Vitray Tamás arcát és hangját negyven évvel ezelőtt, ötéves koromban már biztosan ismertem. Bár akkoriban a Magyar Televízió első számú sportkommentátora és műsorvezetője az óvodások számára is fogalom lehetett, én egy szempontból mégis különleges helyzetben voltam, ugyanis abba az óvodába jártam, amelyet a XI. kerület a Fekete-fehér, igen, nem című, Vitray Tamás által vezetett vetélkedőn nyert. A mából visszanézve gyerekeimnek éppoly nehéz elmagyarázni az 1972-ben negyvenéves Vitray ismertségét, mint azt elképzelni, hogy egy tévés műveltségi versenyben egykor óvodaépület volt a tét. Mindkét jelenség a televízió akkori különleges helyzetével függött össze; az ötvenes évek vége óta az egyetlen csatorna a tájékoztatás, a művelődés és a szórakoztatás legfontosabb eszköze, tulajdonképpen „a Médium” volt. Az intézmény, amely ha akart, mindent elintézett, ablakot nyitott a világra, annak legalábbis egy jól meghatározott szeletére. Az intézményen belül pedig a legismertebb arc és hang Vitray Tamásé volt, akit apám azért még lehalkított, hogy a rádióból Szepesi lendületes közvetítését hallgassuk, de ez már nem tartott sokáig. 1972-re a televízió – a foci hangja és a hétfő kivételével – egyeduralkodó lett, Vitray pedig szilveszterkor (Antal Imrével) együtt táncolt a negyvenöt évesen is vonzó és nyugati Gina Lollobrigidával.

Tizenöt év kellett hozzá, hogy idáig emelkedjen, attól a pillanattól fogva, hogy néhány hónappal a forradalom után a Magyar Rádió munkatársa lett. Az éppen megalakuló televízió innen már csak egy apró lépés volt, meg még egy: első munkájaként az amerikai tízpróbázó óriást, Rafer Johnsont egy sámlira állva interjúvolta meg. A hatvanas évek folyamán az egyetlen televízióban lesz belőle „a Vitray”. Ambíciója ebben a térben talál utat, tehetsége itt bontakozik ki, taktikái a kizárólagos csatorna lehetőségei mentén alakulnak. A monopol helyzetű kulcsmédiumban lesz kulcsfigura, az érzelmi intelligencia, a szakértelem megtestesítője, a sport megszólaltatója, a vetélkedők irányítója, később a bölcs kérdező. Közéleti szereplésének csúcspontja talán az Ötszemközt, amely 1973-ban indul útjára. A szentendrei Kovács Margit Múzeumban ma is állandóan játsszák az akkor szintén hihetetlenül népszerű keramikussal készült beszélgetést, és különös módon a kérdések és a válaszok még mindig elevenek: Vitray nagyon felkészült, mai szemmel néhol talán túlságosan is az, és egy óra után úgy érezzük, az adott keretek között mindent megtudtunk a kérdezettől. Pedig a mából visszatekintve e korszak talán legjellemzőbb ismérve az elhallgatásból fakadó titokzatosság és az összekacsintó közös sejtés. Vitray műsorának is ez volt a lételeme, a kérdések nyomán egy-egy ismert (ismertnek gondolt) személyiség titkairól egy rövid időre fellebbent a fátyol, hogy utána visszahullva a legenda tovább duzzadjon: vajon mit hallgatott el? A rendszerben azonban az is éppoly lényeges, hogy magáról a kérdezőről sem tudtunk semmit; múltja a hetvenes évek elején-közepén még fehér lap volt, amelynek ürességét mindenki magától értetődően elfogadta. A mából nehéz elgondolni, más hatása lett volna-e egy Ötszemköztnek, ha tudjuk (Vitray néhány évvel ezelőtt Kiképzés címmel megjelent könyvéből tudhatjuk), hogy a Holokausztot Pesten bujkálva túlélő, édesanyját Auschwitzban elveszítő, aztán a fényes szelek által is megérintett, az „októberi események” idején még katonai egyenruhát viselő ember teszi fel a kérdéseket. A „dobozt” uraló Vitray tévéképernyőt megelőző múltja azonban évtizedeken át nem létezett, történetére még a tévé előtt magában ülve sem kérdezett rá senki, inkább hozzáhallgatta a magáét.

