hvg.hu: Zengőék fedeztek fel, náluk versenyzel 2006 óta. Te vagy ott a kis királyfi?

Michelisz Norbert: Inkább a kis öcsi vagyok, aki a csapat ritmusához igazítottan próbál mindig a legjobban megfelelni. Ugyanolyan rangú tagja vagyok ennek a családnak, mint voltam az első pillanatban. Olyan, akinek az is természetes, hogy ha valaki miatt a versenyhétvégén például később tudunk csak vacsorázni, akkor később ül le az asztalhoz. Ha nem így lenne, nem is érezném jól magam, mert a siker kulcsa az, hogy egy ilyen kis közösség valóban képes-e családdá összekovácsolódni.

Fülöp Máté

hvg.hu: Profi autóversenyző vagy egy profi szériában. De a saját fogalmaid szerint menyire vagy ma jó versenyző?

M. N.: Ismerve a jelenlegi WTCC versenyzői színvonalat, magamat az „egyelőre átlagon felülit teljesítő” kategóriába helyezem. Ez szerintem a legjobbak után következik a hierarchiában, de az olyan pilótáknak, mint például Tarquini vagy Menu, 20-25 év tapasztalata van ahhoz, hogy ott járjon, ahol; én viszont csak pár éve vagyok itt. Az jól hangzana ugyan, hogy „csak ennyi a különbség”, de ez nem igaz. Saját magam számára azonban sokkal fontosabb, hogy a pályafutásom elejétől kezdve látom a fejlődésem minden mozzanatát, és nemcsak azt tudom, hogy miben, mit kell még megtanulnom, hanem az eszközöket is ismerem, amit ehhez fel kell használnom.

hvg.hu: A sikereknek köszönhetően rövid időn belül népszerű lettél. Félsz a szurkolók Janus-arcúságától? Attól, hogy ha majd nem jönnek úgy az eredmények, ez az össznépi rajongás, ahogy jött, el is olvad?

M. N.: Azt el kell tudni fogadni, hogy a szurkolók kíméletlenek. Tömeglélektani tézis, hogy sok olyan szurkoló is van, aki inkább csak a sikerrel azonosulna, és a kudarcból inkább nem kér. Emiatt azonban én nem neheztelhetek senkire, mert ha felidézem, amikor még én is csak a tévében néztem a Forma-1-es közvetítéseket, meg a WTCC futamokat, én is a nagyon kritikusak táborába tartoztam. Már azelőtt, hogy lehetőségem lett volna versenyezni, azt gondoltam, hogy megfelelő rálátásom van az autósportra, tehát mindent jobban tudok, és mindent jobban is csinálnék hasonló helyzetben. Ma már biztosan tudom, hogy a tévé előtt ülve, „maximálisan felkészülten” is csak a töredékét voltam képes egyáltalán felfogni annak, ami akár csak egy dögunalmasnak látszó versenyen történik az autóban.

hvg.hu: A médiafigyelem és jelenlét nem zavar?

M. N.: Ez nem ilyen egyszerű. Nagyon sokszor most is úgy látom magamat, mintha én is külső szemlélője lennék az eseményeknek. Nekem pár éve még az is nagy ugrás volt az életemben, hogy vidékről eljutottam Budapestre, három éve pedig már azzal foglalkozom, ami titkon az életem álma volt. Olyan gyorsan lépkedtem fölfelé, hogy magát a közeget sem volt időm megszokni, és pláne nem volt időm arra, hogy fel is tudjam dolgozni. Ezzel igazán tavaly szembesültem, amikor rá kellett jönnöm, hogy erre én nem vagyok felkészülve.

hvg.hu: Mire nem?

M. N.: Például arra, hogy amikor szombaton reggel a Hungaroringen a csapat boxának redőnyét belülről felhúzzuk, akkor csak ettől őrjöngeni kezd a nézőtéren több mint tízezer ember. És arra sem, hogy az elvégzett munkának több kritikusa is lesz.

Fülöp Máté

hvg.hu: Befolyásol, hogy mit írnak rólad a neten?

