A szexuális zaklatással és erőszakkal gyanúsított Harvey Weinstein kezelteti magát, miközben a szakemberek egyelőre vitatkoznak, betegség-e a szélsőségesen magas libidó.
Beteg-e Harvey Weinstein hollywoodi szexragadozó, az utóbbi hetek világraszóló botrányának főgonosza? Ő maga úgy érzi: igen. Olyannyira, hogy önként hajlandó kezeltetni magát. Legalábbis miután a sértettek közül hárman már nemcsak zaklatással, hanem a lényegesen súlyosabb nemi erőszakkal is megvádolták, s a New York-i és a londoni rendőrség is nyomozni kezdett az ügyben. A majdnem „ingyen szabadulhatsz a börtönből” kártya ilyen kijátszása az amerikai joggyakorlatban nem reménytelen. Hasonló manőverrel csökkentette jelentősen a büntetését Anthony Weiner politikus, akit tavaly augusztusban öt év alatt harmadjára kaptak rajta szexuális zaklatáson. Az első két esetet börtön nélkül megúszta (más kérdés, hogy a karrierje és a házassága csődbe jutott), aztán azonban túl messzire ment, amikor obszcén üzeneteivel bombázott egy 15 éves kamasz lányt. Szexfüggőségére hivatkozva már kényszergyógykezelést is bevállalt volna, most mégis elítélték. Igaz, a betegségtudatra tekintettel fél évvel kevesebbet kapott (21 hónapot). Néhány hét múlva kerül rács mögé.
Ügyvédszemmel tehát lehet betegség a szexmánia – orvosilag azonban még akkor sem egyértelmű a helyzet, ha az állapot leírására rá lehet bukkanni a szakirodalomban. A laikusok által szexfüggőségként emlegetett, illetve orvosi körökben egy enyhébb változatként hiperszexualitási zavar néven is leírt baj általánosan elfogadott jellemzői: a kórosan intenzív és szünet nélküli erotikus fantáziálás, ennek támogatására „segédeszközök” – pornófilmek, szexmunkások – túlzott, egyéb tevékenységeket kiszorító használata, a kielégülés iránti folyamatos, idővel a társasági életet és a munkahelyi teljesítményt egyaránt ellehetetlenítő késztetés. A szakirodalomban a szerzők rendre hangsúlyozzák, hogy szűnni nem akaró vágyaik miatt az érintettek állandó stresszben élnek, amihez jelentős szégyenérzet és bűntudat is társul. A szexmániában szenvedők gyakran a kóros szorongásuk, feneketlennek érzett magányuk miatt keresik megszállottan a testi kielégülést, egészséges párkapcsolatokat azonban nem képesek teremteni. Fantáziájuknak gátat szabni, vágyaikat kordában tartani akkor sikerülhet, ha pszichoterápiában részesülnek, önsegítő csoportokban vesznek részt, vagy gyógyszeres kezelést kapnak.
A felfokozott vágyat korábban, nagyjából a XIX. század végéig női betegségnek tartották. Jellemző példa, hogy az 1770-es években egy amúgy nem túl ismert francia orvos, M. D. T. Bienville teljes kötetet szentelt a nimfomániának. Mint írta, ínyenc ételek, túl sok csokoládé fogyasztása vagy tisztátalan gondolatok és regények olvasása révén felborul az érzékeny női idegrendszer működése, és ez rendszeres, titokban végzett önkielégítésbe torkollik. A szóban forgó kórismének az ókori görögök még a férfimegfelelőjét is számon tartották. Miután azonban a férfivágyat sok évszázadon át még szélsőséges formájában sem tekintették kórosnak, a feledés homályába merült a nimfákkal virgonckodó mitológiai alakok, a szatírok után satyriasis néven emlegetett szimptóma (amely egyébként csak meglehetősen távolról kapcsolódik a ma köznyelvileg szatírokként emlegetett magamutogatókhoz).
A túlzott szexuális késztetést az 1970-es években mégis olyan férfiak miatt hozták összefüggésbe a szenvedélybetegségekkel, akik a libidójukat és az iszákosságukat egyaránt nehezen tudták kordában tartani. Az alkoholisták csoportterápiáin kibukó önvallomások hatására jöttek létre a szakértők szexfüggőség-elméletei, és a tünetek rendre alátámasztani látszottak ezeket. A szexmániások a saját bevallásuk szerint főképp nehezen kezelhető helyzetekben éreztek sürgető késztetést vágyaik kielégítésére, nap mint nap jelentős időn át. Így aztán nehezen vagy egyáltalán nem látták el munkahelyi vagy családi kötelezettségeiket – csakúgy, mint az alkohol rabjai. A párhuzam meggyőzőnek bizonyult, a felfokozott libidó pedig lassan a pszichoterápiás díványokon is helyzetbe került.
