Pedig a Legenda vagyok olyan jónak ígérkezett, már az első teaserek láttán hatalmas várakozással néztünk a nagy költségvetésű alkotás elébe, azt gondoltuk, Big Willie nem tévedhet. New York romokban, egy, csak egy hős maradhat, aki legyőzi az összes gonoszt, lehetőleg minél látványosabban, mi pedig a világ rendjébe vetett hitünkben megerősödve, elégedetten távozunk majd a moziból. Ezt hittük még december elején is.
Aztán az amerikai premier után az I Am Legend csúcsokat döntött, minden idők legnagyobb bevételű nyitó hétvégéjét produkálva, 76,5 millió dollárt hozva, amivel pár nap alatt begyűjtötte az elkészítésre szánt költségek felét. Mi még izgatottabban várakoztunk és úgy tűnt, aki csak hallott a filmről, alig bírta kivárni a nemzetközihez képest több hetes késéssel megtörtént bemutatót. Az ilyen csúszásokkal a forgalmazók egyébként nagyon mellényúlnak, mert a neten edződött rajongók, ez esetben épp a Golden Globe jelöléseknek köszönhetően, a weben keringő dvdripeket jóval a magyar premier előtt leszedik a hálóról, míg ha nem kellene ennyit várniuk, biztosan megvennék a mozijegyet (is).
Will Smithben bízva tehát remek szórakozást remélve ültünk a főcím alatt és az egyébként meglepően rövid, összesen 100 perces film első harmada hozta is a beígért látványt. A lakatlan, bezöldült New York az ott kószáló vadállatokkal feledhetetlen és Will Smith is rendesen kigyúrta magát, ráadásként pedig le is vetkőzött, hogy a női nézők se panaszkodhassanak.
De az akció valahogy nem igazán akart beindulni, amikor pedig végre történt is valami, a sötétben élő vérengző lények komoly csalódást jelentettek. A film készítői nem akartak fegyelmezetlen statiszták, link sminkesek és béna kaszkadőrök tömegeivel küszködni, inkább megrajzolták maguk szinte az összes zombit és szépen bemozgatták őket a filmbe. Nos, nyilván akadnak olyanok, akik szerint Jar-Jar Binks egy valóban létező, kellemes személy, mi nem tartozunk közéjük. Amikor egy rakás félelmetesnek szánt lényről ordít, hogy csak a vetítővásznon léteznek és még ott sem túl hangsúlyos a jelenlétük, akkor egyszerűen nem tudjuk ijesztőnek látni szegényeket, inkább szánalmasnak. Az üvöltésük pedig már a vicc kategóriájába tartozott.
Természetesen Will Smith remekül játszott, nem véletlenül jelölték a legjobb férfi színész Arany Glóbusz díjára, amit azért nagy valószínűséggel nem fog megkapni, mert hiába a jó alakítás, azért ez mégiscsak egy zombifilm. És pontosan ezért volt ez tökéletesen felesleges erőfeszítés. Amikor zombifilmre ülünk be a moziba, akkor nem azt akarjuk látni, hogy Will Smith milyen tehetséggel tudja az állkapcsát eddig nem látott szögekbe torzítani és hogyan képes hitelesen megőrülni a magánytól. Ha erre vagyunk kíváncsiak, akkor majd megnézünk egy kamaradrámát, amiért Will Smith akár meg is kaphatja az annyira áhított díjakat. Zombifilm esetében azonban golyózáport, izgalmakat, közelharcot, levágott végtagokat, üldözést, menekülést és boldog véget szeretnénk.
Ehhez képest megnézhettünk egy ragyogó színvonalú cgi képeskönyvet a posztapokaliptikus New Yorkból, amiben Will Smith szenved.
Őszintén szólva, kezd az az érzésünk lenni, hogy Smith úr mintha elvesztené eddig tökéletesnek látszó ítélőképességét. Már a Boldogság nyomában forgatókönyve is száz sebből vérzett, amelyek mind Smith karakterét gyöngítették, a Legenda vagyok pedig ismét csak hősünk gazdasági hátterét erősíti, jóhírét kevésbé. Úgy tűnik, nem csak mi vagyunk csalódottak, mert a rekord bevételt hozó első hétvége után a Legenda vagyok jegyeladásai már nem olyan fényesek, mint azt a gyártók remélték.
Most minden bizalmunk Will Smith komikusi vénájában van, mivel következő idei filmjében, a Hancockban egy bunkó, ignoráns szuperhőst játszik majd, ami a trailer alapján zseniálisnak ígérkezik. Persze ezt hittük a Legenda vagyok-ról is, de a remény hal meg utoljára, főleg, ha kedvencünkről van szó.
Kádár Mónika
