© Dudás Szabolcs

Kétségkívül szükséges a felsőoktatási intézmények irányítási rendszerének, vezetési struktúrájának átalakítása: a hagyományos összetételű intézményi tanács és egy szaktudós rektor egyre kevésbé képes ellátni a felsőoktatás expanziójával összefüggő tennivalókat. A törvény e problémát úgy kívánja megoldani, hogy a szenátusnak nevezett testület kötelességeit csak a képzésre és a kutatásra korlátozza, míg az intézmény stratégiai döntést hozó és annak végrehajtását ellenőrző, rendkívül széles hatáskörű szerve olyan irányító testület lenne, amelynek tagjai az elnöki tisztet ellátó rektoron kívül kizárólag külső személyek. Őket az oktatási miniszter kéri, illetve menti fel, tiszteletdíjukat is a minisztérium adja. Így e testület nem tagolódik az egyetem autonóm szervezetébe, hanem lényegében a kormányzat meghosszabbított karja. A hatásköre lenne például a fejlesztési terv és a költségvetés elfogadása, a szervezeti tagozódás megállapítása, előterjesztés a rektor megbízására. Tehát a törvény korántsem az egyetemi autonómia kiterjesztését szolgálja - ahogy az oktatási miniszter ismételten hangoztatja -, hanem sérti az autonómiát, jelentősen csökkenti az önkormányzati jogokat. Az egyetemi autonómia korlátozása ellentétes az államigazgatás megvalósítandó reformjának fő célkitűzéseivel, a dereguláció és a decentralizáció követelményével is. Az irányító testületnek az intézmény fejlesztési tervével, a kutatási-fejlesztési-innovációs stratégiával kapcsolatos döntési hatásköre - erre a köztársasági elnök is rámutatott - az alkotmánynak a tudományos élet szabadságának tiszteletben tartására és támogatására vonatkozó paragrafusába ütközik.

Érdemes megemlíteni, hogy az irányító testülethez hasonló vezetés egy-két európai országban már működik néhány éve. Közülük a magyar törvény az osztrák modellt vette alapul, csaknem szó szerint véve át a 2002. évi osztrák egyetemi törvény vonatkozó részét. Az ottani tapasztalatok vizsgálatára azonban nem került sor, márpedig éppen az osztrák egyetemek esetében gyakoriak a problémák. De a törvény kidolgozói nem tanulmányozták azoknak az országoknak a gyakorlatát sem, ahol az egyetem autonóm szervezeti keretei között hozták létre az irányítási, igazgatási feladatokat ellátó testületet, például Franciaországban, Norvégiában, Olaszországban, Spanyolországban. Itthon is ezt a megoldást kellene alkalmazni, az intézmény szervezetében a szenátus mellett külön igazgató (irányító) tanács kialakításával. Ennek belső tagjai zömmel oktatók lehetnének, a külsők pedig a kormányzat, a régió, a gazdasági szféra és a Magyar Tudományos Akadémia képviselői. Célszerű lenne továbbá a gazdálkodás ellenőrzésére felügyelőbizottságot (vagy kuratóriumot), az intézmény operatív vezetésére, gazdasági irányítására pedig a kancellári funkciót létrehozni. Ez utóbbi egyébként már az 1993. évi törvényjavaslatban is szerepelt, de a kormány ellenzése miatt nem valósulhatott meg.

A törvény értelmében a többciklusú képzési struktúrára egységesen 2006 szeptemberétől kell áttérni, bár az ellenzéki vélemények szerint helyesebb lenne a fokozatos bevezetés. A fő probléma azonban nem is ez, hanem a túlszabályozottság, az uniformizálás szándéka. Az ezt szolgáló képzési keret és képzési követelmények megállapításának mellőzésével csak a képesítési követelményeket kellene meghatározni. Helyes lenne, ha a diákokat egységesen a felsőoktatási intézmények szakjaira vennék fel, és e szakokat, képzési területeket a nemzetközi oktatási klasszifikációnak megfelelően állapítanák meg, mellőzve az alapszak és a mesterszak nemzetközileg meglehetősen ismeretlen megkülönböztetését. A szakok számának csökkentési szándékával kitalált germanisztika, romanisztika, szlavisztika, orientalisztika helyett az új törvény szerint csak szakiránynak tekintett képzéseket kellene ismét szakokká nyilvánítani - például a romanisztika esetében a franciát, az olaszt, a portugált, a románt és a spanyolt. Különösen fontos a tanárképzés rendszerének átgondolása, az orvos- és fogorvosképzéshez hasonlóan egységessé, osztatlanná alakítása. A törvény fentiek szerinti átalakítása véleményem szerint racionálissá, sokkal kevésbé munka- és költségigényessé tenné a többciklusú képzésre való áttérést.

LADÁNYI ANDOR

(A szerző történész)