M. N.: Persze. Először nem voltam tisztában azzal sem, hogy az jót tesz-e nekem, hogy olvasom a hozzászólásokat. Egyébként összességében jót tett, de nem tagadom, volt köztük nem egy vagy kettő, ami nagyon megviselt. Nem voltam elég érett, hogy ezt a helyén tudjam kezelni, most, hogy 28 évesen már tudatosan is többet tudok erről a világról, próbálom a helyén kezelni ezt a dolgot. Mert számomra az a legfontosabb, hogy ha lehet, minden évben közelebb kerüljek a világbajnoki címhez. El akarom mondani majd azt a mondatot, hogy: „Igen, úgy lettünk bajnokok, hogy nem a körülmények, hanem én, Michelisz Norbert és a Zengő Motorsport a saját erejéből képes volt erre a produkcióra”.

hvg.hu: Így legyen! De azért azt alá kell írnod, hogy nehéz volt kritika nélkül hagyni, ahogy tavaly Valenciában, az utolsó kanyarban, vezető helyről kipördültél…

M. N.: Aláírom. Az volt a legmélyebb pont az életemben. Ráadásul tudtam, hogy olyan helyzetben rontottam, amikor a csapat költségvetése is nagymértékben azon múlt, hogy mennyire vagyunk eredményesek. Egy olyan szituációban, amikor nem voltam biztos benne, hogy be tudjuk fejezni az évadot, (…) végül nem bírtam el azt a nyomást. Azt nem mondom, hogy romba döntöttem minden addig elvégzett munkát, és soha senkitől nem kaptam szemrehányást a csapaton belül, de felfogtam és sokáig éreztem a rontásom súlyosságát. Aztán egy kicsit nehezebben is kezeltem, mint kellett volna.

hvg.hu: Ha megmérnénk a rajt előtt a pulzusod, csodálkoznánk?

M. N.: Volt már rajtam versenyen pulzusmérő, így pontosan tudom, hogy akkor mutat a legmagasabb értéket, amikor kialakul a rajtformáció, és gurulunk a célegyenesben a piros lámpa felé. A zöld jelzés előtt 180-190 közötti értéket mutat. De a verseny előtti egy óra nálam már arról a tudatos gyakorlatról szól, hogy elérjem azt az állapotot, amivel beülve az autóba, a levezető körig feszült koncentrációra vagyok képes. Nincs olyan, hogy fejben elkalandozik az ember verseny közben, mert talán csak akkor esek ki néha a ritmusból, ha a versenyt légüres térben vezetem végig.

Fülöp Máté

 hvg.hu: Van a rajt előtt fohász, ceremónia vagy fogadkozás?

M. N.: Nincs. Amikor elindulok a felvezető körre, már rég egy buborékban vagyok, ahol csak az számít, ami előttem van. Minden idegszállal arra összpontosítok, mikor vált a lámpa. Évekig próbálkoztam azzal, hogy az első kanyarban és az első pár körben várható dolgokra, minden eshetőségre felkészüljek, de mivel ez nagyon kevés esetben bizonyult kifizetődőnek, abbahagytam. Most egy sportpszichológus segítségével egy olyan technikát használok, amivel mentálisan megpróbálom kikapcsolni a gondolkodást és próbálok csak reflexből vezetni. Egyre jobban megy.

hvg.hu: Az, hogy jön, ami jön?

M. N.: Arra nincs orvosság, ha mögöttem valaki elméri a féktávot vagy rossz manőverbe kezd és belém hajt. A rajtam kívül álló dolgokra nincs hatásom, ezért majdnem minden figyelem csak előre összpontosul. Van pár rutinszerű mozdulatsor, például hogy a repülőrajt után akkor se húzok rá a belső ívre, ha a tükörből egy pillanattal korábban még azt láttam, hogy nincs ott senki. Mert ha így fordulok rá a kanyarra és megyek a kanyarcsúcs felé, nagy valószínűséggel odateszi még valaki az autója orrát, és ha csak egy picit is meglök, benne van, hogy megpördülök. Ami a pozíció elvesztésén túl azért veszélyes, mert aztán a mögöttem érkező 10-15 autóból egy-kettő nagy valószínűséggel nekem fog jönni. Az pedig, hogy az első futamon összetörik a kocsi, könnyen azt is jelentheti, hogy a két-három órával későbbi második futamon nem tudok felállni a rajtrácsra, mert nem tudunk végezni a szereléssel.

hvg.hu: Egy autóversenyző esetében van annak a kérdésnek értelme, hogy akkor ez most azt jelenti-e, hogy te óvatos vagy?

