A szolnoki Hetényi Géza Kórház orvosai már nyertek. A bíróság az EU-ra hivatkozva kimondta, hogy a túlmunka Magyarországon is munkaidőnek számít, bármit mond is a magyar jogszabály. Mások - például azok a cégek, amelyek az EU-ra hivatkozva az iparűzési adó fizetését szeretnék megspórolni - még csak a per elindításáig jutottak el.
Az orvosi ügyelettel kapcsolatos problémák Európában mindenütt hasonlóak. Másutt is él az a 19. századi hagyomány, hogy az orvos köteles a kórházban tölteni az éjszakát, vagy éppen otthon tartózkodni, hogy ellássa az újonnan felvett vagy éjjel rosszul lett beteget, netán a falubeli kocsma éjszakai verekedésének sérültjeit. Az önfeláldozás elvére épülő munkaszervezés logikája még abból az időből származik, amikor az orvos egymaga gyógyított, nem volt telefonon elérhető, és autója sem volt. Időközben azonban nemcsak a technika, de az egészségügy társadalmi környezete is változott. Megdrágult a munkaerő, értékesebb lett a szabadidő. És mégis: gyorsuló, globalizálódó világunkban a magán- és állami szolgáltatások széles körében terjedt el az éjjel-nappali működés. Nemcsak a szupermarketekben és a telefontársaságoknál, de a rendőrségnél és a BKV-nál is természetes a folyamatos üzem.

A választott példák nem esetlegesek! Olyan területeket ragadtam ki példaként, ahol a hétvégi vagy az éjszakai munkaterhelés nyilvánvalóan különbözik a normális nappalitól, s ahol az is magától értetődő, hogy nem magányos hősök, hanem csoportok működtetik a rendszert. Egy boltban vagy a rendőrkapitányságon éjjel nyilvánvalóan sokkal kevesebb a munka, mint nappal, ennek megfelelően kevesebb ember is dolgozik. Egy a lényeg: úgy kell megszervezni a munkát, hogy éppen annyian legyenek benn, amennyi munka van. Ezzel szemben az orvostársadalom még mindig természetesnek tekinti azt a különleges helyzetet, hogy pusztán a bennlét, a telefonügyelet túlmunkának számítson, s ilyen alapon fizetség és nyugdíj is járjon érte. Az általános európai helyzettől talán csak annyiban különbözik a magyar, hogy nálunk az ügyeletet is teljesítő kórházi orvosok egy része valóban extrém mennyiséget dolgozik, miközben más helyeken az ügyelet vagy az úgynevezett készenlét formális, valójában csak bérpótlék. Az is magyar sajátosság, hogy a kórházi orvosi munka nem valamiféle kötelező betanulási idő, mint Ausztriában, Svájcban vagy az Egyesült Államokban, ahol a fiatal orvosok számára természetes, hogy amíg kórházban dolgoznak, nagyon sokat kell ügyelni, de öt-tíz év után előttük áll a nagyon nagy keresetet és kényelmesebb életformát jelentő magánorvosi praxis. És ami a legrosszabb: nálunk sok kórházban a munkaszervezés vezérelve nem a kórházi szintű optimum, hanem az egyéni haszon maximalizálása (másodállás, hálapénz). Ezért kórházaink többségében nemcsak hétvégén, de hétköznap délután is félgőzzel folyik a munka. Éjszaka viszont - legalábbis papíron - dübörög a szocializmusból itt maradt országos gépezet: nálunk ötször annyi orvosi ügyeleti hely (mentő, háziorvos, szakrendelő, kórház) van, mint Ausztriában.

EU-s nézőpontból az egészségügyi reform azt jelenti, hogy a rendszer egészét és minden elemét a nagyüzemekre jellemző szabályok szerint kell működtetni. Persze a munkabeosztás rendszerét nem lehet kötelező időkeretekkel és bértarifákkal körülbástyázni. Másképp kell megoldani a folyamatos működést a pszichiátrián, mint a baleseti sebészeten, mások a feltételek egy egyetemi klinikán, mint egy éjjel-nappal működő fogászati rendelőben. Van, ahol indokolt az állami tulajdonlás fenntartása és a közalkalmazotti viszony, és van, ahol a magánvállalkozásnak kell még több teret teremteni. Csak a plurális, versengő rendszer képes normális módon kezelni az orvosi munka mennyiségének és intenzitásának szükségszerű időbeli hullámzását. Két fő szabály van. Legyen mit csinálni, és a terhek hullámzása a munkavállaló számára legyen előre ismerhető, kiszámítható.

Egyébiránt marad az általános szabály: nyolcórányi fizetésért a nyolc órát végig kell dolgozni.

MIHÁLYI PÉTER

(A szerző egészségügyi közgazdász)