Mit árul el a magyar külpolitika mozgásteréről a kormányfők első hivatalos látogatása?
9 perc
2022.05.29. 14:00
Az elmúlt 33 év során a világgal együtt változtak a magyar külpolitika lehetőségei is, persze kérdés, hogy mennyire tudott élni ezekkel a lehetőségekkel, ahogyan az is, hogy a szocializmus bukása után az ország előtt szélesre tárt ajtót miért próbálja most újra bezárni?
A független Magyarország külpolitikájának irányát hagyományosan a frissen megválasztott miniszterelnök első hivatalos útja jelöli ki. Nem volt ez másként már a két világháború között sem, gondoljunk csak Gömbös Gyula, vagy Imrédy Béla római utazásaira, bár igaz, hogy az utóbbi esetében lényegesen jelentősebb volt a kormányzó társaságában Hitlernél tett látogatása.
De ugyanennyire szimbolikus volt az is, hogy a Trianon utáni politikai elszigeteltséget felszámolni kívánó és ennek érdekében sokat utazó Bethlen István gróf tíz évig tartó miniszterelnöksége alatt sem Csehszlovákiába, sem Romániába nem volt hajlandó ellátogatni.
Gömbös Gyula miniszterelnök a Mussolini vezetésével Rómában megtartott katonai díszszemlén 1932 novemberében. A Filmhíradó beszámolója:
A visszaszerzett szuverenitás birtokában
A rendszerváltás után a magyar külpolitika legfontosabb feladata volt kijelölni az ország helyét az új, egypólusú világrendben, ami a Szovjetunió meggyengülését, majd összeomlását követően jött létre. Persze az, hogy Budapest Nyugat felé való tapogatózásában a legjelentősebb szövetséges szerepét Németország tölti be, nem keltett túl nagy meghökkenést a 90-es évek elejének magyar politikumában.
Kádár János 1977-es látogatása az NSZK-ban Helmut Schmidt kancellár meghívására:
A nyugatnémetekkel való kapcsolat normalizálása már a 70-s, 80-as években megkezdődött, gondoljunk csak Grósz Károly 1987-es bonni látogatására, illetve az újraegyesülés útjára lépő Németországnak tett kicsiny, de szimbolikájában jelentős magyar gesztus, a páneurópai piknik is termékeny táptalajra hullott.
Ehhez persze érdemes azt is hozzátenni, hogy a nyugati orientációnak a korszakban nem létezett alternatívája, így természetesnek hat, hogy a választásra készülő Antall Józsefet nem csak az ideológiai összetartozás érzete vezette Bonnba 1990 februárjában, hogy találkozzon az ország akkori kancellárjával, a kereszténydemokrata Helmut Kohllal. Antall első, hivatalosnak tekinthető látogatása is a nyugatnémet fővárosba, majd Franciaországba vezetett 1990 júniusában.
Antall József és a lengyel seftelők Nyugat-Berlinben - "Eljött a paradicsom", 1990. május 26.
Magyar-német nosztalgia 30 évvel ezelőttről. A németek a lengyeleket nem látták annyira szívesen.
Bár a magyar miniszterelnök kapcsolata nem indult túl szívélyesen Kohllal, aki a választási győzelme után mindenképp arról próbálta meggyőzni, hogy nevezze ki Horn Gyulát külügyminiszterré, amire Antall nem volt hajlandó, ám a kezdeti nehézségeken mindkét politikus gyorsan túltette magát és Kohl júniusban már személyes jóbarátjának nevezte a magyar kormányfőt.
Hitelválság és regionális gondok a horizonton
A ’90-es évek elejének egyik legfontosabb külpolitikai problémáját a trianoni utódállamokkal kialakítandó viszonyrendszerünk jelentette. Ez egyes esetekben egészen konstruktívan alakult (Horvátország, Szlovénia és Ukrajna), másoknál viszont már nehezítettebb pályán kellett játszani. Ezen utóbbi csoportba tartoztak azok a szomszédos országok, ahol nagyobb számú magyar kisebbség élt, ráadásul a Jugoszlávia felbomlásával végződő délszláv háború atrocitásai, illetve a marosvásárhelyi pogromhoz hasonló események, továbbá a Bős–nagymarosi vízlépcső körül kialakult heves vita csak tovább bonyolított, nem beszélve a Szlovákiában a mai napig érvényben lévő, a magyarságot kollektív bűnösséggel sújtó Benes-féle dekrétumokról.
Az nyilvánvaló volt, hogy a sikeres nyugati orientáció elengedhetetlen alapfeltétele a szomszédainkkal való kapcsolatunk valamilyen jellegű rendezése, ám a prioritások tekintetében már megosztottabb volt a magyar politikai élet.