M. N.: Aki arra figyel, hogy a másiknak milyen lehetőségei vannak, vagy hogy mindenáron meg kell védenie az autóját minden koccanástól, annak nincs keresnivalója ebben a mezőnyben. Arra a szintre, ahogy a kis, finom pöcköléseket akár féktávon is kézben tartja Yvan Muller, Tarquini vagy Alan Menu, na oda nekem még el kell jutnom.

Hogy óvatos versenyző vagyok-e? Erről talán Zoli [Zengő Zoltán, a csapatvezető – a szerk.] többet és mást mesélne, mert valamiféle tudathasadásos állapotba kerülök, amikor beülök az autómba. Azt nem mondom, hogy olyankor egy állat leszek, de biztosan nem az a Michelisz tapossa az aszfaltig a pedálokat, akivel most békésen beszélgetsz egy órát.

Az talán igaz, hogy az utóbbi időben egyre agresszívabbnak látszom, de ez inkább a jobb szereplésünkkel van kapcsolatban. Sokan nem látják, hogy a Zengő Motorsport működése nem annyira egyszerű. Ha tavaly beszélünk, hazudtam volna, ha azt állítom, hogy minden versenyhétvégén minden szükséges alkatrész a rendelkezésünkre állt, mert nem tudtunk olyan készletet tartani és működtetni, hogy az a szezon vége felé ne lett volna benne, hogy ha az egyik távol-keleti futamon törik az autó, akkor az évadot biztosan a pályán tudom befejezni. Az utóbbi időben nincsenek már olyan helyzetek, hogy arra kelljen figyelnem, hogy elkerüljem az olyan nyilvánvaló párharcokat, amik nagy valószínűséggel sérüléssel végződnek. Ettől nyilván még felszabadultabban versenyezhetek, amit kívülről lehet úgy is látni, hogy jobban harapok, mint korábban.

hvg.hu: A futamokon a boxból, rádión kell téged hergelni – vagy éppen nyugtatni?

M. N.: Az egész futam alatt nem szól rám senki. Olyan versenyező vagyok, akinek megvan a saját kis világa, és hacsak nincs valami tényleg fontos információ, megegyeztünk, hogy senki nem beszél a fülemre. Ez persze részben azért is van, mert az egész WTCC széria arra a koncepcióra épül, hogy ne legyen taktikázás, inkább az első körtől az utolsóig küzdelem legyen, amibe belefér némi test-test elleni harc is. Ezt a tévéközvetítés szempontjából ráadásul a lehető legrövidebbre szabják, szóval nincs szükség plusz infókra, mert ami kell, azt úgyis látom magam előtt, a kijelzőn.

Fülöp Máté

hvg.hu: Amikor Monzában az élen hajtottál, és eltaláltad azt a madarat, azért csak szóltak rádión, nem?

M. N.: Nehéz helyzet volt, mert már csak két kör volt már hátra, de az ütközés után tudtam, hogy bajban vagyok. Pont féktávon voltam, amikor a madár belém repült, és amikor a következő kanyart megfékeztem, azt is éreztem, hogy a motorral is gond van. De én szóltam be a boxba, hogy nem működik az autó rendesen, és bár egyből hallottam is, hogy mi minden mehetett tönkre, de onnantól kezdve, hogy a csapat látta az ütközést, megvárták, mikor szólok be a boxba. Aztán csak az utasítás hangzott el, hogy menjek, amíg tudok.

A hallgatólagos rádiócsend alól csak az idei hungaroringi második futam volt részben kivétel, mert sokkal nehezebb volt fenntartanom a koncentrációmat, mint más versenyeken. Rám kellett szólni, mert minden egyes alkalommal, amikor ráfordultam a célegyenesre - akkor is, ha nem akartam odanézni - pont ráláttam a tribünre. A látványtól minden körben szürreális tizedmásodperceim voltak, amitől néha annyira kizökkentem, hogy azt is elfelejtettem, hogy konkrétan mi forog kockán, hol versenyzek, és mi lehet a vége.

hvg.hu: Megnyered a futamot.

