Ahhoz hogy elhelyezzük és értelmezni tudjuk a szovjet összeomlás után keletkezett első orosz bábállamot a térség geopolitikai, illetve biztonságpolitikai térképén, kénytelenek leszünk egy kicsit belemerülni a moldovai, a román és az orosz történelembe.
Milyen ellenzékben lenni harminc éven át egy monolitikus kormánypárt árnyékában? Ki lehet-e törni a politikai karanténból? Lehet-e rendszert váltani egy választási győzelemmel? Ez mind csupa olyan izgalmas kérdés, amik a XIX-XX. század fordulóján épp olyan időszerűek voltak, mint ma. A témát a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársával, Cieger Andrással jártuk körbe.
A magyar szabadságharcnak véget vető hadjáratban részt vevő lovagias, a magyarokkal szimpatizáló orosz katona képe az utóbbi kutatások fényében megkopott, és sok esetben derült ki róla, hogy a szovjet történészek eltorzították a valóságot. Így történt ez Losonc felgyújtásakor is, éppen úgy, ahogy azt a mostani háborúban is láthatjuk.
A frissen parlamentbe került szélsőjobboldali párt elnöke évek óta haknizik a szibériai bérrabtartás ötletével, ami már korábban is felmerült a magyar történelem folyamán, ám akkor sem lett belőle semmi.
Kicsit több mint száz év alatt harmadjára vetül rá az államcsőd fenyegető árnyéka Oroszországra, kérdés, hogy mit jelent ez a gyakorlati élet szempontjából, egyáltalán hogy néz ki egy államcsőd és meddig tart, ha bekövetkezik?
A Magyar Ügyvédség Ukrajnáért kezdeményezés jogi és más természetű segítséget is nyújt ingyenesen a háború elől menekülőknek.
Megnéztük a már jó előre nagy vihart kavaró kiállítást, de semmi igazán vérforralóan botrányos dolgot nem láttunk ott, csupán egy nagyszerű, de csúfosan elszalasztott lehetőséget.
Ha valami sci-fibe illő fordulat hatására egy asztalhoz ülhetne valaki a XIX. század közepéről egy mai honfitársával, tudnának-e úgy beszélgetni egymással, hogy meg is értik a másik problémáit? Nehéz még csak elképzelni is egy ilyen találkozót, hiszen annyi minden lett más a világban és nem csak a monumentális társadalmi és technológiai változásokra kell itt gondolni, hanem a megélt múlt másféleségére és a magyarsággal, illetve nemzettel kapcsolatos eltérő felfogásokra is.
Legutóbb történetünket ott fejeztük be, hogy 1765-ben II. Nagy Katalin orosz cárnő formálisan is megszüntette az önálló kozák államot, azaz a hetmanátust és ő, majd utódai is mindent elkövettek annak érdekében, hogy beolvasszák az ukrán népet az oroszba.
Forrásaink elmondása szerint senki nem számított arra, hogy végül mégis ki fog törni a háború Oroszországgal.
A konfliktus csíráit a XVII. században kell keresni, akkor került be a mai Ukrajna területe a fokozatosan megerősödő orosz állam látóterébe.
Az elmúlt 80 évben a magyar-orosz csúcstalálkozók mérlege korántsem annyira egyoldalú, mint azt elsőre gondolnánk, még a Szovjetunió idejében sem. A sokszor túlteljesítési vágytól hajtott Rákosit még Sztálin igyekezett fékezni, Kádár Hruscsovot szinte már a barátai között tarthatta számon, míg Brezsnyev itt próbálta ki, hogy működnek-e még az elemei. Gorbacsov viszont majdhogynem telefonon csinált vezércserét az MSZMP-ben.
A Szent István-i kereszténység alapjait külföldiek rakták le, és már a honfoglalás idején éltek a Kárpát-medencében keresztények. A lakosság etnikailag vegyes volt, folyamatosan zajlott a migráció, jelentős muszlim népesség is élt itt, és mindezt akkor Európában ritka tolerancia fogadta. Vagyis a keresztény állam különböző kultúrák meg vallások határvidékén hosszú időn át szerveződött – mondja interjúnkban B. Szabó János és Sudár Balázs történész. Ezek az emlékezetpolitikát érintő témák a székesfehérvári Árpád-kor-kiállítás körül kirobbant, a korábbiakhoz hasonlóan Kásler Miklós minisztert és a Magyarságkutató Intézetet is érintő botrány nyomán kerültek ismét előtérbe.
Sokan nem értik az orosz állami emlékezetpolitikát, azt, hogy miért dédelget Vlagyimir Putyin birodalmi álmokat, pedig a kérdésekre egyszerű a válasz. Az is beszédes, hogy kik Putyin aktuális példaképei az orosz történelemből, és fontos, hogy mindennek köze van a keleti-nyugati szembenálláshoz is.
Amióta a haladás pozitív jelenségnek minősül, nagyjából azóta szeretnek a politikusok előre menni és nem hátra.