz, amelyben már eleve megegyeznek, a többit pedig folyamatos alakítgatás, a különböző nézőpontok állandó egyeztetése és felülbírálása során közelítik egymáshoz. Ezen alapul a szövetség, amely fel tud bomlani, és újjá is tud alakulni. Lehet, hogy csak egy időre szól, de az is lehet, hogy egy egész életre. A kifejezésben benne van a szövet szó, a szövésnél ugye átbújtatják a szálakat egymás alatt-felett. Ismerünk sűrű szövésű textíliát, de olyat is, ami ritkásabb, és azt is tudjuk, hogy meg lehet foltozni egy szövetet, ha szétfoszlik. Ugyanígy vannak szoros és laza szövetségek az emberek között is. Maradva ennél a metaforánál, akkor beszélhetünk szövetségről, ha a szálak összefonódnak, és kialakul valamilyen egységes mintázat, vagyis a benne élők összetartozónak érzik magukat.
A mozaikcsalád szövetségének a szabályait az elején részletesen le kell fektetni, vagy majd automatikusan kialakulnak idővel?
Tud alakulni, de szerintem jó végiggondolni a legfontosabb szempontokat még azelőtt, mielőtt szövetségre lépünk valakivel, hiszen lehetnek olyan kizáró körülmények, amelyeken nem fogunk tudni változtatni, és ezzel kapcsolatban jobb, ha senki se áltatja magát. Ha valaki érzelmi alapon megy bele egy kapcsolatba, mert elragadja a szerelem, akkor nem nagyon mérlegel, és ennek a következményeit viseli később, amikor már benne van a kapcsolat sűrűjében. Sok olyan ember van, akit egész életében az érzelmei visznek magukkal még akkor is, ha esetleg már az elején is látja a figyelmeztető jeleket. Érzelmi felindulásból ugyanis nem lehet szövetséget kötni, az érzelem jó alap egy kapcsolathoz, de nem elég a szövetségkötéshez.
Persze előfordulhat, hogy két ember spontán, egyeztetés nélkül is hasonlóan gondolkozik a legtöbb dologról, de ez nagyon-nagyon ritka. Akkor meg pláne, amikor gyerekek is vannak már mindkét fél részéről, akár két korábbi kapcsolatból is. Olyan mértékben bonyolódik ilyenkor a rendszer, hogy szinte átláthatatlanná válik, éppen ezért időről időre szükség van a szabályok egyeztetésére. Ahol ez elmarad, ott garantáltan konfliktusok lesznek: feszültség jön létre, ami fokozódik, majd egy nagy drámai pillanatban kisül. Ilyenkor egy kicsit megnyugszunk, de utána ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, vagyis nem jön létre se új szabály, se változás.
Hogyan lehet szabályokat egyeztetni ilyen sok résztvevővel? Hiába akarok fair lenni, eleve reménytelen minden érintettet bevonni a párbeszédbe. Sokan – részben ezért – el sem kezdik a problémák megbeszélését.
Nem azt mondom, hogy mindenkivel egyeztetni kell, de az egy fedél alatt élőknek muszáj megállapodniuk. Egyébként is fontos lenne, hogy az emberek ne csak akkor kezdjenek el helyzetekről, emberi reakciókról kommunikálni, amikor gáz van. Az én párterápiás klienseimet is szemmel láthatóan nagy meglepetések érik azzal kapcsolatban, hogy a másik mit miért tesz így vagy úgy.
Evidenciaként kezelnek dolgokat, hogy a párjuk miről mit gondol, de gyakran kiderül, hogy tévednek. Ilyen „tévedéseken” csúsznak el fokozatosan a dolgok. De ezek csak akkor fognak kiderülni, ha időről időre elemző párbeszéd zajlik a felek között. Éles helyzetekben erre nincs mód, akkor csak vagdalkozás van, ezért érdemes akkor is leülni beszélgetni, amikor jól mennek a dolgok. Azok a párok, akik ezt gyakorlattá teszik az életükben, arról számolnak be, hogy harmonikusabban élnek.
Tehát az nem elég, hogy az élet nagy kérdéseit megtárgyaljuk: a helyzetek kielemzése hiányzik, az, hogy megértsük a másik viselkedésének mozgatórugóit, a tettei mögött meghúzódó érzelmeket?
Pontosan. Magunkra is ritkán „nézünk rá”, pedig mindennek az alapja az önismeret, enélkül a másikkal sem tudok jó kapcsolatban élni. Önismeret alatt én azt értem, hogy ismerem és értem a szükségleteimet, a saját működésemet, mi az, amire „ugrok” például, mi az, ami jólesik, mi az, amire vágyom, mi az, ami hiányzik az életemből. Evidensnek hangzik, de nem az. Csak ezeknek az ismeretében lehet felelős döntést hozni arról, hogy meddig tudok elmenni, mik a határaim, miben vagyok képes kompromisszumot kötni.
