1962. július 12-én egy ismeretlen együttes lépett fel Alexis Kornel Blues Incorporated nevű zenekara helyett (aminek akkor rádiófelvételre kellet menni) a nyugat-londoni Marquee klub színpadán. A hattagú együttes – Mick Jagger (ének, szájharmonika), Keith Richards (gitár), Brian Jones (gitár), Ian Stewart (zongora), Dick Taylor (basszus), Mick Avory (dob) – már több hónapja próbált különböző helyeken, egy sor rhythm and blues és rock and roll-dalt tudtak játszani, de közönség előtt ekkor játszottak igazán először.

Április óta a csapatot Rolling Stones-nak hívták, de ez a koncert volt a hivatalos keresztelő, és a zenekar történetének szimbolikus kezdete is.

Ez a történet pedig elképesztő: a „világ legjobb rockzenekara” nemcsak a nagy rivális Beatlest élte túl, hanem szinte mindent és mindenkit, az egész XX. századot, legkülönbözőbb zenei hullámokat, a „sex&drugs&rock and roll” életformát. Mára a Stones a világ egyik (vagy a) legrégebben működő zenekara is. „Időnként a színpadon lenni jobb, mint egy orgazmus. Időnként meg egy orgazmus jobb, mint a színpadon lenni” – mondta még 1972-ban Jagger, de a most, fél évszázaddal ezután is épp világkörüli turnén vannak.

Nehéz pontosan követni az albumok, dalok számát (egy-egy soralbumnak volt amerikai és brit változata is, és van számos koncert-, válogatásalbumuk stb.), de azt nagyjából kijelenthetjük, hogy a 60 év alatt 25 „normál” albumot számolhatunk össze, és több mint 420 dalt.

A 60 éves szülinap apropóján a hvg.hu összeállította a legjobb 60 Rolling Stones-dalt, amit húszasával, három részletben közlünk. A top 20-at július 12-én mutatjuk be.

A lista első része, a 41–60. dallal itt található.

Íme, a 2. rész a 21–40. helyezettel, fordított sorrendben.

40. 100 Years Ago (1973)

A Rolling Stones 1973-as Goats Head Soup című lemeze Kingstonban, Jamaica fővárosában készült. De nem csak azért, mert izgalmas és egzotikus helynek tűnt, hanem mert a zenekart egy csomó országba egyszerűen nem engedték be. Keith Richards ekkoriban például Svájcban élt, mert itt kapott tartózkodás engedélyt („kezdetben baromi unalmas volt, mert nem tudtam síelni”). A Goats Head Soup jó kis lemez, de nem ér fel a megelőző Exile On Main St.-tel vagy a Sticky Fingersszel. Ez persze nem meglepő, a korábbi évek őrült tempóját óhatatlanul is lejtmenet követte. A 100 Years Ago egy két évvel korábbi ötletből nőtt ki, laza countrys-funkos dal, amelynek szövegével az ekkor 29 éves Mick Jagger az évek múlására reflektál. (NR)

39. When The Whip Comes Down (1978)

Talán a legszínesebb és a korra leginkább reagáló Stones-album a Some Girls, amelyen a dalokba éppúgy beleszűrődik az egész akkori New York-i pörgés, mint a diszkó, vagy a punk hatás. A When the Whip Comes Down-ba inkább az utóbbi, de úgy, hogy megmarad a hamisítatlan Rolling Stones-os hangzás. Ráadásul még abban időben is szokatlan volt, hogy ennyire nyíltan beleálljon egy popdal egy meleg férfi perspektívájába. „Yeah, mama and papa told me I was crazy to stay/ I was gay in New York, I was a fag in L.A.” – kezdődik és tulajdonképpen egy férfi prostituált történetét meséli el. (BI)

38. Lady Jane (1966)

A Lady Jane nem tipikus Rolling Stones-dal, nem rhythm and blues-alapú, sokkal inkább az 1960-as évek közepének barokk popja határozza meg a hangzását. És az angol kulturális-történelmi hagyomány. Ráadásul a Rolling Stones kreatív történelmének egy fontos fordulópontján született. Azon az 1966-os Aftermath című albumon szerepel, amin már csak Mick Jagger-Keith Richards szerzemények szerepelnek. Itt lépett tehát ki a zenekar végleg és visszavonhatatlanul a blues-rajongó angol srácok együttese-skatulyából. Ez volt az a pont, ahol a korábban kulcsembernek számító alapító, Brian Jones végképp elvesztette a primátusát, ugyanakkor ő volt az is, aki elkezdte mindenféle különleges hangszerekkel érdekesebbé tenni a Stones hangzását. Lady Jane-be például egy lantot hozott be (emellett nagyon jól szól a vendégbillentyűs, Jack Nitzche csemballójátéka is). A dal megírását többek közt H. D. Lawrence elhíresült regénye, a Lady Chatterley szeretője inspirálta – a regényben a Lady Jane a női genitália elnevezése –, de hatott rá az angol aranykornak tartott reneszánsz, I. Erzsébet uralkodásának ideje, és Chaucer költészete is. (NR)