1994-ben a kormányzó MDF és vele együtt a jobboldal kézzelfogható gesztusokat várt az utódállamoktól és azok fejében lett volna hajlandó alapszerződéseket aláírni, addig a kormányzásra készülő MSZP, valamint az SZDSZ képviselői beérték a kisebbségi jogok garantálására tett ígérettel, melynek fejében lemondtak mindenféle területi igényről a szomszédos államokkal szemben. Ezek tükrében érthető, hogy a szocialisták miniszterelnök-jelöltjeként Horn Gyula Romániában és Szlovákiában járt a választások előtt, majd az ő miniszterelnöksége alatt írtuk alá a románokkal és a szlovákokkal is az alapszerződést.
Horn helyzete egyszerre volt könnyebb és bizonyos szempontból nehezebb is, mint jobboldali elődeié. Egyfelől Németországban ő volt a legismertebb és egyben a legnépszerűbb magyar politikus is, amit a páneurópai piknikkel kapcsolatos szerepének köszönhetett, ugyanakkor a kormányzást mégis azzal kellett kezdenie, hogy Bonnba utazott és kedvezményes kölcsönt kért a németektől, amit azok elutasítottak és végül ez szorította rá Hornékat a Bokros-csomag néven elhíresült megszorítóintézkedések bevezetésére.
Orbán rámenős atlantizmusa
Az 1998-as választásokra ellenzéki összefogás élén ráforduló Orbán Viktor is Németországba utazott Helmut Kohllal tárgyalni, akitől tőkeinjekciót kért a magyar gazdaság számára, majd az ország uniós csatlakozásának előmozdítása érdekében a megválasztása után előbb Párizsban, majd Brüsszelben tárgyalt. Ekkoriban válnak láthatóvá az első repedések a magyar-német politikai kapcsolatokon. Egyfelől Antall után egy magyar kormányfő sem tudott igazán bensőséges kapcsolatot kialakítani a hivatalban lévő német kancellárral, másfelől pedig Orbán túlzott rámenőssége, amivel a magyar uniós csatlakozást igyekezett felpörgetni, egyáltalán nem imponált a szociáldemokrata Gerhard Schrödernek.
Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy német szemszögből a személyes antipátián túl nem használt az ország megítélésének a MIÉP parlamentbe kerülése és az Orbán-kormánynak a korábbiakhoz képest nacionalistább megszólalásai sem. A külpolitikát egyébként is sok szempontból a belpolitika hadszíntereként kezelő Orbán láthatóan más elvek szerint képzelte el a magyar diplomácia működését. A négy év jobboldali kormányzás külpolitikai mérlege nem sikerült túl fényesre.
Ezt talán a legkifejezőbben az a tény mutatja meg, hogy míg 1998-ban Orbán komolyabb erőfeszítések nélkül jutott be a Fehér Házba, ahol elődeihez hasonlóan fogadta az épp hivatalban lévő amerikai elnök (azaz Bill Clinton), addig 2002 februárjában a Bostonba látogató magyar kormányfő már nem tudott kieszközölni egy ifjabb Bush-sal való találkozót. Ennek vélhetően volt némi köze a Magyar Rádiót vezető kormánypárti Kondor Katalin azon megszólalásához, miszerint Nancy Goodman Brinker a magyarországi „antiszemitizmusról brekegett”. Brinker pedig nem csak a Budapestre delegált amerikai nagykövet volt, hanem Bushék családi barátja is.
1998. október 7., Bill Clinton amerikai elnök és Orbán Viktor sajtótájékoztatója a Fehér Házban, a C-Span közvetítése:
Persze itt érdemes megemlíteni azt is, hogy az ország ekkorra biztosra mondható uniós és megvalósult NATO-tagsága lehetővé tette a bátrabb külpolitizálást, ugyanis innentől kezdve kevésbé függtünk a szövetségeseink jóindulatától. Ezt igazolja, hogy 2001-ben érkezett el a németekkel való első komolyabb konfrontációnk is, amikor Berlin nem támogatta az iraki háborút, ellentétben velünk.
Az első keleti nyitás és a Magyarországra látogató nagyhatalmi vezetők
Medgyessy Péter volt az első magyar kormányfő, aki már megválasztása előtt, még miniszterelnök-jelöltként Oroszországba látogatott, bár a küldetése nem járt sikerrel, mivel Vlagyimir Putyin nem fogadta. Ez nem utolsó sorban Orbán Viktor oroszellenes kritikáinak és harcos atlantista retorikájának volt betudható. Medgyessy Németországban is járt közvetlenül a választások előtt, majd a győzelme után az első hivatalos látogatását is Berlinben tette, utána Londonba ment tovább Tony Blairhez. A brit kormányfővel való találkozó okát Tony Blair kontinentális politikájában kell keresni, mivel az akkor még uniós tagállam Egyesült Királyság meg akarta törni a hagyományos német-francia dominanciát az unió élén és ebben a csatlakozás előszobájában álló tagállamjelöltek támogatására számított.