A libidó és a szenvedélybetegségek négy évtizede elfogadott és a köztudatban is meggyökeresedett kapcsolatával szemben azonban komoly kétségeket ébresztettek a mai agyi képalkotó eljárások. „Még ha nem vitatható is, hogy egyeseknek komoly nehézséget jelent kordában tartani a szexuális fantáziáikat, vágyaikat és megnyilvánulásaikat, az orvosi értelemben vett függőségnek jócskán vannak olyan kritériumai, amelyeknek a hiperszexualitás egyáltalán nem felel meg” – írta a Psychology Today című folyóiratban tavaly szeptemberben Joye Swan kaliforniai pszichológusprofesszor. A szenvedélybetegek agyhullámaiból kimutatható az általuk preferált szerek iránti sóvárgás: a hullámok sajátos mintázata figyelhető meg, amikor a betegek megpillantják a heroinos fecskendő, az alkohol, a nikotin vagy éppen egy pókerasztal fényképét. A „szexmániások” agyában azonban – például pornójelenetek láttán – nem jelennek meg az árulkodó agyhullámok. Hasonló kísérletben a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem agykutatóinak sem sikerült az addikció nyomait felfedezniük olyan kísérleti alanyokon, akik saját bevallásuk szerint képtelenek voltak határt szabni pornófilmfogyasztásuknak.
A kísérletek nyomán adódott a következtetés: a szexfüggők valódi problémája inkább az lehet, hogy rendkívül alacsony indulatkezelési képesség társul a libidójukhoz, amely egyébként az esetek egy kisebb részében még csak nem is magasabb az átlagosnál. A világszerte az elmeorvosok sorvezetőjének számító, DSM-ként ismert amerikai diagnosztikai kézikönyv legújabb, 2013-as kiadásában nemcsak a – korábban az addikciók között szereplő – szexfüggőség, hanem a hiperszexualitási zavar is kimaradt a pszichés rendellenességek közül. Bár ezzel szakmai körökben se mindenki ért egyet, a DSM szakértői bizottsága a döntést azzal magyarázza, hogy nincs egyértelmű tudományos bizonyítéka efféle nyavalyák létezésének. Amerikai szakértők (legutóbb például Scott Johnson pszichoterapeuta tavaly a Journal of Forensic Research című szaklapban) annak is hangot adnak, hogy a vitatott tünetegyüttes szakkönyvekbe foglalása azért is problematikus, mert – akár az elkövetők, akár a közvélemény körében – sokan az erőszakos szexuális bűncselekmények bagatellizálására használják.
Mégis létező problémaként tekint a jobb híján továbbra is szexfüggőségként emlegetett kóros vágyra a laikusok mellett a praktizáló szakemberek – például pszichoterapeuták, addiktológusok – jelentős része is. A háttérben többnyire neurológiai vagy hormonális okok keresendők, de előfordulhat a rendellenesség összetettebb mentális betegségek (például mániás depresszió, borderline személyiségzavar és különféle pszichózisok) kísérő tüneteként is – árnyalja tovább a képet Gyuris Jenő, a szexuálpszichiátria és az addiktológia szakorvosa. Megeshet az is, hogy mentális betegségek kísérő tüneteként a felfokozott nemi vágy agresszióra való hajlammal társul. Ilyenkor azonban a szexfüggőség – sem kórismeként, sem bűncselekmény enyhítő körülményeként – fel sem vetődhet, hiszen a szóban forgó alapbetegségek könnyen diagnosztizálhatók. Önmagában azonban – így Gyuris doktor – a szexuális igénynek még végletekig felfokozott formájában sem velejárója a lelki vagy a fizikai erőszak. Mondhatjuk úgy is: aki zaklat vagy kényszerít, annak valóban inkább börtönben, mint szanatóriumban van több keresnivalója.
Egy héten belül két, egymásnak teljesen ellentmondó nyilatkozatot tett a honvédelmi tárca arról, hogy kerültek-e Szerbiába magyar harcjárművek. Mi történhetett valójában a BTR-ekkel?
A kormánypárt támogatottsága pedig mélyponton van.
A városi ügyvédi kamara szerint az embereket „önkényes, igazságtalan és törvénytelen fogva tartással fosztották meg szabadságuktól”.
Sok tekintélyelvű politikus régi, jól ismert módszere a kisebbségek kirekesztése, ám ez recept Magyarországon immár beleütközött a saját korlátaiba.
Mutatunk újabb hét könyvet, amit nyugodt szívvel ajánlunk a nyárra.
A feltételezett elkövetőt holtan találták meg.
Bekussol, sunyít, mentegeti magát, hazudik, lapul.
Csak egy vesztese volt a Pride-nak.