Vitray Tamás utolsó helyszíni közvetítése a 2004-es athéni olimpián

Simon Andrea

Van azonban olyan terület, ahol majdnem csak a jelen számít. Ilyen a sport, ahol a hatvanas években a harminc-negyven évvel azelőtti történetekre mintha már senki sem akart volna emlékezni. Majdnem minden új volt. Új a dupla leszúrt Rittberger, a nyomás és a szakítás, a kajak és a kenu. Nincs már ugyan Aranycsapat, de legyőztük a brazilokat. Ugyan nem beszélünk Puskásról, de ott van Albert. A hatvanas években, az új televízióban Vitray az, aki folyamatos jelenben újraírhatja a sportot. Saját beszédmódot találhat hozzá, új ritmust, új leírásokat. Ebben a legtehetségesebb, és tehetsége, tudása évtizedeken át kitart. A hetvenes években gyerekként az ő hangján leszünk képzeletben világbajnokok, ugyanekkor az ő szavaival kezdjük el temetni a magyar focit. Ő közvetíti az egyre ritkásabb diadalokat és a nagy tragédiákat, neki jut végül a szovjetek elleni 0:6. A többi néma csend – szövegeiből a bosszankodása mellett ugyanúgy itt lehet a fülünkben egy-egy jellemzően hosszú hallgatás. Visszahallgatva akár nyolcvanas, akár kilencvenes évekbeli kajak-kenu vagy úszás-közvetítéseit, ma kicsit már szokatlannak is tűnik a tudatos visszafogottság, az akár az utolsó utáni pillanatig tartó kételkedés és bizonytalanság, a versenyzőkéhez hasonló erőbeosztás. Közvetítéseinek egyik legfontosabb jellemzője azonban az ösztönösen vagy tudatosan, de általában jól megválasztott távolság: ha valaki összehasonlító elemzésnek vetné alá, biztosan sok angol mintát találna abban, amit ma egyszerűen profizmusnak nevezünk. A másik jellemző, a közvetlenség, régi szövegeiből még ma is azt érezni: ez a beszélő ember akár itt is ülhetne mellettem a kanapén, akkor sem zavarna. Elbeszélgetnénk.

A sportban szerzett tapasztalataira, műsorvezetői hírnevére építve indította el amerikai mintákhoz közelítő beszélgetős műsorait. Ezek közül a legjobbkor talán a hetvenes évek közepén-végén a Csak ülök és mesélek érkezett, egy olyan program, amely szellemiségében bizonyos tekintetben a hatvanas évek reformjaihoz kötött vissza, a fagyásból ismét kissé felengedő kádári szocializmushoz, egyéniségekkel és korántsem szabályos sorsokkal, csodabogarakkal, nehéz emberekkel; ez folytatódott aztán a kicsit már csendesebb, de patetikusabb Sok van, mi csodálatosban. A rövid portrékból, beszélgetésekből álló műsorok, a meghonosított „tóksók” nyugatiasan emelkedtek ki a korszak „emberarcú” tévés darabjai közül. A tévé ezekben az évtizedekben olyan kiemelt felület volt, amelybe kontrolláltan ugyan, de viszonylag szabadon áramolhatott a nyugati know-how; az áramoltatásban Vitray is élen járt.

Talán épp ebből kifolyólag a korábbi tévések közül Vitray azon kevesek közé tartozott, akiknek a hitelességén a rendszerváltás sem csorbított. Talán szimbolikusnak is tekinthető, hogy 1997-ben épp a kereskedelmi televíziók megjelenésével egy időben vonult nyugdíjba: ez volt az a pont, ahol hosszas viták, politikai beavatkozások és átszervezések után a magyar televíziózás történetében megszűntek az addig egyedülinek ismert törvényszerűségek és működési formák, amelyek Vitray világát körülhatárolták. Nem ragadt bele soha a korába, annál jobban ismerte a változás szabályait, de kétségtelen, hogy azt a korábbi világot tudta, az volt a formátuma és létmódja. A monopol tévé világában – ahol nehezen tűrte a versenytársakat – versenytárs nélkül működött, és nem nevelt utódokat. Amikor tanítványai lettek, őket már erre az újabb világra készítette fel. Kiderült azonban, hogy ez a világ a legkevésbé a szakértelemre és az érzelmi intelligenciára kíváncsi. A Vitrayt mesterüknek mondó, bizonyítottan tehetséges riporterek, tévés személyiségek túlnyomó többsége manapság – legalábbis időlegesen – a perifériára szorult. Mint ahogy ebben a közegben, a szétzilálódott, művelődésre ösztönző, szórakoztató hagyományait nagyrészt elvesztő mai televízióban Vitray is már csak mellékszereplő lehetett, a kétezres években gyakran nem neki való szerepeket is vállaló, de inkább az emlékeit elevenen tartó tévés.

MTI / Honéczy Barnabás

Az elmúlt években, amikor a német sajtóban egy-egy régi nagy tévés születésnapi méltatását olvastam, mindig eszembe jutott Vitray. Róla pedig az, hogy vajon miért tudják mások (angolok, németek stb.) nálunk jobban, mennyire fontos a közszolgálati televízió intézménye. Mennyire fontos a múltja, a kritikája és értékeinek megőrzése. És az is eszembe jutott, hogy a világ csak kicsit is boldogabb vidékein az elmúlt évtizedek tévétörténetéből kiemelkedő egyéniség nyolcvanadik születésnapjára nyilván egy új műsort készítene a köz televíziója. Ha ez nálunk így lenne, akkor sokkal könnyebben magyaráznám és árnyalnám iskolás gyerekeimnek, ki az a Vitray Tamás.