A szimpóziumon Ungváry Krisztián történész beszélt arról, hogy miként ragadták meg a kommunisták a hatalmat Magyarországon és Kelet-Európa más országaiban 1945 és 1950 között. Ungváry elmondta, hogy a Szovjetunióban titkos pártiskolákban képezték ki a második világháború után hazájukba visszaküldött kommunistákat. A legfontosabb része a kiképzésnek az volt, hogy felhívják a figyelmet a fokozatosságra és az önmérsékletre. Éppen ezért gyorsan leállították az 1945-ben túlbuzgó kommunistákat, akik ott akarták folytatni, ahol 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején abbahagyták. A túlbuzgók ugyanis direktóriumot alakítottak, letartóztattak embereket, sőt kivégzések is történtek. Ezt állította le gyorsan Rákosi és Gerő, akik a lassabb hatalomátvételt irányították.
Az 1945 után a Szovjetunióból visszaküldött kommunista aktivistáknak ugyanis egyrészt feladatuk volt a más pártokba való beépülés, a politikai rendőrség és a belügyminisztérium kommunista ellenőrzés alá vonása. Nemcsak kriptokommunistákról - két pártban is tagkönyvvel rendelkezőkről - volt szó, akik közé a kisgazda Ortutay Gyula, a szocdem Marosán György miniszterek és a kisgazdapárti Dinnyés Lajos miniszterelnök is sorolható Ungváry szerint. A történész megemlítette azt is, hogy voltak olyan túlbuzgó kommunisták, akik egy helyen több szociáldemokrata alapszervezetet is alapítottak, hiszen igyekeztek a háború után azonnal a szociáldemokrata szavazóbázist megszerezni.
Szalámitaktika és népfrontpolitika
Részét képezte a taktikának az úgynevezett népfrontpolitika megvalósítása. Ez azt jelentette, hogy az 1945 utáni választásokon csak olyan pártok indulhattak, amelyekbe a kommunisták akkor már vagy beépültek, vagy részben már ellenőrzésük alá vonták. Ezért akadályozták meg például a Polgári Demokrata Párt indulását a világháború utáni választásokon.
Emlékműterv a kitelepítések áldozatainak
Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete
A népfrontpolitika később összekapcsolódott Magyarországon a szalámitaktikával, ami a Kisgazdapárt frakciókra bontását és fokozatos felőrlését jelentette. Végül - erről Ungvárynak nem maradt már ideje beszélni - a kommunista rendszer kiépülésének végére csak a népfront állított jelölteket, de ez azt jelentette, hogy fokozatosan egy párt kezébe - a kommunista pártról van természetesen szó - ment át minden hatalom. Ungváry szerint a hatalom megszerzésében különleges szerepet játszott a politikai rendőrség három szervezeti egysége: az ÁVO, illetve az ÁVH (Államvédelmi Hatóság - ez utóbbit Kádár János hozta létre), illetve a gazdasági rendészet - ez kevésbé ismert, de szintén fontos szerv volt -, illetve a „Katpol”, amely a Honvédelmi Minisztérium alá tartozó hasonló szervezet volt.
Cinikus hatalom
Jávor Béla ügyvéd ezután arról beszélt, hogy a kitelepítések mikor és hogyan kezdődtek, illetve hány embert érintettek. Minderről csak nagyon bizonytalanok az adatok - később erről a híres történelmi családból származó, a budapesti kitelepítéseket maga is átélő Széchenyi Kinga is beszélt. Az írónő egyébként a budapesti kitelepítések részleteit kutatja, számos levéltári kutatást végzett és könyvet is írt a témáról. Jávor először is azt hangsúlyozta, hogy a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a kommunisták előbb szétverték a civil társadalmat, az egyesületeket, az egyházi iskolákat, létrehozták az ÁVO-t és az ÁVH-t, az államvédelmi hatóságokat.
Az ügyvéd szerint cinikus jellemzője volt az akkori hatalomnak, hogy miközben folyamatosan a Horthy-rendszert szidták, annak a törvényeit - Széchenyi Kinga szerint háborús időkre szóló törvényeit - alkalmazták békeidőben. Egy ilyen jogszabály, az 1939. évi II. törvény alapján rendelték el Rákosiék az úgynevezett kitelepítéseket. Ez emberek kitiltását tette lehetővé bizonyos területeken, minden bírósági ítélet nélkül.