Ha nekem mondjuk nagyon fontos az, hogy valaki pontos legyen, de ezzel nem vagyok tisztában, és egy olyan emberrel élek, aki mindig elkésik, akkor ez egy olyan triggerpont lesz, ami sok problémát fog okozni. Alkalmazkodni fogok, de meggyőződés nélkül, vagyis alávetettségben fogok élni, és nem szövetségben. De ott van a hűség kérdése, ami egy sokkal súlyosabb dolog, vagy beszélhetünk a gyereknevelési elvekről is. Ha alapvető kérdésekben nagyon távol áll egymástól a gondolkodásunk, akkor kár hitegetni magunkat azzal, hogy majd a másik megváltozik és minden jó lesz, mert szeretjük egymást.
Az a gyanúm, hogy az emberek nagy része anélkül lép szövetségre a másikkal, hogy lefolytatná ezeket a beszélgetéseket.
Igen, ez legtöbbször így van. Pedig mozaikcsaládok esetében olyan emberekről van szó, akik már legalább egyszer megütötték a bokájukat, ezért ők lehetnének tapasztaltabbak, óvatosabbak. Ha valakinek gyereke van, szerintem nem is szabad belemennie egy olyan kapcsolatba, ahol nem látja – legalább nagy vonalakban –, hogy mire számíthat a gyereke a másik féltől. Persze még így is érnek minket meglepetések, ahogy jobban megismerjük egymást és több időt töltünk együtt, ez elkerülhetetlen.
Vannak olyan dolgok, amik másképp működnek egy mozaikcsaládban?
Alapvetően nem, de az odafigyelésnek, a tapintatnak a mértéke nagyobb kell, hogy legyen, az biztos. Egy mozaikcsaládban előbb-utóbb el fog hangzani egy olyan mondat, hogy „nem te vagy az apám”, és persze nem semleges kontextusban. Az nagyon lényeges, hogy mindig a felnőttek feladata kezelni ezeket a helyzeteket. Az ő felelősségük, hogy kellő figyelmet, türelmet tanúsítsanak, hiszen nem a gyerekek akarták ezt a helyzetet; általában nem értük szoktunk mozaikcsaládot alapítani, hanem magunk miatt.
Mennyire lehet elvárni tőlük – akik korban már felnőttek is lehetnek –, hogy alkalmazkodjanak a helyzethez?
Azt, hogy érzelmileg hangolódjanak ránk, semennyire. Ha van mondjuk egy 20 éves gyerekem, és kötök egy új házasságot, akkor azt várhatom el tőle, ami a korrektség keretein belül van. De azt már nem, hogy szeretettel viszonyuljon a másikhoz.
Egy gyerek esetében ilyenkor többnyire egy gyászfolyamat is lezajlik, ezt is bele kell kalkulálni. El kell telnie egy bizonyos időnek ahhoz, hogy egy másik emberhez tudjon kapcsolódni. Ráhangolódásra és türelemre van szükség, hogy hagyjuk megszületni benne az igényt a kapcsolódásra. Teljesen érthető és normális, ha egy kamasz részéről a dac az első reakció.
Egy dacos gyereknek hogyan tudunk a legjobban segíteni?
Először is le kell szögezni, hogy a dacnak van létjogosultsága. Ez egy érzelmi reakció, tehát nem mondhatom a gyereknek, hogy ne legyél dacos. Maximum azt kérhetem tőle, hogy adjon egy esélyt. Egy hároméves gyerekkel is lehet és kell is beszélni az ő szintjén, hogy kíváncsi-e arra, hogy én kivel találkozom, szeretné-e megismerni. És ha nem, akkor nem érdemes erőltetni. Tekintettel kell rá lenni, és várni kell. Tudom, ez nehéz és nagy odafigyelést igénylő feladat, és távol áll tőlem, hogy nevelési tanácsokat adjak, de ha nem megy egyedül, érdemes a szülőnek támogatást, segítséget kérni családsegítőtől, nevelési tanácsadótól, pszichológustól.
Sok szülőben még egy hatéves esetén sem merül fel, hogy megkérdezze ezekről a dolgokról.
Szerintem ez probléma. Ha teret biztosítok a gyerekemnek arra, hogy elmondhassa, mit érez és gondol a dolgokról, akkor ezzel lehetővé teszem, hogy akkor következzen be valami, amikor már ő is nyitott rá. De valójában az előző párunknak is van köze ahhoz, hogyan történjen az új partner bevezetése, tehát vele is jó előzetesen beszélni erről. Minden ilyen fontos dolgot nyílttá kell tenni, ez nagyon lényeges. És igen, nem annyira ritka az az ideális helyzet, amikor egy újonnan köttetett szövetségben helyet kapnak az előző partnerek, sőt az ő szüleik is.
Van a könyvben egy szívbemarkoló történet arról, hogy egy apa azért érez bűntudatot, mert ha odaköltözik az új párjához, akkor több időt fog egy idegen gyerekkel tölteni, mint a sajátjával. Pedig ha racionálisan végiggondoljuk, önmagában attól, hogy nem költözik össze a barátnőjével, még nem fog több időt tölteni a saját gyerekével.
