A magyar póló csodagenerációjának harmadik olimpiai megkoronázása után, ahogy az várható volt, megkezdődött a nemzedéki átalakulás, a háromszoros olimpiai bajnokok egyre másra jelentették be, hogy – végleg vagy egy időre – lemondják a válogatottságot, és egy ideig Kemény Dénes is hezitált, folytassa-e a munkát. Aztán elvállalta, azzal a nem titkolt céllal, hogy a fiatalítással egybekötve, ha kell, buktatókon át, de Londonra felépít egy új, aranyéremre esélyes válogatottat.

Eindhoven után – de már a tavalyi sanghaji világbajnokságot is ide számíthatjuk – egyértelművé vált, hogy Kemény teljesítette egyelőre a feladatot: a magyar válogatott a londoni játékok egyik favoritja lesz. A helyzet azonban az, hogy ez valójában a régi alapokon nyugvó magyar pólóválogatott.

MTI / Kovács Anikó

Az Európa-bajnokságra visszatérő Kásással, a korábban ideiglenesen pihenő, majd újra jelentkező Kiss Gergellyel, Birossal, Szécsivel, a sérülései után újra és újra harcba szálló Steinmetzcel és a mindig megbízható Madarassal mostanra gyakorlatilag nem is a pekingi, de egyenesen az athéni olimpia aranyérmes magja alkotja a mai válogatott alapját. A háromszoros olimpiai bajnokok közül a válogatottól végleg elköszönő Benedek Tibor és a center Molnár Tamás hiányzik, ott van viszont a pekingi alapemberek közül a Varga testvérpár és Hosnyánszky. Kemény a majdnem teljes olimpiász alatt mind a négy világversenyre (két-két Eb és vb) vitt ki itthon játszó, fiatal pólósokat, de közülük nagyon kevesen ragadtak meg stabilan a csapatban. Hárai Balázs centerben nemzetközi szintű klasszissá érhet és vannak jó kapusaink – de nincs új nagy generáció, ez mindenki számára nyilvánvaló. (Ezért persze nem lehet senkit kárhoztatni, egyszerre ennyi klasszis még a magyar vízilabda korábbi fénykoraiban se nagyon akadt egy nemzedékben.)

MTI / Kovács Anikó

A kérdés Eindhoven után nem is az, hogy jó-e az irány – nincs más irány -, és hogy alkalmas-e a csapat a negyedik olimpiai győzelemre – a képességei alapján biztosan –, hanem hogy érdemes-e még ma is azt a képet festeni a vízilabdáról, hogy az ellenfelek gyakorlatilag tőlünk tanulják a pólót és ha vegytisztán csak a képességeket vesszük, ma sincs különb csapat a magyarnál a világon.

Mert az Eb első része (a csoportkör) után felerősödtek ezek a vélemények, érthetően: a csoport egyetlen rangadóját, a világbajnok olaszok ellen, remek játékkal, 5-0-ás harmadik negyeddel nyertük, a többi meccset könnyed ujjgyakorlatként hoztuk le. A bronzmeccs pláne a magyar szimfónia gyönyörűségét hirdette, hiszen újfent az olaszokat oktattuk, komoly hátrányból ezúttal 6-1-re nyerve (!) az utolsó negyedet. Az érem megvan és csillog is – ugyanakkor a torna egyetlen igazán éles meccsét elvesztettük az elődöntőben Montenegró ellen, és ez megint felveti a kérdéseket.

MTI / Kovács Anikó

Először is például, valahogy nem tudunk mit kezdeni azzal a lebonyolítási renddel, hogy kieséses szakasz vagy középdöntők nélkül lehet egyenesen a négybe jutni. A mieink hosszú napokat edzhettek meccs nélkül, hogy aztán az elődöntőben az „iramból” érkező, harapós montenegróiakkal játsszanak. A rendezés visszaütött ránk, ami nem azt jelenti, hogy biztosan máshogy alakult volna, ha mi is játsszunk negyeddöntőt, de a hosszabb pihenés most nem jelentett előnyt. Viszont a lebonyolítási renden a mi kedvünkért aligha változtathatnak, és hogy nem feltételnül kell jönnie a "lemerevedésnek", a szerbek mostani Eb-címe is bizonyítja, akik hozzánk hasonlóan szintén csoportelsők voltak.

A nagyobb kérdés: miben mennek el az ellenfelek mellettünk? Mert Peking óta csak nekünk nem jutott érem Eindhovenig, semmilyen versenyen: a potenciális riválisok közül a szerbek, a horvátok, az olaszok és Montenegró is nyert aranyat, másfajta érmekről nem beszélve – a Kemény-éra alatt sosem volt korábban példa, hogy sem Európa,- sem világbajnokságon nem osztanak nekünk lapot két olimpia között.

Ez már nem lehet véletlen és alighanem a fenti generációs kérdés ad rá választ: a háromszoros olimpiai bajnokok ideiglenes visszavonulása alatt egyszerűen nem voltunk elég erősek a tornasikerekhez. Amiben a vízilabda változik, az mind az ellenfelek malmára hajtja a vizet: a délszláv csapatok fizikailag erősebbek, mentálisan acélosak és a fiataljaik között több klasszis van. Hiába tudunk ma is mi a legtöbbet (?) az improvizatív, „művészi” részéből a pólónak, a fegyelmezett, gránitkemény védekezésen alapuló, egygólos végjátékokba torkolló pszichikai háborúban jobbak az ellenfelek. Ki kell mondanunk: a legendárium itt már kevés, a nagyok nem tőlünk akarnak tanulni, ellenkezőleg: azzal vernek meg minket, amit nem lehet tőlünk megtanulni.

MTI / Kovács Anikó

Marad tehát a nagy kérdés London előtt: a meghatározó klasszisok visszatérésével, Kásás, Kiss Gergő, Biros zsenijével még egyszer le tudjuk-e győzni a „vérünket kívánó” külvilágot – ami ez esetben a három ex-jugoszláv csapatot jelenti. Nekünk ők a riválisaink, senki más. Nem azért, mert az olaszok vagy a spanyolok ne tudnának jó meccseket játszani velünk, hanem mert mindazt, ami miatt megszűnt az elmúlt 3 és fél évben a vízilabda magyar dominanciája, ez a három csapat képviseli: Szerbia, Horvátország, Montengró. Az ő fanatizmusukat, fizikumukat, alázatukat és játéktudásukat még egyszer, utoljára egy olimpián felülmúlni: ennél nagyobb kihívás nem létezik a már mindent megnyert legendáink számára.

Kemény Dénes is tudja ezt nyilván, ezért ment neki az újabb ciklusnak. Nála jobban senki sem ismeri a lehetőségeket és a korlátokat, de nyilván azt is tudja, Eindhoven csak megálló volt: nyárig tovább lehet olajozni a gépezetet.

Stiller Ákoa

És az olimpián egy nagy előnyünk kétségtelenül lesz a legerősebb riválisokkal szemben is: olimpiát nyerni ugyanis senki nem tud jobban ennél a generációnál.