Eljön a világvége, ha csődbe jutnak az oroszok?
Kicsit több mint száz év alatt harmadjára vetül rá az államcsőd fenyegető árnyéka Oroszországra, kérdés, hogy mit jelent ez a gyakorlati élet szempontjából, egyáltalán hogy néz ki egy államcsőd és meddig tart, ha bekövetkezik?
Komolyabb gazdasági válságok környékén gyakran halljuk a sajtóból az államcsőd kifejezést és valami szörnyű, sötét, fenyegető erőként ölt testet sokak képzeletében ez a jelenség, holott ki kell mondani: van élet az államcsődön túl is. Olyannyira, hogy az állami fizetőképtelenségből következő állapot sokkal gyakrabban történt meg a történelem folyamán, mintsem azt gondolnánk. Rendszerint rossz gazdasági döntések sorozata és egy mindent borító gazdasági, vagy politikai válság kellett hozzá, hogy csődközelbe kerüljön egy gazdaság. Elég a 2008-ban kezdődő válságra gondolni, amikor Magyarország is csak nemzetközi hitellel tudta elkerülni a csődöt, a görögök pedig több mentőcsomaggal - 2015 nyarán pedig a harmadik ilyen mentőcsomag elfogadása előtt technikailag csődbe is kerültek, amikor nem tudták kifizetni az államadósságuk aktuális törlesztőrészleteit.
Az azonban már ritkább, amikor egy kormány dönt úgy, hogy készakarva megtesz egy államcsődöt kockáztató lépést. Ilyesmi rendszerint egy jelentős politikai változás következményeként történik meg, például az USA 1865-ben, az amerikai polgárháborút követően nem volt hajlandó átvállalni a déli rabszolgatartó államok többségét összefogó, bukott Konföderáció tartozásait, illetve pár évvel később Mexikó is elutasította az ország korábban kivégzett császára, Habsburg Miksa által felvett hitelek törlesztését.
Mondhatni már a XIX. században is ritka, de nem példa nélküli volt, hogy egy állam megtagadja az adósságai kifizetését, sőt ezt még meg is úszhatta, ha kellőképpen erős volt, vagy rendelkezett olyan támogatókkal, akiknek az érdekei azt követelték, hogy kössenek valami olyan megállapodást, ami mindenkinek jó. Például az 1815-ös bécsi rendezés utáni Francia Királyság fenntartása minden európai nagyhatalom érdekében állt, így mindenki szimpátiával fogadta a Bourbonok vonakodását a Napóleon által felhalmozott adósságok kifizetésével kapcsolatban. Persze ez nem jelentette azt, hogy a korábbi hitelezők elengedték volna a bukott császár tartozásait, meg hát a tetemes mennyiségű jóvátételt is fizetnie kellett az országnak a győztesek felé, ugyanakkor arra mindenki igyekezett odafigyelni, hogy a követelések és a kifizetések olyan ütemben történjenek, hogy az ne veszélyeztesse az állam fizetőképességét.
Kicsit más volt a helyzet az Amerikai Egyesült Államokkal, már csak azért is, mert semmilyen értelemben nem lehetett jogfolytonosságot feltételezni az USA és az attól elszakadni kívánó Konföderáció között. Érdemes még hozzátenni, hogy már ekkoriban is tudta mindenki, a szakadár államoknak nyújtott hitelezés (a Konföderációt például Nagy Britannia és kisebb mértékben Franciaország is hitelezte) sokban hasonlít a hazárdjáték azon fajtájához, amikor az ember odasétál a rulettasztalhoz és egy szabad szemmel is jól látható összeget, ha úgy tetszik, egy kisebb vagyont feltesz a piros hetesre, ami ha bejön, arról akkor meg lehet mintázni a bankrobbantás lovasszobrát, ellenkező esetben viszont mindent elbukik az utolsó huncut felpakolt petákig.
Ez pedig azért volt így, mert a játékosok közül senki nem volt képes teljes mértékben kizárni, hogy idővel esetleg egy lázadás az ő területén is felütheti a fejét és kellőképpen felháborító kilátásnak ígérkezett, ha a felkelés leverése után még neki kell a lázadók adósságait kiegyenlíteni, úgyhogy emiatt is hajlamosak voltak benyelni az egymás rovására való kaszinózásból származó veszteségeiket.
A bolsevik csőd
Teljesen más volt a felállás 1918. február 8-án, amikor a bolsevikok bejelentették: nem hajlandók kifizetni a befektetőknek a cári Orosz Birodalom által kibocsátott államkötvények ellenértékeit. Ez azért érintett sokakat igen kellemetlenül, mert az orosz állampapírok igen jövedelmező befektetésnek ígérkeztek évtizedeken át Nyugat-Európában. Különösen a franciáknál volt elterjedt szokás orosz kötvényekben tartani a megtakarítást, amik hirtelen, egyik pillanatról a másikra látszólagosan minden értéküket elvesztették.
