© AP

Nyugodtan bélyegezzük hétköznapinak a hölgyet, hiszen ez a jelző ma már bókot jelent a közélet Barbie-baba szereplői mellett, akik közül biztosan senki nem választotta volna azt a se nem szexi, se nem sikkes vörös és fekete ruhát, amelyet Michelle viselt a választás éjszakáján. És amelyet a divatdiktátorok már akkor részletesen szétkritizáltak, mielőtt az asszony több milliárd ember előtt Amerika first ladyjévé vált volna.

De Michelle Obamának nincs szüksége divatra, úgy tűnik, ő a megtestesült józanság, aki a győzelem csúcsán is képes a férje fülébe súgni, hogy elég kávét ivott már, és lám-lám, a férje még a világ tetején is hallgat rá, de ettől nem válik papuccsá. És ha ez nem elég, hát ott az érdem, hogy a női szavazók számát nézve, Michelle Obama mindenkit meggyőzött arról, hogy ez az elálló fülű, és vicces fejű pasas, ahogy a férjét sokan látják, a világ leszerethetőbb lénye, és ha ő Barackot választotta, akkor a férfi biztos befutó.

Ha jobban belemélyedünk a témába, az amerikai first ladyk evolúciója igen érdekes tényekkel szolgál. Egészen mostanáig két fajta változat létezett. Az egyik az ötvenes években megkövült modell, a kissé bárgyú mosolyogj és tűrjél típus, aki csupán díszítő elem, és az otthon melegét (na meg az adakozást) képviseli. Laura és Barbara Bush, Nancy Reagan és Mamie Eisenhower mind ezt a típust képviselték, nagy valószínűséggel közéjük tartozott volna Cindy McCain is. Noha néhányuk próbálkozott képben maradni, akármennyire úgy tűnt, hogy sikerült, és az események középpontjában állnak, a tényleges hatalomtól valójában mindig fényévekre voltak. Hogy példát is említsünk, Laura Bush Dosztojevszkij-rajongó, de ez soha nem jelenhetett meg a profiljában, hiszen a tanult és értelmes feleség árnyékot vetett volna a világ első emberére, vagy legalábbis kétséget hagyott volna afelől, hogy ki hordja a kalapot.

Ez pedig mindjárt el is vezet minket a második, a kettőt egyért típusú first ladyhez. Az ilyen típusú, velejéig liberális nőknek megvolt a saját karrierjük, a saját elképzelésük, és persze a saját életük. Eleanor Roosevelt és Hillary Clinton soha nem győzte kidomborítani egyéniségét annak ellenére, hogy a feladatot nehéz volt összehangolni a Fehér Házbeli helyzetükkel. Jackie Kennedy, aki maga volt az egyéniség és a stílus, és a Vouge magazin, a világ első számú divat kiadványa, még most is képes oldalakat szentelni neki, talán önmagában egy harmadik kategóriát alkot.

Michelle Obama úgy tűnik, ugyancsak egyedi lesz. A modern idők és az örökös amerikai teljesítmény kényszernek megfelelően megpróbálkozik a lehetetlennel. Összekombinálja a fenti három típusból a lényeget. Egyszerre lesz támogató, független, trend- és stílusalkotó.

Sarah Palin külseje, kampány felszerelése több mint 30 millió forintba került a támogatóknak. Michelle Obama ahelyett, hogy magát polírozta volna, teljesen közönségesen kijelentette, hogy a férje használhatatlan a ház körüli teendőkben. És e kijelentésével az amerikai asszonyok százezreinek szívét érte el. Olyan feleségek azonosultak vele, akik úgy érezték, attól, hogy világossá teszik, a férjük egy csődtömeg a háztartásban, még nem minősítik a férjük intelligenciáját vagy a teljesítő képességét az üzleti világban. Töretlenül kitartanak a pasas mellett, annak ellenére, hogy a fickó rosszul teljesít a zoknipárosítás területén.

Michelle Obama elkapta a megforduló áramlatot, és nem felfelé, hanem lefelé tekintett, ráérzett, hogy kisember módjára gondolkodni kulcsot jelent a sikerhez, és a közönség elhitte, hogy Obama közülük való.

Ezek után talán sokakat meglepetésként érhet, hogy Michelle Obama ügyvéd, mégpedig a szenvedélyes típus, akár csak Cherie Blair. 2004-ben, amikor Obama kulcsfontosságú beszédét adta elő a demokrata párt bostoni gyűlésén, Michelle mindenki számára hallhatóan annyit mondott férjének a tribünre lépés előtt: „Ne cseszd el, haver!” Tegnaptól mindannyian csak egyetérthetünk Mrs. Obamával.

Krisztina O’Brien