Az olasz AC Milan focicsapata amilyen ünnepléssel zárta a 70-es éveket, annyira elkeseredve kezdte az új évtizedet. 1979-ben megnyerték a hazai bajnokságot, de egy év múlva a kirobbant bundabotrány miatt - mely azóta is szerves része az olasz labdarúgásnak - a szövetség a másodosztályba sorolta a gárdát.

Az 80-as évek döcögősen kezdődtek, a szezonok a feljutás–visszaesés–feljutás hullámvasútján váltakoztak. A csapat és népes tábora azonban megnyugodhatott. 1985-ben bejelentkezett a klubért az ambiciózus médiamogul, a vállaltan politikai babérokra törő Silvio Berlusconi. 1986 májusában megvásárolta a csapatot, ezzel pedig új korszak kezdődött mindkettőjük életében.

Hobbi vagy ambíció?

Az új elnök nem sajnálta a pénzt: az elkövetkező években világsztárok érkeztek: három holland, Marco van Basten, Ruud Gullit és Frank Rijkaard, és a kispadra Arrigo Sacchi. A sikerek gyorsan jöttek. Az idegenlégiósoknak köszönhetően talán a Milan tudott először szakítani az olasz focit átható, a védelmen alapuló és párgólos meccseket eredményező egyre unalmasabb catenaccióval, ez pedig Olaszország és a világ élére emelte.

Azonban Berlusconi leginkább népszerűsége növelésére és hatalma kiterjesztésére használta új szerzeményét. Először 1994-ben lett miniszterelnök. Népszerűségét részben csapata szárnyalásának köszönhette.

A klub és tulajdonosa eredményes kapcsolata minden előzetes reményt beváltott. Az azóta eltelt negyedszázadban - Berlusconi régebb óta van a Milan élén, mint Sir Alex Ferguson a Manchester United kispadján - az olasz csapat nyolcszor nyerte meg az olasz első osztályú bajnokságot, ötször a BEK-et és a Bajnokok Ligáját, a Presidente összesen 28 komoly trófeát tarhat vitrinében.

Berlusconi ez idő alatt négy kormányt fogyasztott el Olaszországban, közben megvádolták maffiakapcsolatokkal, fiatalkorú prostituált szolgáltatásainak igénybe vételével, ki se lát a korrupciós ügyekből, jelenleg is három bírósági eljárás folyik vele szemben. A jelek szerint őt magát ez nem különösebben zavarja.

Az önjelölt futballstratéga

Berlusconi több sikeredzőt vett fel vagy nevelt ki Milánóban, közülük eggyel nem jött ki igazán, Carlo Ancelottival. A Milan egykori játékosa 2001 és 2009 között edzette a csapatot, és nehezen birkózott meg azzal, hogy klubelnöke folyton folyvást meg akarta mondani neki, hogyan állítsa össze a csapatát.

A Presidente 2007-ben ki is jelentette a sajtónak, hogy nem akarja még egyszer egy csatárral játszatni a Milant, és a 4-3-2-1-es felállásról azonnali hatállyal áttérnek a 4-3-1-2-re. Sőt, kijelentette, hogy az általa korábban Superpippónak, Olaszország valaha volt legjobb csatárának nevezett, de már öregedő Filippo Inzaghi helyett Alberto Gilardino kezd majd.

Mégsem ő kezdett, mert Ancelotti nem így gondolta. A 2006/07-es Bajnokok Ligája-sorozatban, de az athéni döntőben is a veterán támadót játszatta, aki ezt két góllal hálálta meg a görög fővárosban, így a csapat 2-1-re legyőzte a Liverpool FC-t, és megszerezte története hetedik BEK/BL-győzelmét.

A családi vállalkozás

A most 75 éves Silvio Berlusconi mindig is sajátjaként, de legalábbis családi befektetésként kezelte az AC Milant (végül is megvásárolta, az övé). Bár a kilencvenes évek közepétől politikai karrierjét részesítette előnyben, az utóbbi években egyre inkább lányára, Barbarára bízta a klub irányítását.

Ha éppen nem a római kormányt irányította, vissza-visszatért a milánói kulbjához, de 2008. májusi miniszterelnöki beiktatása óta addigi alelnöke, Adriano Galliani irányítja a klub ügyeit. Mostani lemondása után azonban Berlusconi szinte biztosan újra visszatér a csapat üres, de csak rá váró elnöki székébe, hogy nem szűnő és kéretlen taktikai utasításaival elláthassa és az őrületbe kergethesse az újabb és újabb trénereket.