Igen ám, de erről a piac még pár évig nem volt hajlandó tudomást venni, az államkötvényekkel ugyanúgy lehetett kereskedni, sőt, volt, hogy az elkövetkezendő pár év során még az értékük is növekedett. Mi lehetett ennek az oka? Elsősorban az, hogy a piac sokkal tovább emlékszik a dolgokra, mintsem azt elsőre az ember hinné. Itt nincs elévülési idő, ha a bolsevikok nem akarják kifizetni, akkor majd lesz más, aki akarja és végső soron így is történt.
A fizetésképtelenség dacos vállalásával ugyanis a bolsevikek kizárták Szovjet-Oroszországot a nemzetközi pénzpiacról, ami magyarra fordítva annyit jelent, hogy onnantól kezdve a rubelt külföldön, legalábbis a szovjet befolyás alól mentes államokban, előbb nézték valami kedves kis orosz szuvenírnek, mint fizetőeszköznek.
Erre az állapotra pedig azt hinnénk, hogy a vége a történetnek, ilyenkor le kell húzni a rolót és szomorúan hazamenni, mert nincs tovább, jönnek a hitelezők és elviszik a fejünk fölül a boltot. Csakhogy ez országok esetében nem ilyen egyszerű, különösen akkor nem, ha a becsődölt ország egyébként tud olyasmit felkínálni, amire a többieknek szükségük van. A 20-as, 30-as években például az orosz, vagy pontosabban szovjet gabona volt az a termék, amit külföldre el lehetett passzolni és ezért cserébe olyan valutában fizettek, aminek a kibocsátó ország határain kívül is volt értéke, tehát dollárban, fontban, frankban és még sorolhatnánk. Az így befolyt valutával pedig a becsődölt állam, ebben az esetben a Szovjetunió is megjelenhetett vásárlóként a nemzetközi piacon, és bátran költekezhetett, amíg a nála lévő valuta kitartott. Így, vagy a pénzforgalmat teljesen kiiktatva, sima barteralapú kereskedelemmel jutottak ekkoriban az oroszok jobb minőségű ipari cikkekhez és a gazdaság modernizálásához szükséges gépekhez.
Ezért a 20-as, 30-as években a Szovjetunió minél több valutát próbált felhalmozni és ezen folyamat részben hozzájárult a nagy ukrajnai éhínség, a holodomor kitöréséhez, ugyanis a szovjet kormányzat még a súlyos válság idején is inkább exportálta a gabonát, sem minthogy az éhezőket etette volna belőle.
A kitaszítottság állapotának a második világháború vetett véget, amikor az USA és Nagy-Britannia rájött, hogy az orosz kolosszust etetniük kell ahhoz, hogy érdemi ellenállásra legyen képes a németekkel szemben. A Lend-Lease, azaz a nyugati szövetségesek által nyújtandó kölcsönbérleti szerződést lehetővé tevő amerikai törvény ezt el is végezte, és biztosította a Szovjetuniónak azt az infrastrukturális hátteret, amivel megerősödve lehetősége nyílt megállítani a Wehrmacht előretörését, majd hozzáfogni a visszaszorításához.
Ez persze nem jelentette a múlt elfelejtését a háború után, különösen a vasfüggöny leereszkedését követően szó sem lehetett a pénzpiaci reintegrációról, és a Szovjetunió továbbra is valutában kellett, hogy fizessen mindenért, amit a befolyási övezetén kívülről akart megvásárolni.
A rendszerváltás után
A nagy kommunista kísérletet végül 1991. december 31-én érte el a dicstelen és jól megérdemelt vég, ekkor bomlott fel a Szovjetunió. Az utódállamként megjelenő Oroszországot pedig attól a pillanattól kezdve vették komolyan a nemzetközi pénzkereskedelemben, hogy ígéretet tett a cári Orosz Birodalom által kibocsátott államkötvények kamaiatinak megfizetésére. Így az a francia, vagy a leszármazottai, aki első mérgében nem tüzelte el 60 évvel korábban az értéktelennek hitt állampapírjait, ekkor igen jól járt.
A Szovjetunió összeomlása azonban káoszt hagyott maga után, politikai és gazdasági értelemben egyaránt. Az új Oroszország a 90-es években alig volt több egy kaotikus, korrupciótól átszőtt, törzsi logika mentén működő maffiaállamnál, amit ráadásul politikai veszteségek is értek. Az ország nemzetközi presztízsének nem tett jót sem a Szovjetunió egyik záróakkordjaként elkönyvelt bukott afganisztáni háború, sem az új ország által elszenvedett csecsenföldi vereség. Utóbbi háború különösen drága volt az oroszoknak, egyes becslések szerint akkori értéken 30 millió dollárt emésztett fel minden egyes nap. Ezt még megfejelték egy sor katasztrofális gazdasági húzással és 1998 augusztusára az orosz állam kénytelen volt leértékelni a rubelt, moratóriumot hirdetni a külföldi adósságai kifizetésére és a belföldi adósságaira pedig államcsődöt jelenteni.