37. Hot Stuff (1976)

A 70-es évek közepe-vége a popzenében nagyon izgalmas korszak volt, és nem épp a klasszikus a rhythm and blues vagy rock and roll zenekaroknak állt a zászló, hiszen egyrészt a funkys diszkóritmusok, másrészt a dühös punkok kavarták fel az állóvizet. Mindez akkoriban sokakat zavarba ejtő dalok írására késztette Jaggeréket is. Többek között a kifejezetten diszkósra vett Hot Stuff jelezte ezt az új korszakot, ami aztán a következő években megjelent albumokon tejesedett ki. És amikből kiderült, hogy a Stones úgy tudta megőrizni saját stílusát, hogy nagyon is képes volt reagálni a korszellemre. (BI)

AFP / KONRAD GIEHR

36. Anybody Seen My Baby (1997)

Ez a dal olyan, mintha a Voodoo Lounge nosztalgikus, kemény riffjei után Jaggerék meg akarták volna mutatni, hogy popzenében is tudnak még érvényeset alkotni. Bár a zenekar ortodox követőit megosztja az Anybody Seen My Baby, de lehet, hogy azért, mert a vállalkozás sikerrel járt, viszont a rajongók szerint a Stonesnak nem kellene popzenét játszania. Végeredményében persze mindez kevéssé számít annak tükrében, hogy ez lett a Stones egyik legsikeresebb dala a 90-es években. (LB)

35. Love Is Strong (1994)

Ha kilencvenes évek és Rolling Stones, akkor az nálam egyenlő a Richards védjegyű riffekkel telepakolt, kísérteties, bluesos harmonikakísérettel feldobott Love is Stronggal. Emlékszem, ahogy először láttam a klipjét az MTV-n és teljesen ledöbbentem, hogy ezek az öreg arcok még mindig képesek új és érvényes zenéket letenni az asztalra, miközben a kortársaik többsége már a hajdani dicsőségéből élt és éppen a következő, menetrendszerinti búcsúkoncertjére készült. (LB)

34. Dead Flowers (1971)

Ritka az, amikor valaki kívülállóként tud úgy megragadni egy életérzést, hogy azt a „bennszülöttek” is maradéktalanul magukénak érezzék. Ez történt a Dead Flowersszel, ami a hetvenes évek egyik legnagyszerűbb country szerzeményévé vált és a műfaj olyan halhatatlan zsenijei vették fel a repertoárjukba, mint Willie Nelson és Townes Van Zandt. Bár Mick Jagger kevésbé rajongott a country-típusú dalokért, bevallása szerint ugyanis ő blues énekes és Keith Richards hangja sokkal inkább illett szerinte ehhez a műfajhoz. (LB)

33. I Wanna Be Your Man (1963)

Úgy hangzik, mint egy Beatles-szám? Hát persze, hiszen az is. John Lennon és Paul McCartney írták, akik belehallgattak a Rolling Stones próbájába, majd felajánlották a srácoknak feldolgozásra a számot. Az I Wanna Be Your Man megjelent a Beatles harmadik nagylemezén is, de őszintén szólva a stonesosított verzió jobban sikerült. Ez lett a Rolling Stones második single-je, a Chuck Berry-feldolgozás, a Come On után, és ez volt az egyik szám, amit a BBC legendás zenés tévéműsorának, a Top of the Popsnak a legelső adásába beválogattak. (CSH)

32. Little Red Rooster (1964)

A Rolling Stones zenéjének a gyökerét az amerikai blues jelentette, nem is meglepő, hogy a klasszikus blues-ok közül jó párat rögzítettek és raktak lemezre pályafutásuk korai szakaszában. A Little Red Rooster a műfaj egyik alapdala, amit Willie Dixon írt, majd Howlin’ Wolf rögzített elsőként, a felvételt pedig a legendás chicagói blues-lemezkiadó, a Chess Records adta ki 1961-ben. Ha már a Chess lemezkiadó: a Rolling Stones 1964 júniusában, amerikai turnéja alatt, ellátogatott a Chess stúdiójába – az érkezéskor el sem akarták hinni, hogy bőröndjeiket egy bizonyos Muddy Waters cipeli be az épületbe –, ahol felvettek egy EP-re való dalt, amely 1964 augusztusában Five by Five címmel megjelent, és ugyanezek a számok az ugyanazon év októberében kiadott 12 x 5 című albumon is helyet kaptak. A Rolling Stones-féle Little Red Rooster végül 1964 novemberében jelent meg kislemezen Nagy-Britanniában, majd 1965 februárjában a zenekar The Rolling Stones, Now! című, Amerikában kiadott nagylemezén. Az, hogy a dal felvételei Londonban vagy a már említett chicagói Chess kiadó stúdiójában zajlottak, esetleg itt is, ott is, a legendák ködébe vész. (NR)

