„Egy regény főszereplő nélkül! Érted? Van kompozíciója, íve, van benne viszonyrendszer, de nincs benne protagonista, állandó hős” – meséli Kehlmann regénybeli írója (alteregója) a könyv második történetében, ami egyben utalás az olvasó által kézben tartott mű egészére is. Kehlmann könyvében nem ez az egyetlen pillanat, amikor a szerző kikacsint olvasója felé. A fiatal, ám Németországban sztárként ünnepelt író mindvégig egészen közel marad szereplőihez és ezt meg sem próbálja leplezni. Hol a fülükbe súg valamit, hol halálra ítéli valamelyiküket, majd mégis reménykedni hagyja őt, hol pedig csak úgy keveri a lapokat, hogy a történetek ott is összeérjenek, ahol egyébként nem kellene.

Persze, ha akarja, ha nem, regényének van „főszereplője”. Nem a hisztérikus sikerszerző, nem az ünnepelt filmsztár, nem az édesanyjával élő geek és nem is a halálos beteg özvegyasszony, hanem Kehlmann maga, pontosabban gondolatai az identitásváltásról, a menekülési lehetőségekről mostani életünkből. Ebben reménykedik a kilenc történet valamennyi szereplője, akiket a globalizáció és a modern technológia kapcsol össze – ilyenek például a tucatnyi nyelvre lefordított könyvek és a mindenfelé ismert filmsztárok, illetve a számítógép, az internet és a mobiltelefon. Tenni azonban egyik szereplő sem mer élete megváltoztatásáért, s egészen addig nem is lépnek, amíg a véletlen közbe nem szól. S bár a változástól először mindannyian megrémülnek, idővel belenyugszanak sorsukba, és hagyják magukat sodortatni. Megtehetnék, hogy harcoljanak régi életükért, de nagyvonalúan elengedik azt, még akkor is, ha új életükben nemcsak mindent elölről kell kezdeniük, hanem sokkal lentebbről kell indulniuk.

Önmagában egyik történet sem lezárt, de összességében mindegyik homályos pontjára fény derül. Megtudhatjuk a kiváltó okokat, az úgynevezett kis véletleneket, amik lelepleződésüket követően már nem is annyira érdekesek. A hangsúly azon van, képes-e a szerző megformálni a karaktereket ilyen rövid terjedelem mellett, helyzetüket, érzéseiket átadni az olvasónak. A kilenc rövid történet nagyjából egységes hangvételű: vannak jobban kidolgozott (Rosalie elindul meghalni, Kelet, Kiút, Hogyan hazudtam és haltam meg) és kevésbé kiforrt karakterek, történetek (Hangok). Egyedül a Hozzászólás a vitához című fejezet erőltetett hangja üt el a könyv többi részétől, ez kifejezetten irritáló talán még az adott szubkultúrában élők számára is.

A Hírnév ideális olvasmány tömegközlekedésre, sorban állásra, fürdőkádba vagy lefekvés előttre egy fárasztó munkanap után; olvasható egyhuzamban és epizódonként is. Ha végigböngésszük a német sajtóban megjelent kritikákat, csak e könyv alapján nem fogjuk érteni a szerző körül kialakult hájpot, ha viszont nem várunk tőle sokat, garantáltan nem okoz csalódást.