Ennek hatására a rubel rögtön a földbeállt, viszont utólag visszatekintve ez az összeomlás sem viselte meg túlzottan az orosz gazdaságot. Egyfelől a kereskedelmi kapcsolatai egy jelentős része – nem utolsósorban a Szovjetunió egykori kitaszított státuszából kifolyólag – barteralapú volt, így nem volt szükség pénzre a fenntartásához, másrészt a rosszabb minőségben, de bőséggel termelő belföldi iparágai, mint például az élelmiszer-feldolgozás még nyertek is a válságon, hiszen az importáru rakétaszerű áremelkedése vonzóbbá tette a vásárlók számára a hazai termékeket.
Persze ne tegyünk úgy, mintha egy államcsődöt félvállról lehetne venni, még az olyan könnyebb esetekben is, amikor van nemzetközi szándék a bajbajutott ország megsegítésére, vagy csak rendelkezik értékesíthető nyersanyagbázissal, mint az oroszok, akkor is egzisztenciák mennek tönkre, tömeges méreteket ölt az elszegényedés, emberek kerülnek az utcára, munkahelyek, vállalkozások szűnnek meg.
Az orosz államcsőd kockázata az ukrajnai háború kezdete óta növekszik, és bár Moszkva eddig minden nyugati devizában denominált adósságát időben törlesztette, az elemzők és a hitelminősítők is úgy kezelik a nyugati pénzpiacoktól elvágott – még a törlesztést bonyolító Clearstream által is bojkottált – országot, mint amelyik öles léptekkel halad az államcsőd felé.
A következő törlesztés április 4-én hétfőn volt esedékes, rubelben 2 milliárd dollárnyi kötvény visszavásárlása, az országnak pedig összesen 40 milliárd dollárnyi fennálló állampapírja volt a nemzetközi piacokon. Hétfőn úgy tűnt, a Nyugat minden létező eszközt bevet azért, hogy az oroszok, ha akarnak se tudjanak törleszteni – önmagában a pénzmozgás megakadályozása is akadálya lehet az adósságszolgálat teljesítésének. Ez a kör végül szerdán azzal zárult, hogy Oroszország rubelben volt kénytelen fizetni, hogy ezzel megelégszenek-e a hitelezők, az viszont egy nagyon másik kérdés.
Az jól látszik, hogy Moszkva ezúttal igyekszik mindent megtenni azért, hogy törlesszen, ami leginkább azzal magyarázható, hogy szeretné megőrizni azt a kedvező pozíciót, amit a mostani háború előtt kivívott a pénzpiacokon. Nem véletlenül szeretne jó adós maradni: egy esetleges fizetésképtelenség nem csak az újabb forrásbevonást tenné lehetetlenné, de a hitelezőktől is sokkal szigorúbb elbírálást hozna magára. Elég Argentinára gondolni, amely több mint húsz éve nem tud kikecmeregni a 2001-es csődöt követő átütemezésekből és egyéb ügyletekből. És nem csak az adósság átstrukturálásának fájdalmas folyamatára érdemes gondolni: a hitelezőik próbáltak vinni mindent, amit értek, hadihajótól az elnöki különgépig. Az oroszok esetében elég arra gondolni, hogy jelentős gázszállítási infrastruktúrájuk fut az ország határain kívül. Ráadásul, ha Oroszország visszaadósítja magát a 90-es évekbe, akkor egy jó darabig nem érkezik majd komoly szándékokkal rendelkező befektető a küszöbére, ami a nyugati módi szerint fogyasztani megtanult orosz középosztály számára igen csak frusztráló hír volna.
Az oroszok egyedül abban reménykedhetnek, hogy van pénzzé, vagy bármi mássá tehető nyersanyaguk bőven: ha nem tudják nyugatra eladni, majd biztos lesz vevő, aki jelentkezik náluk, maximum nem lesz olyan nagy a tolongás, ami azt fogja eredményezni, hogy a vevő szabja meg a portéka árát és nem az eladó.
Az egyszeri ember szemszögéből egy államcsőd jóval kevésbé ígérkezik sima mutatványnak, jó eséllyel megint megcsapja majd az átlagoroszt a kilencvenes évek szele, ami a társadalom minden eresztékét átszövő korrupción kívül kedvez még a radikálisabb politikai gondolatoknak is, érkezzenek azok akár balról, vagy jobbról.