31. Mother’s Little Helper (1966)

Az első, feldolgozásokat már teljes mértékben mellőző album, az Aftermath legelső száma a Mother’s Little Helper, amelyben ráadásul Brian Jones először pengeti meg a korszak őrült menőnek számító hangszerét, a szitárt. A zenetörténetbe a dal úgy vonult be, mint a popszám, amely végre őszintén beszél a középosztály drogfüggőségéről. Mert – mutatott rá Jagger zseniális dalszövege – nemcsak a rocksztárok használták vegyilabornak a saját szervezetüket, de az orvosok is vígan írták fel az idegnyugtató pirulákat a háziasszonyoknak, akik így teljesen legálisan szoktak rá a kábítószerre. (CSH)

AFP / VOTAVA

30. Harlem Shuffle (1986)

Ez az első alkalom 1965 óta, hogy a Rolling Stones ismét egy feldolgozást ad ki kislemezként és nagyon jól tette. Nem sikerül túl gyakran, hogy a feldolgozás fogadtatásában is lekörözi az eredetit, itt azonban ez is összejött. Érdekes időszak volt a 80-as évek ebből a szempontból is, hiszen nem csak a Rolling Stones csinált olyat, hogy sikeresebbé tett egy olyan dalt, ami évtizedekkel korábban született, hiszen ugyanezt tette a Soft Cell a Tainted Love-val és hogy egy kortársat is mondjunk, George Harrison az I Got My Mind Set On You-val. (LB)

29. We Love You (1967)

A 60-as éveket végigkísérte egyfajta versengés a Rolling Stones meg a Beatles között és amikor Lennonék 1966-ban véget vetettek a turnéknak és komolyabb, olykor kísérleti jellegű zenéket kezdtek rögzíteni a stúdióban, ez hatással volt a Stonesra is. Olyannyira, hogy ők is akartak csinálni egy ilyen lemezt és ez lett a Their Satanic Majesties Request. Bár talán mindenki jobban járt volna, ha ez mégsem készül el, ugyanakkor a kísérő kislemezének A-oldalán található We Love You egy tökéletes Beatles kollázs, olyannyira, hogy még Lennon és McCartney is háttérvokálozik rajta.(LB)

28. Beast of Burden (1978)

A hetvenes évekbeli Rolling Stones egy rhythm and blues klasszikusával állunk szemben. Charlie Watts a rá jellemző visszafogott, de mégis feszes tempót hozza, miközben Richards és Wood cserélgetik egymás között a riffeket. Ebben a dalban valahogy nem működik a hagyományos leosztás, miszerint te vagy a ritmusgitáros, én hozom a szólókat, inkább cserélődnek a szerepek, ami viszont összességében igen jót tesz a dalnak, ahogyan az is, hogy Jagger sok esetben improvizálja a szöveget, hogy jobban idomuljon a mondókája a gitárjátékhoz. (LB)

27. Sister Morphine (1971)

Ugyan a dalt már 1969-ben megírta Jagger és Richards, csakhogy volt neki egy harmadik szerzője is, a korszak egyik leghíresebb brit női előadója, Marianne Faithful és az ő lemezén jelent meg először a Sister Morphine, a Rolling Stones csak két évvel később adta ki a maga verzióját belőle. Igazi ritkaság ez az egyébként nagyon erős dal, már ha a zenekar koncertrepertoárját vesszük alapul. A kilencvenes évek végéig egyetlen egyszer nem játszották élőben. (LB)

26. Get Off Of My Cloud (1965)

A nagy „Hagyjatok már békén!”-dal. A Stones védjegyévé vált cinizmus egyik reprezentatív darabja. Keith Richards szerint a Satisfaction sikere után, amely az Egyesült Államokban a toplisták legtetején végzett, az emberek követelték a következő hiperslágert. A zenekarnak még ideje sem volt megemészteni az előző sikerét, az elmélyült munka helyett azonnal új Rolling Stones-dalra vágyott a világ. Ez lett a Get Off Of My Cloud, amely éppen arról szól, hogy Richardsék egy kis nyugit akarnak maguknak. A szám végül a Stones saját várakozását is felülmúlva, ugyancsak az amerikai zenei listák tetejére futott.  (CSH)

25. 19th Nervous Breakdown (1966)