Megindulnak a kitelepítések
A Belügyminisztérium és az ÁVH ezek után politikai döntések nyomán telepített ki olyan embereket, akiket bíróság nem talált bűnösnek vagy elítélhetőnek. Az 1950-ben a Hortobágyra elhurcoltakat különösen kegyetlen körülmények között tartották fogva - erről a hvg.hu-nak korábban beszélt az egyesület elnöke, Eötvös Péter. Fegyveres őrök vigyáztak rájuk, állatias körülmények között kaptak szállást, rabszolgamunkásként dolgoztatták őket. Gyakorlatilag munkatáborban találták magukat 1950-ben. Sokakat a jugoszláv határ mellől vittek a Hortobágyra, minthogy Rákosiék háborúra készültek Titóval szemben, másokat viszont származásuk, politikai nézeteik miatt hurcoltak el.
A Budapestről kitelepítettek körülményei valamivel enyhébbek voltak, ők vidéken kaptak más családoknál szállást, de nekik is folyamatosan jelentkezniük kellett a rendőrségen, hiszen rendőri felügyelet alatt álltak, házkutatások zajlottak folyamatosan náluk, és a szállás nem feltétlenül jelentett lakóházat: az 1951-es budapesti kitelepítettek között sokan istállókba, falusi melléképületekbe kerültek - erről Széchenyi Kinga beszélt.
Bizonytalan adatok
Hogy végül is hány embert érintett a kitelepítés, erről ellentmondóak az adatok Jávor szerint. Győre József belügyminiszter-helyettes 1953 szeptemberében 3374 főt jelentett feletteseinek, Piros László - szintén belügyminiszter-helyettes - viszont 1953 novemberében már kiskorú családtagokkal együtt számítva több mint 7200 emberről számolt be. A Budapestről 1951-ben kitelepítettek száma 13 670 fő volt Jávor szerint. A vidéki városokból további 1194 embert távolítottak el. Széchenyi Kinga szerint Budapestről alighanem 14 ezer embert hurcoltak el 1951-ben.
Több előadó is beszélt arról, hogy az elhurcoltak később nem kaptak kártérítést, a rendszerváltás után is minimális kárpótlásban részesültek, és a sok ezer ember egyharmada kap 20 ezer forintos nyugdíj-kiegészítést - erről elsősorban Saád József, az ELTE decense beszélt. Mindeközben a kitelepítettek az 50-es években lakásukat, ingóságaikat, munkahelyeiket, továbbtanulási esélyeiket, teljes egzisztenciájukat elvesztették. Amikor 1954-től visszatérhettek a munkatáborokból vagy a vidéki kitelepítés helyszínéről, nem kapták vissza állásukat, és továbbra is képzettségüknél általában sokkal alacsonyabb beosztásban dolgozhattak.
A csehszlovákiai magyarok kálváriája
A konferencián felszólalt Popély Árpád pozsonyi történész, aki a szlovákiai magyarok csehországi kitelepítéséről beszélt, amit a szlovák történészek „munkaerő-toborzásnak” hívnak manapság is szerinte. Ennek során embertelen módon szállították el a magyarokat. Ők évekkel később tértek vissza szülőföldjükre, de előtte rabszolgavásárra emlékeztető módon válogathattak „belőlük” a csehországi gazdák. Popély felhívta a figyelmet, hogy 1945 őszén és 1946-47 telén is zajlott egy-egy ilyen kitelepítés. Elsősorban a szegényebb magyarokat érintette ez, a hivatalos statisztikák szerint 44 ezer, más becslések szerint akár 90-100 ezer embert is. Azért a szegényebbeket vitték Csehországba a pozsonyi kutató szerint, mert a gazdag parasztok portáit a szlovák-magyar lakosságcsere idejére „tartogatták” a csehszlovák hatóságok. Ezeket a portákat a későbbi cserére akarták ugyanis felajánlani. Popély szerint a kitelepítésekkel éppen a lakosságcserére akarták rábírni a csehszlovák hatóságok a magyar kormányt, amely addig ellenzett mindenféle lakosságcserét.
Eötvös Péter, az elhurcoltak egyesületének vezetője kitüntetést adott át a tanácskozás elején Hans Kaisernek, a Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi irodavezetőjének, volt türingiai tartományi miniszternek, a szimpózium társszervezőjének. Az alapítvány támogatja ugyanis a hortobágyi elhurcoltak egyesületét. Hans Kaiser rövid hozzászólásában arról is beszélt, hogy Kelet-Európában nemcsak a magyarokat érintette a kitelepítés: a Szovjetunióban 1,2 millió népi németet, illetve volgai németet deportáltatott Sztálin. Az elhurcolások folyamán összesen 700 ezer ember vesztette életét - emlékeztetett az alapítvány magyarországi vezetője.
