
Ez csak rock and roll, de mi imádjuk – A 60 éves Rolling Stones 60 legjobb dala (2.)
Nem kétséges, hogy kitörölhetetlen hatást gyakorolt a rockzenére és a tágabb értelemben vett popkultúrára az épp 60 éve alakult Rolling Stones. De vajon melyik a legjobb dala? Satisfaction, Paint It Black, Honky Tonk Women? Összeállítottuk az évforduló tiszteletére a mi top 60-unkat. Mutatjuk a második részt.
1962. július 12-én egy ismeretlen együttes lépett fel Alexis Kornel Blues Incorporated nevű zenekara helyett (aminek akkor rádiófelvételre kellet menni) a nyugat-londoni Marquee klub színpadán. A hattagú együttes – Mick Jagger (ének, szájharmonika), Keith Richards (gitár), Brian Jones (gitár), Ian Stewart (zongora), Dick Taylor (basszus), Mick Avory (dob) – már több hónapja próbált különböző helyeken, egy sor rhythm and blues és rock and roll-dalt tudtak játszani, de közönség előtt ekkor játszottak igazán először.
Április óta a csapatot Rolling Stones-nak hívták, de ez a koncert volt a hivatalos keresztelő, és a zenekar történetének szimbolikus kezdete is.
Ez a történet pedig elképesztő: a „világ legjobb rockzenekara” nemcsak a nagy rivális Beatlest élte túl, hanem szinte mindent és mindenkit, az egész XX. századot, legkülönbözőbb zenei hullámokat, a „sex&drugs&rock and roll” életformát. Mára a Stones a világ egyik (vagy a) legrégebben működő zenekara is. „Időnként a színpadon lenni jobb, mint egy orgazmus. Időnként meg egy orgazmus jobb, mint a színpadon lenni” – mondta még 1972-ban Jagger, de a most, fél évszázaddal ezután is épp világkörüli turnén vannak.
Nehéz pontosan követni az albumok, dalok számát (egy-egy soralbumnak volt amerikai és brit változata is, és van számos koncert-, válogatásalbumuk stb.), de azt nagyjából kijelenthetjük, hogy a 60 év alatt 25 „normál” albumot számolhatunk össze, és több mint 420 dalt.
A 60 éves szülinap apropóján a hvg.hu összeállította a legjobb 60 Rolling Stones-dalt, amit húszasával, három részletben közlünk. A top 20-at július 12-én mutatjuk be.
A lista első része, a 41–60. dallal itt található.
Íme, a 2. rész a 21–40. helyezettel, fordított sorrendben.
40. 100 Years Ago (1973)
A Rolling Stones 1973-as Goats Head Soup című lemeze Kingstonban, Jamaica fővárosában készült. De nem csak azért, mert izgalmas és egzotikus helynek tűnt, hanem mert a zenekart egy csomó országba egyszerűen nem engedték be. Keith Richards ekkoriban például Svájcban élt, mert itt kapott tartózkodás engedélyt („kezdetben baromi unalmas volt, mert nem tudtam síelni”). A Goats Head Soup jó kis lemez, de nem ér fel a megelőző Exile On Main St.-tel vagy a Sticky Fingersszel. Ez persze nem meglepő, a korábbi évek őrült tempóját óhatatlanul is lejtmenet követte. A 100 Years Ago egy két évvel korábbi ötletből nőtt ki, laza countrys-funkos dal, amelynek szövegével az ekkor 29 éves Mick Jagger az évek múlására reflektál. (NR)
39. When The Whip Comes Down (1978)
Talán a legszínesebb és a korra leginkább reagáló Stones-album a Some Girls, amelyen a dalokba éppúgy beleszűrődik az egész akkori New York-i pörgés, mint a diszkó, vagy a punk hatás. A When the Whip Comes Down-ba inkább az utóbbi, de úgy, hogy megmarad a hamisítatlan Rolling Stones-os hangzás. Ráadásul még abban időben is szokatlan volt, hogy ennyire nyíltan beleálljon egy popdal egy meleg férfi perspektívájába. „Yeah, mama and papa told me I was crazy to stay/ I was gay in New York, I was a fag in L.A.” – kezdődik és tulajdonképpen egy férfi prostituált történetét meséli el. (BI)
38. Lady Jane (1966)
