Tisza István elleni tüntetés (1904)

A baloldallal rokonszenvező politikai elemzők és szociológusok is elismerik, hogy a 2002-es, majd a 2006-os magyar országgyűlési választásokon ellenfeleinek sikerült Orbán Viktort démonizálnia. A legerősebb érv, mely a baloldal szimpatizánsait visszatartotta attól, hogy akár csak fontolóra is vegyék az „átszavazást”, az nem az MSZP-SZDSZ-koalíció tiszteletet ébresztő kormányzati teljesítménye volt, s nem is a gőzerővel és rohamosan gyorsan felépített bálvány, Gyurcsány Ferenc iránti rajongás, hanem a zsigeri fóbia. A média jó részének segítségével sikerült Orbán Viktort az abszolút gonosz megtestesüléseként feltüntetni, s ma már ott tartunk, hogy fontolóra veheti a visszavonulását: tehet és mondhat ugyanis bármit, nemigen győzheti le az ellenszenvet, melyet a lakosság meghatározó részében felébresztettek iránta.

Magyarországon, ahogy a többi közép-európai országban, két típusú politikai démonizálás honosodott meg a huszadik század első évtizedében, a tömegpolitika kialakulásakor,: a kollektív és az individuális. A nacionalista jobboldal az előbbivel kísérletezett: a baloldalt és a liberálisokat en bloc nemzetietlennek, a nemzet és a keresztény vallás ellenségeként jelenítette meg, s a kollektív tudatban élő félelmek felébresztésével sikeresen manipulálta a közvélemény nagy részét.

Biztos, ami biztos alapon emellett az uralkodó politikai osztály felhasználhatta a nyílt szavazásokon érvényesülő hatósági terrort is, hiszen a titkos és általános választójog intézményét Magyarországon először csak az 1939 május végi választásokon alkalmazták. Megjegyzendő, hogy a „kollektív démonizálás” eszközét ekkor vetették be a leghatékonyabban, hiszen az antiszemita és soviniszta demagógiával fellépő pártok abszolút többséget szereztek, miközben a szociáldemokrata pártnak és a Rassay-féle liberális pártnak tucatnyi mandátummal kellett megelégedniük. Az ekkor megválasztott képviselőház maradt a helyén egészen 1945 márciusáig, s a tagjainak többségét kollektíven terhelte a felelőség a háborús és népellenes bűntettekért.

Ezzel szemben a baloldal, amikor úgy érezte, eséllyel szállhat be a politikai versengésbe, inkább az individuális démonizálás eszközét alkalmazta. Először az Est-lapok vetették be ezt a fegyvert Tisza István miniszterelnökkel szemben, de a véleményformáló sajtó alaposan kikezdte Bethlen Istvánt is. Utóbb, már 1945 után, a koalíciós években, amikor Rákosiék egyre közelebb kerültek a totalitáriánus hatalomhoz, az egyre inkább felülről irányított sajtó a jobboldal minden jelentős személyiségét igyekezett lejáratni, Peyer Károlytól Mindszenty Józsefig, Nagy Ferenctől Barankovics Istvánig, Slachta Margittól Kéthly Annáig.

1956 után átmenetileg Nagy Imre volt miniszterelnök is célpont volt, de a személyére szabott mocskolódó kampányt viszonylag hamar leállították, mert világossá vált, az individuális démonizálás csak a viszonylag szabad sajtó hasábjain éri el a célját. A diktatúrában már hatástalan, illetve épp az ellenkező hatást vált ki. Megjegyzendő, hogy a felsorolt személyeket a történetírás utólag felmentette a korabeli sajtó vádjainak többsége alól: de ez a rehabilitáció általában már megkésve következett be, amikor az illetők már régen nem voltak tényezők a politikában.

Az 1989-90-es rendszerváltás után az individuális démonizálás váratlanul fontos tényezővé vált. Ennek lett célpontja Antall József miniszterelnök, akit a baloldali média ma már nagylelkűen feloldoz korábbi vádjai alól. Elképzelhető, hogy ha Orbán Viktor visszavonul a politikai élettől, számára is mentségeket találnak, sőt, az érdemeit kezdik el méltatni.

Nem hiszem, hogy a Fidesz erkölcsi erőt és igazolást meríthet az Orbán Viktor elleni médiahadjáratból. Célszerűbb inkább azon tűnődnie, hogyan ellensúlyozhatja a baloldal fölényét az individuális démonizálás terén, amely a polgári sajtó hagyományaiból, jelenleg is érvényesülő erőviszonyaiból fakad. Két dolgot tehet a jobboldal. Először is, csökkentheti a támadási felületet, ha a kollektív vezetés képét nyújtja, valahogy úgy, mint a baloldal tette a 2002-es választások előtt). Bár voltak arra utaló jelek, hogy baloldali médiatechnikusok lejárató kampányukat ki akarják terjeszteni „a fiúkra” is, azaz a Fidesz összes vezetőjére, idejekorán felhagytak vele, mert látták, hogy hatástalan.

Másodszor, a jobboldalnak törekednie kellene a szavahihető, korrekt és visszafogott jobboldali sajtó megteremtésére, amely a taktikusan megfogalmazott lejáratásokra és célozgatásokra nem a baloldali politikusokra szórt szidalmak özönével felel, hanem „állja a sarat” a polémiákban, és soha nem téveszti el a mértéket. Ez már médiaprofizmus kérdése. A jobboldal sem a Kulcsár-ügyböl, sem pedig Gyurcsány Ferenc ügyleteinek feltárásából nem tudott politikai hasznot húzni, nem kis mértékben azért, mert a fórumok, amelyekben a leleplezések napvilágot láttak, hiteltelenek voltak.

Szomorú tény, hogy a politikai démonizálás jelenségét a harmadik évezred elején, Magyarországon megkerülhetetlen társadalmi tényként kell elfogadnunk. Jobb lenne egy olyan világban élni, ahol csak tiszta értékek képviselete, és világos eszmék kifejtése révén érvényesülhetnek a politikusok, akiket a személyes becsületükben senki sem kezd ki, ha nem szolgáltak rá. Bizony, jó lenne egy ilyen világ, még ha egyelőre vágyálom is.