Nem irracionális ez, én el tudom fogadni, hogy amíg ezt nem tudja magában elrendezni valaki – akár úgy, hogy segítséget kér egy szakembertől –, addig kivár. De az nem megoldás, hogy bár ezt érzem belül, de azért odaköltözöm, mert a másik azt szeretné.
Mert ha az történik, hogy még magamnak se vallom be ezeket a negatív gondolatokat, de odaköltözöm az új páromhoz, akkor később azt sem fogom érteni, hogy miért „taposok bele” állandóan a párom gyerekébe.
Erre is érvényes a türelem, amit előbb mondtam, mert lehet, hogy két hónap múlva már nem így fogok érezni. De most ezt érzem, nem erőltethetem magamra a költözést. Gondolkozhatok és beszélhetek róla, ez dolgom is, de az nem jó döntés szerintem, hogy akkor is megcsinálom, mert ezt várja el tőlem az új párom.
Még akkor sem, ha egyébként az én saját énem másik fele is ezt szeretné, hiszen vágyom arra, hogy minél több időt töltsek a kedvesemmel?
Az előző párom azt szeretné, a gyerekem ezt várja, az új kedvesem viszont valami teljesen mást. Ha elvárásoknak akarunk megfelelni, akkor garantáltan meg fogunk bolondulni. Ezek nem könnyű helyzetek, de a saját viaskodó énünkkel szemben is türelmesnek kell lennünk, ezzel a „belső vitapartnerünkkel” is dűlőre kell jutnunk. És nem lenyomni kell az egyiket, a másikat pedig engedni, hanem belső párbeszédre van szükség.
Egyfajta mérlegelés ez?
Én inkább azt mondanám, hogy intenzív belülre figyelés, annak a megértése, hogy mit miért akarnak a különböző részeim. Mitől akarnak megvédeni? Egyrészt attól tartok, hogy ha odaköltözöm, akkor kevesebbet leszek a gyerekemmel. Másrészt viszont félek, hogy a partnerem elhagy, ha nem költözöm hozzá, hogy ezzel a döntéssel kockára teszem a kapcsolatunkat. Messzire vezető kérdések ezek, amelyeknek a végiggondolása ugyanúgy fontos, mint a többi résztvevővel való beszélgetések.
És jó esetben közben kikristályosodik, hogy mi lenne a jó döntés?
Igen, ez a belső párbeszéd el tud vezetni a döntéshez. Minél inkább teret adok az érzéseimnek, annál inkább leülepednek a dolgok, és tudni fogom, mi a teendőm.
Melyek azok a hibák, amiket az emberek leginkább elkövetnek karácsonykor egy mozaikcsaládban, ahol még nehezebb súrlódásmentesen megszervezni az ünnepet?
A leggyakoribb hiba az, amikor valaki benne ragad egy sértett pozícióban, és nem próbál meg változtatni rajta. Mondjuk például egy anya nem engedi, hogy a férje elvigye a gyereket a nagymamához, mert ott lesz valaki, akit ő nem szeret. Vagy azt mondja egy apuka, hogy nem osztozik a karácsonyon, mert az neki jár, hiszen a gyerek év közben a másikkal van. Ezeknek a hátterében mindig valamilyen sérelem van, amin nem tud túllépni az illető, és ilyenkor tulajdonképpen bosszút áll a másikon, csak hát itt nem az expartner, hanem a gyerek lesz a fő kárvallott.
Pedig karácsonykor különösen igaz az, hogy mindenki igyekszik úgy intézni a dolgokat, hogy a gyerekeknek jó legyen. Úgy alakítjuk a rítusokat, hogy ők érezzék jól magukat, hiszen nekem akkor van igazán örömöm a karácsonyban, ha a gyerekeim örülnek. És ha a gyerekek jól vannak, akkor én is jól leszek. Ezeknek a terebélyes mozaikcsaládoknak kicsit olyan jellege van, mint egy törzsnek. Fontos, hogy ez a törzs tudjon közösen ünnepelni, olyan eseményeket teremteni, ahol minden „egykori és mai szereplő” jelen tud lenni. Én annak vagyok a híve, hogy minél többen szeretik a gyerekemet, minél többen vannak körülötte, neki és nekem is annál jobb.
Névjegy: Megyeri Zsuzsanna pszichológus, családterapeuta, főállásban a Félsziget Klubház terápiás munkatársa, magánpraxisban egyéni rendszerszemléletű konzultációt és párterápiát tart. A HVG Könyveknél eddig megjelent kötetei: Családi kirakós – Hogyan lesz darabokból egész? – 18 történet mozaikcsaládokról (2024), Gyere közelebb! – Visszatalálni egymáshoz párterápia segítségével (2019). A HVG Extra Pszichológia magazin rendszeres szerzője.
Gócza Anita
Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