Az 1965-ös amerikai turné különösen termékeny volt Richards és Jagger számára dalszerzési szempontból is, a koncertek után, az úton, a szállodákban számos szerzemény született meg, többek között ez a dal is, ami aztán csak a következő évben jelent meg kislemezen. Nagy siker volt mind az eladásokat, mind a toplista-helyezéseket tekintve. Először a címet találta ki Jagger, erre írta aztán a meglehetősen bőbeszédűen hömpölygő szöveget egy érzékeny lányról, aki hagyja, hogy a pasija állandóan kihasználjon. A nyitó riffet Keith Richards játssza, ami aztán átkúszik egy kemény bluesos akkordkíséretté, miközben a verzékben Brian Jones – egy állítólag Bo Diddley által isnspirált - szólamot visz. A korabeli dalokhoz képest igen hosszú szám végén jellegzetes elem Bill Wyman úgynevezett „dive-bombing” basszusjátéka is. (BI)

24. She’s a Rainbow (1967)

Ezt a dalt több reklámban is viszont hallhattuk már (Dior, iMac); hiszen ez a szerelem felemelő öröméneke egy kevésbé jól sikerült albumon. A Their Satanic Majesties Requesttel a Rolling Stones is felszállt a pszichedéliavonatra, majd a nem túl lelkes kritikai fogadtatás után gyorsan ott is hagyta szerencsére. A lemez nem érhetett a pár hónappal korábban megjelent Beatles-album, a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band nyomába, kivéve a She’s a Rainbowt, ami egy remek Beatles-szám is lehetne. A zongorával egy játékos zenedobozt, az égi hegedűtémával meg a női energiákat sikerült becsempészni a Stones barokkpop-slágerébe. Örök darab. (CSH)

23. Angie (1973)

A Goats Head Soup című albumon szereplő, akusztikus gitárra épülő balladával a 70-es évekre ráfordult, keményebb hangzású Rolling Stones egy új arcát mutatta, amivel gyorsan a slágerlisták élére is került. A dalt Keiths Richards, az életrajza szerint, a drogrehabon írta, amikor újra képes volt gitározni. Állítólag a címet az akkor születő lánya (Angela) ihlette, de később erről más elméletek is keringtek (például, hogy Bowie első felesége, az egyszer Bowieval és Jaggerel egyszerre ágyba bújó Angela volt a kiindulás), a szerzők végül tisztázták, hogy nem konkrét személyről van szó. Az biztos, hogy egy szerelem végének fájdalmas elsiratásáról van szó, ami azóta is a poptörténelem egyik legszebb szakítós dala. A másik nagy előnye, hogy kezdő gitárosok is könnyen meg tudják tanulni, úgyhogy sokaknak egyben az egyik legjobb csajozós dal is. (BI)

AFP / BOB STRONG

22. Time Is On My Side (1964.)

Keith Richards egy interjúban azt mondta, hogy kezdetben - a hatvanas évek közepén – Amerikában a Rolling Stones nem a rock and roll-dalairól, hanem az érezlegős balladáiról volt ismert. Ezek közé tartozott a Norman Meade által jegyzett, és eredetileg Kai Winding dzsessztrombitás és zenekara által 1963-ban rögzített, majd a New Orleans-i soulénekesnő, Irma Thomas által egy év múlva feldolgozott Time On My Side is. A Stones 1964. szeptember 26-án adta ki a saját verzióját az Egyesült Államokban, ami rögtön a toplistákra került. A dalban a főhős ugyan épp elvesztette a szerelmét, de biztos benne, hogy csak idő kérdése, hogy visszatérjen. Annyira megkerülhetetlen részévé vált az életműnek, hogy sokan nem is tudják, hogy ez nem egy Stones-dal. És nem csak a Stones-életmű, hanem mellesleg a teljes popkultúra sokat idézett tétele, nem véletlen, hogy számos filmben hallhatjuk, többek közt az 1998-as Letaszítva című thrillerben, továbbá Terry Gilliam 12 majom című sci-fijében, illetve a Maffiózók vagy a Lucifer sorozatokban is. (BI)

21. Bitch (1971)

Minden idők egyik legjobb Rolling Stones albumán, a Sticky Fingersön, nem egyszerű kitűnni olyan slágerek mellett, mint a Brown Sugar, a Wild Horses vagy a Sister Morphine, de azért a Bitchnek, már csak az akkor még provokatívnak számító címe miatt is, sikerült. No, meg persze, elképesztő jó groove-ja van a számnak a Brian Jonest váltó Mick Taylor zakatolós, furcsán ritmizáló gitárriffje és a dögös fúvós szekció (Jim Price-trombita és Bobby Keys-szaxofon) miatt. (CSH)

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: