1944:kistarcsai internáló tábor

Hányféle, különböző kisebbségeket „kezelő” tábor volt a huszadik századi történelem folyamán, és kitalálóik és fenntartóik miképpen tudták elfogadtatni őket a többségi társadalommal? "A táborok évszázada" két szerzője mindenekelőtt a fogalmak tisztázására tesz kísérletet. Leszögezik, hogy „a (civil) koncentrációs táborok nem a totalitarizmus semmijéből teremtődtek. Alapvető céljuk az eredetileg ideiglenesnek szánt kiiktatás volt, minden politikailag, fajilag vagy társadalmilag ténylegesen veszélyes személy eltávolítása a társadalomból. Míg a börtönt azoknak tartották fenn, akiket  bíróság ítélt el,  táborba a gyanúsak, a potenciálisan veszélyesek, a megsemmisítésre szántak kerültek, gyakran ítélet nélkül. Szolzsenyicin pontosan írja le: „a szabadságvesztés indoka és alapja az esetek többségében nem jogerős bírói ítélet volt, hanem az a körülmény, hogy a vétkest a nép, a rendszer ellenségévé nyilvánították”.

Különbséget kell tenni a hadifoglyoknak, illetve civileknek fenntartott táborok között,  és aszerint, hogy mi volt a cél: átmeneti izolálás, elzárás, "átnevelés" vagy a megsemmisítés. Voltak internálótáborok Magyarországon is, 1920 és 1922 között, majd újra a negyvenes évek elejétől az ötvenes évek végéig, melyeknek az volt a rendeltetése, hogy ideiglenesen elkülönítsék az éppen regnálók által gyanúsnak vagy veszélyesnek tekintett polgárokat. Kistarcsát például Horthy, Rákosi és Kádár rendszere egyaránt működtette. Voltak olyan internálótáborok is, ahol nem kellett dolgozni, és az élet, eltekintve a bezártságtól, viszonylag elviselhető volt. Ilyen táborokat tartott fenn Franciaország, az Egyesült Államok, így őrizték az első és második világháború alatt az ellenséges országok állampolgárait. Jóval kegyetlenebbek voltak a japán internálótáborok, ezekben a foglyoknak kemény kényszermunkát kellett végezni, és e táborokban sokan elpusztultak.

Érkezés a Gulágra

Az "átnevelő célzattal” létrehozott koncentrációs tábor a totalitárius rendszerekre volt jellemző.  Céljuk a megalázás, az átnevelés, a kényszermunka, de sokszor a megsemmisítés is:  terror révén akarták átszabni   a társadalmat. „Ezek a táborok a háborús időszakokon, vagy válsághelyzeteken túl is virágoznak,  az őket hordozó ideológiától és politikai szándéktól elválaszthatatlanok" - mutat rá a szerzőpáros.  A Szovjetunióban létesült gulágok (a Javító Munkatáborok Központi Igazgatóságának  orosz rövidítése, Szolzse-nyicin nyomán így nevezték a táborokat) áldozatainak számát a legszeré-nyebb becslések is tíz-tizenöt millióra teszik.  

Megjegyzendő, hogy a szovjet hadifogságba esett magyar katonák olyan táborokba kerültek, melyekben a funkciók keveredtek, s rendkívül sok múlt a véletlenen: ha valakinek sikerült túlélnie a tranzittáborok szörnyűségeit, az idő múlásával fokozatosan nőtt az esélyre a túlélésre.

Minden más tábornál szörnyűbbek voltak a második világháború alatt fenntartott német megsemmisítő táborok, haláltáborok, melyek a zsidók nagyüzemi elpusztítására „szakosodtak” Kelet-Európában. Ám Belzecet, Chelmnot, Sobibort és Treblinkát, valamint a két „vegyes” intézményt, Auschwitz-Birkenaut és Majdaneket a szó hagyományos értelmében nem lehet „tábornak” nevezni. Előfordult, hogy Treblinkán egy nap alatt kilencezer zsidót gyilkoltak meg, anélkül, hogy valamiféle előkészületet tettek volna az oda deportált emberek befogadására, vagy akár élelmezésére.

A II Világháború után a  Duna-deltában és más romániai térségekben  létesített táborok lakói között tízezer számra voltak erdélyi magyarok is. A szerzők beszámolnak munkájukban Recskről és a volt Jugoszlávia területén a kilencvenes évek közepén felállított táborokról is.

A francia szerzőpáros a túlvilági élet képzeteivel kapcsolatos terminológiát alkalmaz a különböző tábortípusok jellemzésére. Még a nem totalitárius országokban is elterjedt módozatok, a nemkívánatos elemek: menekültek, gyarmatosítottak, hontalanok, deviánsok és munkanélküliek félreállítására létrehozott táborok (ilyenek voltak a brit táborok Dél-Afrikában)  Hádésznek az alvilág istenének felelnek meg. A Hádész táborainak is több százezer áldozata volt.

A Purgatórium a szovjet, az ázsiai táborokat, valamint a nácik „nemzeti” szakaszának (1933-1940) munkatáborait jelöli, ahol az elkülönülés kombinálódik a kaotikus kényszermunkával és az átnevelés nekibuzdulásaival. Nem a közvetlen megsemmisítés a cél, hanem az „egészséges gondolkodásra nevelés”. Az áldozatok elkülönítéséről, munkára fogásukról van szól, röviden annak megakadályozásáról, hogy „,megfertőzzék" a társadalom egészséges elemeit.

A Purgatórium egyenesen a Pokolba vezet, amellyel gyakran keveredik. A Poklot, a náci koncentrációs táborok nemzetközinek nevezett szakasza (1940-1945) testesíti meg: itt mindent aprólékosan és módszeresen szerveztek meg az egyén erkölcsi és fizikai lealjasítására, kiiktatására. "Ez az abszolút bűn birodalma. Minden azért van, hogy elpusztítsa az embert, a legirgalmatlanabb szenvedések árán. A Gyehenna a nácik hat megsemmisítő központjának világa. Itt nincs történelem, nincs hősiesség, csupán azonnali halál a teljes névtelenségben. Embertömegeket úgy kezelnek itt, mintha már nem léteznének. Rettenetes többségük eltűnik, mihelyt megérkezett.”

Joel Kotek és Pierre Rigoulot részletesen megcáfolja azt az érvet, hogy a totalitárius rezsimek által fenntartott koncentrációs táborokat valamiféle gazdasági érdek hozta volna létre: fenntartóik legföljebb arra törekedtek, figyelmen kívül hagyva akár a foglyok tömeges elhalálozását is, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék a táborok költségeit. A táborok eredetileg kizárólag ideológiai célt szolgáltak, s csak később igyekeztek integrálni őket a gazdaságba, Németország 1942-től, a Szovjetunió pedig 1937-től. E táborok letörölhetetlen szégyenfoltjai a diktatórikus rezsimeknek,  végzetesen beárnyékolja az előző századot.