Te, halandók fényessége / Kereskedők ékessége / Művészetek Mecénása / Firenzének nagy áldása / Szűkölködők segítsége / Árva s özvegy menedéke - magasztalta Anselmo Calderoni, a 15. század első felében népszerű költő kortársát, a firenzei Cosimo Medicit. A neves dinasztia első kiemelkedő képviselőjének dicsérete nem csupán hízelgő, üres szavak gyűjteménye volt: az 1464-ben elhunyt Cosimo megrendelőként az olasz reneszánsz számos műremekénél bábáskodott. Utódainak követendő példát mutatott, így nem véletlen, hogy unokája, az 1492-ben meghalt Lorenzo pedig közvetítőként oroszlánrészt vállalt abban, hogy pártfogoltjai minél több vastag pénztárcájú vevővel ismerkedjenek meg. Nekik is köszönhetően a művészettörténeti írások többségébe a Mediciek úgy vonultak be, mint akik nélkül nem jöhettek volna létre Michelangelo, Raffaello, Botticelli és mások zseniális alkotásai.
E tagadhatatlan tényt domborítja ki a héten a Szépművészeti Múzeumban a Reneszánsz Év kezdetén nyíló, A Mediciek fénykora című kiállítás is, ám nem árt tudni: a Mediciek motivációja korántsem csupán az ártatlan műélvezetben keresendő. Már a romantikus francia regényíró (és műértő) Stendhal Az itáliai festészet története című munkájában 1817-ben arra jutott, hogy a firenzei família az esztétikai élmények ópiumával igyekezett elnyomni a város lakóinak "szenvedélyes szabadságszeretetét és a nemességgel szemben érzett zsigeri gyűlöletét". Azért fogadták el az oligarchikus módon kormányzó Medicieket, mert családjuk bámulatos dolgokkal töltötte meg a várost - ért egyet ezzel Tim Parks szakíró A Mediciek aranya című, két éve magyarul is olvasható könyvében. Akkori szokás szerint ugyanis a város lakói nemcsak a köztereken, templomokban látható műalkotásokat csodálhatták meg, hanem bejárhattak a neves művészek műtermébe, egy-egy elkészült műnek a híre pedig tömegeket vonzott.
"A megrendelt és megvásárolt műremekek kezdetben szelíd, a későbbiekben azonban agresszív propaganda céljául szolgáltak" - egészíti ki mindezt Vécsey Axel, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze. Sandro Botticellinek a budapesti múzeum Medici-kiállítására érkező, Pallasz Athénét és Kentaurt ábrázoló, a 15. század második felében rendelt festményén még csak a nőalak ruhájának mintázata, a három egymásba fonódó gyűrű - a Mediciek jelképe - emlékeztet diszkréten a vásárlóra. Az egy évszázaddal később a família által átalakított Palazzo Vecchio (a mai firenzei városháza) faliképein az 1570-től nagyhercegi címmel uralkodó családtagok már triumfáló hadvezérekként, királyi pompában tűnnek fel. "A műalkotásokkal nem csupán önmagukat fényezték, de diplomáciai tárgyalásokkor is bevetették őket" - teszi hozzá Tátrai Vilmos művészettörténész. Példaként a reneszánsz szobrászfejedelem, Andrea del Verrocchio két - Nagy Sándort és Dárius királyt ábrázoló - bronz domborművét említi, melyeket Lorenzo Medici azért rendelt, hogy elnyerje velük az Itáliából nősült magyar Mátyás király jóindulatát.
Az alkotók és a mecénások kapcsolata azonban korántsem volt mindig idilli. A legenda szerint Michelangelo sírva fakadt, amikor az 1510-es évek derekán megtudta, hogy X. Leó pápa, vagyis Giovanni Medici leállíttatta II. Gyula korábbi egyházfő általa szenvedélyes lelkesedéssel készített (ma a római San Pietro in Vincoli-templomban látható) síremlékének munkálatait, hogy a művész inkább a firenzei Medici család által megrendelt San Lorenzo-templom homlokzatának befejezését irányítsa. A már említett Cosimo Medici pedig fizikai kényszert alkalmazott az olasz reneszánsz egyik legnagyobb festőjével, Botticelli mesterével, Fra Filippo Lippivel szemben. Tudniillik rázárta az ajtót a palotájában táblaképeken munkálkodó Lippire, mivel a művész fékezhetetlen szoknyavadász hírében állt. Giorgio Vasari festő és építész 1550-ben megjelent művészéletrajzában mindennek magyarázatául le is szögezte: "ha rájött a gerjedelem, vajmi keveset vagy éppenséggel semmit se törődött megkezdett munkájával". Ez esetben azonban ez sem használt, mivel két nap múlva "olyan szerelmi, sőt állati szenvedély fogta el Filippót, hogy ollóval szalagokra vágta a lepedőt, leereszkedett rajta az ablakon át, és jó néhány napig csakis örömeinek élt". Bár "munkáltatója" nemsokára rábírta a folytatásra, a fáma szerint megbánta, hogy szigorúságával veszélybe sodorta a festményeket.