A Medgyessyt váltó Gyurcsány Ferenc regnálása idején nem az volt a legfontosabb külpolitikai szimbólum, hogy hova látogat el először a magyar kormányfő, hanem inkább az, hogy kik keresik fel. Gyurcsány egyébként az első és a második miniszterelnöki kinevezése után is Ausztriába látogatott először, akkoriban ugyanis volt egy olyan terv, hogy a visegrádi szövetséget bővíteni kellene az osztrákok és a szlovének bevonásával.
A legfontosabb külpolitikai lépése Gyurcsánynak azonban nem ez volt, hanem az, hogy elődeitől eltérően nyugat helyett kelet felé kezdett tekintgetni, ráadásul a régióból szinte egyedüliként. A váltást látványosan igazolta, hogy a magyar külügy sziklaszilárdan az oroszpárti Viktor Janukovics mellett állt ki a 2004-2005-ös ukrajnai események idején és a 2006-os belarusz választási csalást elítélő visegrádi kormányfők és miniszterek közül is csak a magyar fél képviselői hiányoztak.
Ennek az oka pedig a fokozatosan javuló magyar-orosz kapcsolatok voltak, nem véletlen, hogy pont 2006 februárjában járt Magyarországon először Vlagyimir Putyin. Az év folyamán Magyarországon tett látogatást George W. Bush amerikai elnök is, aki papíron az 1956-os forradalom 50. évfordulója apropójából látogatott el Budapestre, ugyanakkor nehéz nem meglátni az összefüggést a kelet, azon belül is Moszkva felé forduló magyar külpolitika és egy orosz/szovjet befolyási övezetből kiszakadni igyekvő szabadságharcra emlékeztető amerikai elnöki látogatás között.
Új időszámítás alatt
Orbán Viktornak a 2010-es választások előtti legfontosabb utazására még 2009-ben került sor, ekkor látogatta meg a Fidesz elnöke Szentpéterváron Vlagyimir Putyint és az addig következetesen képviselt harcos atlantizmusa egyik pillanatról a másikra vált semmivé. A választások utáni első hivatalos látogatása Orbánt Varsóba vitte 2010 júniusának elején. Innentől egy új váltást figyelhetünk meg a kormányfői utazásokban, láthatóan Orbán Viktornak elsősorban a V4-ek és azon belül is a lengyel szövetség számít igazán, amin az orosz-ukrán háború kitöréséig nem is igazán keletkeznek repedések.
A varsói látogatásból kisebbfajta hagyomány lesz, ugyanis a 2014-es és a 2018-as kurzusát is ezzel az úttal nyitja meg Orbán Viktor, viszont sokkal izgalmasabb, hogy merre járt a magyar miniszterelnök a választást megelőző hónapokban. 2014 januárjában Orbán Moszkvában egyeztet Putyinnal, majd egy hónapra rá Kínába utazott, ez már egyértelműen a 2012-ben meghirdetett „keleti nyitás” égisze alatt zajlott.
Eredetileg a 2022-es év sem nagyon ígérkezett eltérőnek, az év elején a miniszterelnök Moszkvában is járt, csakhogy utána kitört a háború és a magyar kormány megnyilvánulásai egyre többekben kezdték felkelteni a gyanút, hogy Magyarország az EU-ban és a NATO-ban lehet, hogy Moszkva trójai lova. Ennek következtében előbb az unión belül, majd a visegrádi szövetségben is elszigetelődött Orbán Viktor, így nem nagyon volt neki hova utaznia a választási győzelmét követően, egyedül a Vatikán maradt.
Orbán-videó a Vatikánból: Számíthatunk a Szentatyára
Csütörtökön találkozott Ferenc pápával a magyar kormányfő, szerinte a legfontosabb egyetértés a családok ügyében alakult ki közöttük.
Persze ez az izoláció csak amolyan képletes fajta, hiszen az Európai Unió döntési mechanizmusai miatt igazán elszigetelődni egyetlen tagállam sem tud, ugyanakkor az ügyeletes elrettentő példa szerepének büszke pöffesztgetése a tükörben nem biztos, hogy az a pozíció, amire a külpolitikai mozgásteret használni szokták.
Nyitóképünk forrása: Facebook / Orbán Viktor