„Ezen pénzjegy minden magyar álladalmi és közpénztárakban egy (két, öt) ezüst forint gyanánt, három huszast egy forintra számítva, elfogadtatik s teljes névszerinti értéke a közállomány által biztosíttatik. A nemzet nevében Kossuth Lajos, sk.” – állt az 1860 elején nagy titokban nyomott Kossuth-bankókon, amelyek erősen hasonlítottak a magyar forradalom szükségpénzeire. Hiába a titkolózódás azonban, a brit hatóságok értesültek a munkálatokról, hisz 23 tonna pénz még Londonban is nagy számnak számított. De szagot fogott a londoni osztrák követség is, s Bécs előbb diplomáciai úton próbálta elérni a pénzjegyek lefoglalását, majd miután London erre kevés hajlandóságot mutatott, Apponyi Rudolf nagykövet rávette Ferenc József császárt arra, hogy bírósági úton kényszerítse ki a Kossuth-bankók megsemmisítését. A londoni Kancellári Bíróság előtt zajló tárgyalás felperese Ferenc József császár, alperesei pedig William Day nyomdatulajdonos és Kossuth Lajos voltak.

Szükségből erény

Az Emperor of Austria v. Day and Kossuth néven folyó jogi csatározás, nem túlzás, izgalomba hozta a nemzetközi közvéleményt, sőt lassan 150 éve foglalkoztatja a nemzetközi jogászokat, következményeit pedig mind a brit, mind a nemzetközi magánjog és közjog máig magán viseli. Kossuth brit területen nyomott „fantáziapénzének” ügye sokat hivatkozott, régóta csócsált jogeset, mint kiderül Szabó Marcellnek a Magyar Jogban közölt érdekes írásából is.

A magyar történetírás ennek ellenére nem tulajdonított különösebb figyelmet az ügynek. A fanatikus Kossuth-hívő Szabad György például Kossuth politikai életrajzában meg sem említi a londoni pert. Nem tudni pontosan, miért nem, hiszen a forradalom és a magyar szabadság feltámasztására életre hívott emigráns Magyar Nemzeti Igazgatóság (MNI) egyik legnagyobb szabású akciója volt a töméntelen „saját pénz” kinyomtatása. Még az is lehet, hogy a szerencsétlen pervesztés tántorította el Szabadot az ügy felidézésétől; vagy talán az riasztotta vissza a makulátlan Kossuth-kép megalkotásán buzgolkodó történészt, hogy rosszindulatú értelmezés szerint a bíróság „pénzhamisítást” állapított meg, márpedig a „magyarok Mózesét” már pályája elejétől azzal támadták, hogy olykor a maga javára fordítja a közpénzeket (lásd például a zempléni árvák pénze elsikkasztásának levakarhatatlan vádját).

Pedig a Kossuth-bankók ügye biztosan nem a sikkasztásról szólt, ahogyan nem arról szólt a forradalom idején sem. A történelem során megannyiszor bevezetett szükségpénzek közül a Kossuth nevét viselők a kevés sikereshez sorolhatók. Voltaképpen pénzügyi csoda, hogy „egy papír”, amire „valakik” számokat írtak, képes volt egy új államot és egy véres háborúban álló hadsereget sikeresen működtetni. A Pallas nagy lexikona hétféle Kossuth-bankót is megkülönböztet 1848–1849-ből, közülük a forgalomba nem került szép kivitelű, színes ezreseket pedig éppenséggel Angliában nyomták. Az emigrációban Kossuth Lajos nem csak Angliában próbálkozott szükségpénz kibocsátásával, hanem 1852-ben New York-ban is, amidőn 1, 5, 10, 50 és 100 dolláros címletű bankókat is nyomatott.