M. N.: Igen, és ezt az érzést nem is lehet szavakkal elmondani. Aki látta, hogy két hete milyen őrjöngés volt Japánban, amikor a Forma-1-ben Kobayashi otthon felállhatott a dobogóra, az tudja, miről beszélek. Ő pont olyasmit érezhetett, mint én májusban a Hungaroringen. Hazai pályán így bizonyítani, azt jelenti, hogy akár első vagy, akár harmadik, akkor és ott tiéd az egész show.

hvg.hu: Mennyire fontos a sikered vagy a kudarcod feldolgozásában a versenymérnököd?

M. N.: Ha a kocsiban ülök, én csak a mérnökkel beszélek. 2010-ben, Macaóban, amikor megnyertem életem első WTCC futamát, azt szerintem annak köszönhetem, hogy akkor már az olyan apróságnak tűnő dolognak is nagy fontosságot tulajdonítottunk, hogy jobban megértsük egymás észjárását. Azt, hogy én az ő feje szerint tudjam neki elmondani, hogy én mit akarok az autótól. Ez kívülről evidensnek tűnik, de mielőtt ez a helyzet kellően megérett, én sokáig bizonytalan voltam, és megkérdőjeleztem, hogy ez az egész tényleg való-e nekem vagy sem. Macaóban viszont azt éreztem, hogy tényleg hazaérkeztem. Tudatosult bennem, hogy önerőből képes vagyok elérni azokat a célokat, amiket kitűztem magam elé a kezdet kezdetén.

hvg.hu: Ehhez képest kellett másfél év az újabb futamgyőzelemhez.

M. N.: 2010-ben az évad utolsó futamát nyertem meg. Ettől úgy éreztem magam, mint amikor egy focicsapat idegenben a félidő lefújása előtt rúg egy gólt, és magabiztosan várja a második félidőt. Ehhez képest a tavalyi év, főleg a második fele keservesebbre sikerült, mint vártuk. Új volt az autó, és be kell vallani, hogy a hungaroringi dobogó után könnyebbnek gondoltuk a szezont, és nem mértük fel elég jól a kihívásokat, és én is sok versenyzői hibát elkövettem. De a kudarcokban az is benne volt, hogy idő kellett ahhoz is, hogy a csapaton belül mindenki megszokja a megnövekedett nyomást, amit a teljesítménykényszer és a nyilvánosság rakott ránk.

Fülöp Máté

hvg.hu: A WTCC-ben két ellentétes út tesz naggyá egy pilótát. Egyrészt, ha egy gyári csapat elsőszámú pilótája lesz és világbajnokságot nyer, másrészt, ha egy privát kiscsapattal hoz a többiek számára meghökkentő eredményeket. Te az utóbbiban élsz ma Zengőéknél. Mennyire kerültél közel a másik úthoz?

M. N.: Bárkit is kérdeznénk meg a mezőnyben, mindenki szívesen lenne gyári pilóta, mert egy privát csapat lehetőségei soha meg sem közelítik a gyári istállókét. Maradjunk annyiban, hogy én sem vagyok ez alól kivétel.

hvg.hu: És ha most nem profi autóversenyző lennél, miből élnél?

M. N.: Amikor gimis voltam, biztos voltam benne, hogy informatikus leszek, és valahol külföldön keresem majd a kenyeremet. Hamar rájöttem, hogy ezen a téren mindig lesz nálam okosabb jelentkező, és bár elvégeztem az iskolát, és van is mérnök-informatikus diplomám, de nem szerettem volna ezen a területen elhelyezkedni. Amikor 2005-ben végeztem, pont jókor jött a versenyzés, hogy ne kelljen munkát keresnem. A szüleim ráadásul magukra vállalták, hogy ha a versenyzés mellett szeretnék még tanulni, akkor azt ők finanszírozzák. Így volt két olyan évem, amikor versenyeztem, de mellette a Közgáz ugyanolyan súllyal része volt az életemnek. 2010-ben jutottam el oda, hogy a versenyzésből már el tudom tartani magam, de az egyetemet annyira megszerettem, hogy most is oda járok. Az alkalmazott közgazdaságtan után a pénzügyi szakra járok mesterképzésre. Mivel a csapatnál én csak versenyzőként tudom magam elképzelni, ha ezt nem tehetném, akkor valamilyen pénzügyi területen dolgoznék.