Ehhez képest mondhatni csekélységnek számított a művészeti kérdésekbe való olyasféle beleszólás, amit Benozzo Gozzolinak kellett elviselnie. Hiába volt a 15. század ünnepelt festője, a háromkirályok vonulása témájú, a Palazzo Medici kápolnájában található világhírű freskójának elkészültekor, 1459-ben a megrendelő, Piero Medici (Cosimo fia) ellentmondást nem tűrően szólta le a kompozíción feltűnő három angyalt. Gozzoli aztán - a kedves vevő nyomatékos kérésének engedelmeskedve - egy kis felhővel takarta el az otrombának titulált teremtményeket - tudjuk meg Tátrai Vilmostól, aki hozzáteszi, korántsem meglepő mindez annak tudatában, hogy akkoriban a művészt jó mesteremberként tartották számon.
De tévedtek nagyobbakat is a firenzei mecénások. Szobrászként mellőzték például az egyedülálló ötvösmunkáiról - köztük "a szobrászat Mona Lisájaként" emlegetett, Bécsben látható sótartójáról - és fordulatos önéletírásáról ismert 16. századi Benvenuto Cellinit, aki csak vésnöki megbízásokat kapott. Futtatták viszont a Mediciek vetélytársát, a ma már alig ismert Baccio Bandinellit. Az utókor Cellinit igazolta. Farkas Zoltán művészettörténész a firenzei Strozzi-palotában 1940-ben rendezett, Cellini addig elkallódottnak hitt szobrait bemutató kiállításról így írt a Nyugatban: "csak sajnálkozhatunk, hogy Cellininek olyan kevés alkalma nyílt a nagy plasztika terén gátlások nélkül kibontakozni", hiszen "kétségtelen, művészi voltának hányatottságában nagy része volt összeférhetetlen természetének, de e szobrainak láttára foglalkoztatói érzéketlenségét is be kell számítanunk".
Sokak nagyravágyását persze sikerült kielégíteniük a Medicieknek, sőt előfordult, hogy túlméretezték a pártfogói kegyet. Hiába hálálta meg Piero Medici Donato di Niccolónak, ismertebb nevén Donatellónak egy kisebb birtokkal a ma turistacsalogató Dávid-szobrot 1433-ban, a szobrász nem tudott mit kezdeni az ajándékkal. A toszkániai Cafaggiulóban fekvő földet - melynek jövedelméből kényelmesen megélhetett volna - egy év múlva visszaadta a mester, mondván nem hajlandó nyugalmát a gazdálkodás gondjaival felcserélni. Mint elmondta, bérese naponta új panasszal állt elő: "hol elviszik adóba a jószágot, hol a vihar teszi tönkre a szőlőt meg a gyümölcsöt". Donatello "inkább az éhhalált választotta" - tragizált e döntésen utóbb Vasari említett, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című könyvében, azt csak később említve, hogy e megfutamodás után a mecénás életjáradékot fizetett az idős szobrásznak.
Így vagy úgy, a Mediciek támogatása felért egy életbiztosítással. Tudták ezt a művészek is, akik ezért akár önszántukból is hajlandóak voltak kompromisszumokra. Mint például a 15 éves Michelangelo, akire Lorenzo Medici az általa támogatott szobrásziskolában figyelt fel 1490-ben. A szobrásztanonc egy nevető öreg faun ráncos fejét mintázta meg márványból, amikor Lorenzo odavetette: "Illene tudnod, hogy az öregeknek szinte soha nincs meg minden foguk". A szolgálatkész ifjú erre nyomban kitörte a faun egyik fogát, amivel évekre biztosította magának és családjának a megélhetést Lorenzo házában.
SINDELYES DÓRA