Veszedelmes viszonyok 

Nyilván a szakfolyóirat jogi jellege is teszi, hogy a jogász szerző kevés figyelmet szentel a per politikai körülményeinek, és a jogeset felidézésén túl, elsősorban annak máig gyűrűző jogi következményeivel foglalkozik. E nagyvonalúságba még az is belefér, hogy kissé meghökkentő módon alig közöl évszámokat. Szerencsére, minket nem köt efféle célszerű szűkszavúság a történet felidézésében. 

Szabó Marcell csak annyit ír, hogy 1860 februárjára a nyomtatási munkálatok zöme elkészült. De hogy mikor is zajlott pontosan a per, azt csak közvetve, egy jegyzetből sejtheti meg az avatatlan olvasó, ott ugyanis Szabó idézi Ambrus Béla a bankóperről szóló cikkét, amelyiknek címében szerepel 1861–1862. A per 1861. február 27-én indult a Pallas szerint. 

Tehát a titkos nyomtatás, a lebukás, a keresetindítás és a per elbukása abba az időszakban zajlott, ami Kossuth joggal nevezett a maga és az emigráció szempontjából „a remény és csapások” korának. 1859-ben veszíti el Ferenc József az osztrák–olasz (szárd)–francia háborút, ekkor nyílik meg a lehetősége annak, hogy a magyar emigráció kihasználva a nemzetközi viszonyok megváltozásával, külföldi (francia, olasz) segítséggel és egy általános felkelés kirobbantásával elérje célját és kivívja Magyarország függetlenségét. De a háborút lezáró villafrancai békét követően III. Napóleon francia uralkodó – akihez Kossuthék nagy reményeket fűztek – már egyre kevésbé érdekelt az olasz egységben vagy a magyar függetlenségben. 1860-ban kiadják az októberi diplomát, aztán a februári pátenst, 1861. június 6-án pedig meghall a magyar emigráció legkitartóbb támogatója, Cavour miniszterelnök. A rövidéletű MNI is kimúlik, a hazatoloncolt, a Határozati Pártot vezető Teleki László pedig öngyilkos lesz. A fegyveres ellenállásra szerveződő titkos társaságok feloszlanak. Mire a per jogerősen véget ér, voltaképpen odaveszik az 1859-ben még joggal dédelgetett, hazai függetlenségi háború minden reménye. 

Mint száműzött 

Visszatérve a londoni ügyre: a Kancellári Bíróságon folyó pernek elképesztő költségei voltak. Csak maga a perköltség háromezer font volt, amit Cavour és III. Napóleon állt. Emellett az alpereseket nem kevesebb, mint 12 helyi ügyvéd képviselte, akiket Kossuth személyesen irányított. A császári kereset az uralkodónak a magyarországi bankjegyek kibocsátására és engedélyezésére vonatkozó kizárólagosságára alapult. Kifogásolta továbbá a magyar királyi címer használatát, valamint hogy az országnak, a felperes alattvalóinak kárt okozó „hamis pénzeket” a forradalom finanszírozására akarják fordítani. 

Kossuth nagy propagandalehetőséget látott a tárgyalásban, hiszen maga a császár szánta rá magát arra, hogy „egy szegény magyar száműzöttel” perre menjen. Védekezése arra irányult, hogy bizonyítsa, Ferenc József nem jogosult a kérelem beadására, mert nem legitim királya az országnak – se de jure, se de facto. 

Az első fokon döntő John Stuart alkancellár szerint azzal, hogy Viktória királynő diplomáciai kapcsolatot létesített a bécsi uralkodóval, de facto elismerte Magyarország uralkodójának. Az alperesek ugyan nem minősülnek pénzhamisítónak, viszont eljárásuk sérti a felperes kizárólagos pénzkibocsátási jogát, vagyis Magyarország pénzügyi szuverenitását. A bíró így elrendelte a bankók és a nyomdai klisék lefoglalását. Day és Kossuth fellebbezett. 