A Lady Jane nem tipikus Rolling Stones-dal, nem rhythm and blues-alapú, sokkal inkább az 1960-as évek közepének barokk popja határozza meg a hangzását. És az angol kulturális-történelmi hagyomány. Ráadásul a Rolling Stones kreatív történelmének egy fontos fordulópontján született. Azon az 1966-os Aftermath című albumon szerepel, amin már csak Mick Jagger-Keith Richards szerzemények szerepelnek. Itt lépett tehát ki a zenekar végleg és visszavonhatatlanul a blues-rajongó angol srácok együttese-skatulyából. Ez volt az a pont, ahol a korábban kulcsembernek számító alapító, Brian Jones végképp elvesztette a primátusát, ugyanakkor ő volt az is, aki elkezdte mindenféle különleges hangszerekkel érdekesebbé tenni a Stones hangzását. Lady Jane-be például egy lantot hozott be (emellett nagyon jól szól a vendégbillentyűs, Jack Nitzche csemballójátéka is). A dal megírását többek közt H. D. Lawrence elhíresült regénye, a Lady Chatterley szeretője inspirálta – a regényben a Lady Jane a női genitália elnevezése –, de hatott rá az angol aranykornak tartott reneszánsz, I. Erzsébet uralkodásának ideje, és Chaucer költészete is. (NR)
37. Hot Stuff (1976)
A 70-es évek közepe-vége a popzenében nagyon izgalmas korszak volt, és nem épp a klasszikus a rhythm and blues vagy rock and roll zenekaroknak állt a zászló, hiszen egyrészt a funkys diszkóritmusok, másrészt a dühös punkok kavarták fel az állóvizet. Mindez akkoriban sokakat zavarba ejtő dalok írására késztette Jaggeréket is. Többek között a kifejezetten diszkósra vett Hot Stuff jelezte ezt az új korszakot, ami aztán a következő években megjelent albumokon tejesedett ki. És amikből kiderült, hogy a Stones úgy tudta megőrizni saját stílusát, hogy nagyon is képes volt reagálni a korszellemre. (BI)

36. Anybody Seen My Baby (1997)
Ez a dal olyan, mintha a Voodoo Lounge nosztalgikus, kemény riffjei után Jaggerék meg akarták volna mutatni, hogy popzenében is tudnak még érvényeset alkotni. Bár a zenekar ortodox követőit megosztja az Anybody Seen My Baby, de lehet, hogy azért, mert a vállalkozás sikerrel járt, viszont a rajongók szerint a Stonesnak nem kellene popzenét játszania. Végeredményében persze mindez kevéssé számít annak tükrében, hogy ez lett a Stones egyik legsikeresebb dala a 90-es években. (LB)
35. Love Is Strong (1994)
Ha kilencvenes évek és Rolling Stones, akkor az nálam egyenlő a Richards védjegyű riffekkel telepakolt, kísérteties, bluesos harmonikakísérettel feldobott Love is Stronggal. Emlékszem, ahogy először láttam a klipjét az MTV-n és teljesen ledöbbentem, hogy ezek az öreg arcok még mindig képesek új és érvényes zenéket letenni az asztalra, miközben a kortársaik többsége már a hajdani dicsőségéből élt és éppen a következő, menetrendszerinti búcsúkoncertjére készült. (LB)
34. Dead Flowers (1971)
Ritka az, amikor valaki kívülállóként tud úgy megragadni egy életérzést, hogy azt a „bennszülöttek” is maradéktalanul magukénak érezzék. Ez történt a Dead Flowersszel, ami a hetvenes évek egyik legnagyszerűbb country szerzeményévé vált és a műfaj olyan halhatatlan zsenijei vették fel a repertoárjukba, mint Willie Nelson és Townes Van Zandt. Bár Mick Jagger kevésbé rajongott a country-típusú dalokért, bevallása szerint ugyanis ő blues énekes és Keith Richards hangja sokkal inkább illett szerinte ehhez a műfajhoz. (LB)
33. I Wanna Be Your Man (1963)
Úgy hangzik, mint egy Beatles-szám? Hát persze, hiszen az is. John Lennon és Paul McCartney írták, akik belehallgattak a Rolling Stones próbájába, majd felajánlották a srácoknak feldolgozásra a számot. Az I Wanna Be Your Man megjelent a Beatles harmadik nagylemezén is, de őszintén szólva a stonesosított verzió jobban sikerült. Ez lett a Rolling Stones második single-je, a Chuck Berry-feldolgozás, a Come On után, és ez volt az egyik szám, amit a BBC legendás zenés tévéműsorának, a Top of the Popsnak a legelső adásába beválogattak. (CSH)
32. Little Red Rooster (1964)
A Rolling Stones zenéjének a gyökerét az amerikai blues jelentette, nem is meglepő, hogy a klasszikus blues-ok közül jó párat rögzítettek és raktak lemezre pályafutásuk korai szakaszában. A Little Red Rooster a műfaj egyik alapdala, amit Willie Dixon írt, majd Howlin’ Wolf rögzített elsőként, a felvételt pedig a legendás chicagói blues-lemezkiadó, a Chess Records adta ki 1961-ben. Ha már a Chess lemezkiadó: a Rolling Stones 1964 júniusában, amerikai turnéja alatt, ellátogatott a Chess stúdiójába – az érkezéskor el sem akarták hinni, hogy bőröndjeiket egy bizonyos Muddy Waters cipeli be az épületbe –, ahol felvettek egy EP-re való dalt, amely 1964 augusztusában Five by Five címmel megjelent, és ugyanezek a számok az ugyanazon év októberében kiadott 12 x 5 című albumon is helyet kaptak. A Rolling Stones-féle Little Red Rooster végül 1964 novemberében jelent meg kislemezen Nagy-Britanniában, majd 1965 februárjában a zenekar The Rolling Stones, Now! című, Amerikában kiadott nagylemezén. Az, hogy a dal felvételei Londonban vagy a már említett chicagói Chess kiadó stúdiójában zajlottak, esetleg itt is, ott is, a legendák ködébe vész. (NR)
