A magyar szabadságharcnak véget vető hadjáratban részt vevő lovagias, a magyarokkal szimpatizáló orosz katona képe az utóbbi kutatások fényében megkopott, és sok esetben derült ki róla, hogy a szovjet történészek eltorzították a valóságot. Így történt ez Losonc felgyújtásakor is, éppen úgy, ahogy azt a mostani háborúban is láthatjuk.
A XIX. század háborúiról hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy akkor még az ellenséges csapatok célpontja kevésbé a polgári lakosság volt, tehát a katonák harcoltak a katonák ellen, és a békés civil lakosságot békén hagyták. Ez, különösen a XX. századhoz viszonyítva, így is volt, legalábbis többnyire. Kivételek mindig akadtak, gondoljunk csak a napóleoni háborúk spanyolországi hadszínterére, ahol egy idő után a franciák már mindenkit potenciális gerillának tekintettek.
A normális kerékvágásban azonban ilyesmi ritkábban fordult elő, általában olyankor, ha a civilek valamilyen okból kifolyólag úgy döntöttek, hogy maguk is beszállnak a küzdelembe. Volt erre példa szép számmal az 1848-as szabadságharc idején is, ráadásul mindkét oldalról (Pákozd, Jarkovác, Csorna és még sorolhatnánk a helyszíneket). Ami közös ezekben, hogy valamilyen ütközet vagy csata apropójából fordultak elő, olyan nem igazán történt, hogy egy falu, vagy akár egy város a saját szakállára vegye fel a harcot a kapuit döngető ellenséges sereggel szemben úgy, hogy közben a saját oldalán álló fegyveresek nem voltak jelen.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