A másodfokon eljáró három bíró helybenhagyta az első fokú döntést, noha attól és egymástól is eltérő indokkal. A lordkancellár indoklásában a pénzjegyeket kibocsátó Osztrák Nemzeti Bankot és az uralkodót érő kár miatt adott helyt a keresetnek. A második bíró szerint Kancellári Bíróság joghatóságát egyrészt megalapozta az a körülmény, hogy a jogsértés színhelye Anglia volt, másrészt az, hogy a „pénzt” Kossuthék a kormányzat felforgatási szándékával készíttették. A harmadik bíró viszont az ország lakosságát fenyegető potenciális kár miatt döntött az alperesek ellen. 

Szabó Marcell sorra veszi, milyen következményei lettek a jogesetnek az angol és a nemzetközi jogban, valamint a jogtudományban. Itt most csak azt emeljük ki, hogy több esetben is sikeresen az Emperor of Austria-ra hivatkozva sikerült illegális úton külföldre juttatott műkincseket visszaszerezni. 1986-ban például Spanyolország tudta így elérni, hogy Goya Marquesa c. festménye visszakerüljön Ibériába. De e precedensnek köszönhetően jutott hozzá a Fülöp-szigetek is egykori zsarnoka, Marcos elnök Angliába átszivattyúzott vagyonához. Figyelemreméltó, hogy ez idő tájt a francia Cour de cassation elutasította, hogy a haiti Duvalier ebül szerzett javait kiadja. 

Jogtudományi értelemben még izgalmasabb azonban, hogy amikor néhány éve Obiang, Egyenlítői Guinea diktátora próbálta a másfél évszázados precedensre hivatkozva bírósági úton kicsikarni a Bank of Scotlandtól egyik politikai riválisa számlaadatait, a Királyi Titkos Tanács (KTT) jogerősen nemet mondott. A bíróság arra hivatkozott, a Nagy-Britannián kívül kiszabott büntetéseket, vámokat és adókat nem lehet peresíteni brit törvényszékeken. Tehát a KTT jelentős mértékben szűkítette a külföldi állam/államfő keresetindítási jogait. Meglehet, ezek alapján egy brit bíróság ma másképp ítélkezne a Ferenc József kontra Kossuth ügyben, mint tette azt 1861–1862-ben. 

Az akkori bírák noha helyt adtak az uralkodó keresetének, többször is megcsipkedték őt. Például amikor Kossuth személyét magasztalták, tiszteletreméltónak, kivételesnek nevezték szemben Ferenc Józseffel, akit az államcsínnyel trónt szerző III. Napóleonhoz hasonlítottak. Talán ezek a körülmények is mondatják Szabó Marcellal: „A császár jogi értelemben nyert, erkölcsi és politikai értelemben azonban hatalmas presztízsveszteséget szenvedett.” 

Való igaz, az 1859 és 1866 közti időszak felért egy vesszőfutással az uralkodónak. De bármennyire is szeretnénk másképp látni, Kossuth 1862-ben nem csak jogi értelemben bukta el a pert – és nem csak a pert bukta el. Akkorra ugyanis már nem az az ország volt Magyarország, amelynek „feltámasztására” (a bankón a latin resurgo, feltámadok szó is szerepelt) a pénzt fel kívánta használni 1860-ban. De nem csak a hazai, hanem a nemzetközi viszonyok is alaposan megváltoztak, és jól láthatóan nem Kossuth merész terveinek kedveztek. A magyar emigráció politikai súlya alaposan megcsappant és évről-évre kisebb lett, eljelentéktelenedett. 

A soktonnányi bankó hatósági megsemmisítése, elégetése két hétig tartott, Kossuth azonban még évekig reménykedett. Hiába. Jelképesnek tekinthető az is, hogy a bankjegyeknek szánt víznyomásos papír kevéske maradékából borítékokat készítettek, amelyben az emigránsok küldözgették egymásnak leveleiket. Ennyi maradt hát. 

(Magyar Jog, 2010/4) 

Zádori Zsolt