31. Mother’s Little Helper (1966)
Az első, feldolgozásokat már teljes mértékben mellőző album, az Aftermath legelső száma a Mother’s Little Helper, amelyben ráadásul Brian Jones először pengeti meg a korszak őrült menőnek számító hangszerét, a szitárt. A zenetörténetbe a dal úgy vonult be, mint a popszám, amely végre őszintén beszél a középosztály drogfüggőségéről. Mert – mutatott rá Jagger zseniális dalszövege – nemcsak a rocksztárok használták vegyilabornak a saját szervezetüket, de az orvosok is vígan írták fel az idegnyugtató pirulákat a háziasszonyoknak, akik így teljesen legálisan szoktak rá a kábítószerre. (CSH)

30. Harlem Shuffle (1986)
Ez az első alkalom 1965 óta, hogy a Rolling Stones ismét egy feldolgozást ad ki kislemezként és nagyon jól tette. Nem sikerül túl gyakran, hogy a feldolgozás fogadtatásában is lekörözi az eredetit, itt azonban ez is összejött. Érdekes időszak volt a 80-as évek ebből a szempontból is, hiszen nem csak a Rolling Stones csinált olyat, hogy sikeresebbé tett egy olyan dalt, ami évtizedekkel korábban született, hiszen ugyanezt tette a Soft Cell a Tainted Love-val és hogy egy kortársat is mondjunk, George Harrison az I Got My Mind Set On You-val. (LB)
29. We Love You (1967)
A 60-as éveket végigkísérte egyfajta versengés a Rolling Stones meg a Beatles között és amikor Lennonék 1966-ban véget vetettek a turnéknak és komolyabb, olykor kísérleti jellegű zenéket kezdtek rögzíteni a stúdióban, ez hatással volt a Stonesra is. Olyannyira, hogy ők is akartak csinálni egy ilyen lemezt és ez lett a Their Satanic Majesties Request. Bár talán mindenki jobban járt volna, ha ez mégsem készül el, ugyanakkor a kísérő kislemezének A-oldalán található We Love You egy tökéletes Beatles kollázs, olyannyira, hogy még Lennon és McCartney is háttérvokálozik rajta.(LB)
28. Beast of Burden (1978)
A hetvenes évekbeli Rolling Stones egy rhythm and blues klasszikusával állunk szemben. Charlie Watts a rá jellemző visszafogott, de mégis feszes tempót hozza, miközben Richards és Wood cserélgetik egymás között a riffeket. Ebben a dalban valahogy nem működik a hagyományos leosztás, miszerint te vagy a ritmusgitáros, én hozom a szólókat, inkább cserélődnek a szerepek, ami viszont összességében igen jót tesz a dalnak, ahogyan az is, hogy Jagger sok esetben improvizálja a szöveget, hogy jobban idomuljon a mondókája a gitárjátékhoz. (LB)
27. Sister Morphine (1971)
Ugyan a dalt már 1969-ben megírta Jagger és Richards, csakhogy volt neki egy harmadik szerzője is, a korszak egyik leghíresebb brit női előadója, Marianne Faithful és az ő lemezén jelent meg először a Sister Morphine, a Rolling Stones csak két évvel később adta ki a maga verzióját belőle. Igazi ritkaság ez az egyébként nagyon erős dal, már ha a zenekar koncertrepertoárját vesszük alapul. A kilencvenes évek végéig egyetlen egyszer nem játszották élőben. (LB)
26. Get Off Of My Cloud (1965)
A nagy „Hagyjatok már békén!”-dal. A Stones védjegyévé vált cinizmus egyik reprezentatív darabja. Keith Richards szerint a Satisfaction sikere után, amely az Egyesült Államokban a toplisták legtetején végzett, az emberek követelték a következő hiperslágert. A zenekarnak még ideje sem volt megemészteni az előző sikerét, az elmélyült munka helyett azonnal új Rolling Stones-dalra vágyott a világ. Ez lett a Get Off Of My Cloud, amely éppen arról szól, hogy Richardsék egy kis nyugit akarnak maguknak. A szám végül a Stones saját várakozását is felülmúlva, ugyancsak az amerikai zenei listák tetejére futott. (CSH)
25. 19th Nervous Breakdown (1966)
Az 1965-ös amerikai turné különösen termékeny volt Richards és Jagger számára dalszerzési szempontból is, a koncertek után, az úton, a szállodákban számos szerzemény született meg, többek között ez a dal is, ami aztán csak a következő évben jelent meg kislemezen. Nagy siker volt mind az eladásokat, mind a toplista-helyezéseket tekintve. Először a címet találta ki Jagger, erre írta aztán a meglehetősen bőbeszédűen hömpölygő szöveget egy érzékeny lányról, aki hagyja, hogy a pasija állandóan kihasználjon. A nyitó riffet Keith Richards játssza, ami aztán átkúszik egy kemény bluesos akkordkíséretté, miközben a verzékben Brian Jones – egy állítólag Bo Diddley által isnspirált - szólamot visz. A korabeli dalokhoz képest igen hosszú szám végén jellegzetes elem Bill Wyman úgynevezett „dive-bombing” basszusjátéka is. (BI)
24. She’s a Rainbow (1967)
Ezt a dalt több reklámban is viszont hallhattuk már (Dior, iMac); hiszen ez a szerelem felemelő öröméneke egy kevésbé jól sikerült albumon. A Their Satanic Majesties Requesttel a Rolling Stones is felszállt a pszichedéliavonatra, majd a nem túl lelkes kritikai fogadtatás után gyorsan ott is hagyta szerencsére. A lemez nem érhetett a pár hónappal korábban megjelent Beatles-album, a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band nyomába, kivéve a She’s a Rainbowt, ami egy remek Beatles-szám is lehetne. A zongorával egy játékos zenedobozt, az égi hegedűtémával meg a női energiákat sikerült becsempészni a Stones barokkpop-slágerébe. Örök darab. (CSH)
23. Angie (1973)
A Goats Head Soup című albumon szereplő, akusztikus gitárra épülő balladával a 70-es évekre ráfordult, keményebb hangzású Rolling Stones egy új arcát mutatta, amivel gyorsan a slágerlisták élére is került. A dalt Keiths Richards, az életrajza szerint, a drogrehabon írta, amikor újra képes volt gitározni. Állítólag a címet az akkor születő lánya (Angela) ihlette, de később erről más elméletek is keringtek (például, hogy Bowie első felesége, az egyszer Bowieval és Jaggerel egyszerre ágyba bújó Angela volt a kiindulás), a szerzők végül tisztázták, hogy nem konkrét személyről van szó. Az biztos, hogy egy szerelem végének fájdalmas elsiratásáról van szó, ami azóta is a poptörténelem egyik legszebb szakítós dala. A másik nagy előnye, hogy kezdő gitárosok is könnyen meg tudják tanulni, úgyhogy sokaknak egyben az egyik legjobb csajozós dal is. (BI)

22. Time Is On My Side (1964.)
Keith Richards egy interjúban azt mondta, hogy kezdetben - a hatvanas évek közepén – Amerikában a Rolling Stones nem a rock and roll-dalairól, hanem az érezlegős balladáiról volt ismert. Ezek közé tartozott a Norman Meade által jegyzett, és eredetileg Kai Winding dzsessztrombitás és zenekara által 1963-ban rögzített, majd a New Orleans-i soulénekesnő, Irma Thomas által egy év múlva feldolgozott Time On My Side is. A Stones 1964. szeptember 26-án adta ki a saját verzióját az Egyesült Államokban, ami rögtön a toplistákra került. A dalban a főhős ugyan épp elvesztette a szerelmét, de biztos benne, hogy csak idő kérdése, hogy visszatérjen. Annyira megkerülhetetlen részévé vált az életműnek, hogy sokan nem is tudják, hogy ez nem egy Stones-dal. És nem csak a Stones-életmű, hanem mellesleg a teljes popkultúra sokat idézett tétele, nem véletlen, hogy számos filmben hallhatjuk, többek közt az 1998-as Letaszítva című thrillerben, továbbá Terry Gilliam 12 majom című sci-fijében, illetve a Maffiózók vagy a Lucifer sorozatokban is. (BI)
21. Bitch (1971)
Minden idők egyik legjobb Rolling Stones albumán, a Sticky Fingersön, nem egyszerű kitűnni olyan slágerek mellett, mint a Brown Sugar, a Wild Horses vagy a Sister Morphine, de azért a Bitchnek, már csak az akkor még provokatívnak számító címe miatt is, sikerült. No, meg persze, elképesztő jó groove-ja van a számnak a Brian Jonest váltó Mick Taylor zakatolós, furcsán ritmizáló gitárriffje és a dögös fúvós szekció (Jim Price-trombita és Bobby Keys-szaxofon) miatt. (CSH)
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: