Katyn-i áldozatok. A szovjetek 14 ezer lengyelt végeztek ki.

Katyn neve baljós jelentésű: kat lengyelül hóhért jelent, tudtam meg a Terror Háza Múzeumban, ahol az érdeklődőknek levetítették Andrzej Wajda megrendítő, nagyszerű filmjét. Figyelemre méltó, hogy a lengyel film legendás, nyolcvannégy éves mestere az életműve betetőzéseként újszerűen volt képes feldolgozni a szovjet belügyi szervek által 1940 áprilisában meggyilkolt mintegy 22 ezer lengyel hadifogoly, jórészt hivatásos és tartalékos tiszt történetét. Wajda ugyanis nem a népirtásra, az áldozatok megrendítő sorsára, s nem is a tömeggyilkosság elrendelőire és végrehajtóira koncentrált, bár hitelesen megörökítette a lengyel katonák – köztük a saját apja, Jakub Wajda százados – életének utolsó, tarkólövéssel véget érő hónapjait.

A film forgatókönyve Andrzej Mularcyk Post mortem – Katyn története című dokumentumregénye alapján készült, mely a fogságba esett és kivégzett lengyelek – feleségek, gyermekek, édesanyák – sorsával foglalkozik. Kiemeli Katynnak azt a vonását, mely minden más hasonló tömeggyilkosságtól megkülönbözteti: az évtizedekig, több irányból ráhordott hazugságréteget. Ennek következtében tulajdonította a világ közvéleménye még akkor is a németeknek ezt a borzalmat, amikor már nemcsak Auschwitzról, Majdanekről és a többi náci megsemmisítő táborról, de a gulágokról és a sztálini koncepciós perekről is sokat tudtunk.

Goebbels, aki azonnal felismerte, mekkora jelentősége van a háború végsőkig való folytatása szempontjából Katynnak, nagyhatású dokumentumfilmet készíttetett, melyet az általuk megszállt és a szövetséges országokban mindenütt bemutattak. Katyn ily módon hozzájárult ahhoz is, hogy 1944 március 19-én Magyarország dermedten tűrte a német megszállást, és a magyar katonaság szinte az utolsó pillanatig ellenállt a Vörös Hadseregnek. A nyilas lapok folyamatosan hivatkoztak a részletesen dokumentált tömeggyilkosságra, melyet a Kállay-kormányhoz közel álló sajtó sem tudott tagadni, már csak azért sem, mert a neves patológus, az orvosi kamara nácibarát elnöke Orsós Ferenc is tagja volt a németek által a helyszínre küldött nemzetközi bizottságnak. Rajta kívül svájci, svéd újságírók és orvosok, a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőit is elvitték Katynba. Sőt, Goebbelsnek még arra is volt gondja, hogy 1943 májusában egy amerikai és egy brit hadifoglyot is helyszínre vigyenek, győződjön meg a saját szemével a valóságról. Előbbi, egy ezredes a felszabadulás után jelentést is írt a látottakról, mely azonban Amerikában is eltűnt. Katynt a náci propaganda sikeresen emelte szimbólummá, a következő az üzenettel: „ez a sors vár Európára, ha győznek a bolsevikok”.

Ez volt a legfőbb oka annak, hogy Churchill a teheráni konferencia előtt megtiltotta a lengyel emigráns kormánynak, hogy tiltakozzon a szovjet történelemhamisítás ellen, Roosevelt pedig nem adott hitelt a saját szakértői által készített jelentésnek. Sztálin szabad kezet kapott a hazudozáshoz, Az európai közvélemény, beleértve a lengyelek többségét is, megismerve a nácik megsemmisítő táborait, melyekben többek között a zsidók mellett több millió szovjet hadifoglyot is meggyilkoltak, azt hitte, hogy ezt a tömeggyilkosságot is a németek hajtották végre, csak az oroszokra akarják kenni. Érdemes itt idézni Slavomir Mrozek, a világhírű lengyel író most megjelent önéletrajzát. „1943 áprilisában tárták fel a katyni tömegsírokat. Természetesen elhittük, hogy a németek voltak a gyilkosok. Ilyen volt a közhangulat abban az időben, legalábbis Lengyelország középső részén. Akik keleten laktak, jobban ismerték a másik szomszédos országot.” (A kamasz korú Mrozek beszámol arról, hogy látta a tömegsírok feltárásáról készített dokumentumfilmet, de nem pontosítja, hogy melyiket: azt, amelyiket a németek, vagy később azt, amit a szovjetek készítettek. Vajda filmjében mindkettőből látható részlet.)

A legfőbb ok, ami miatt még a szovjet rendszerben végrehajtott deportálások és tömeggyilkosság jó részének megismerése után is nehezen lehetett elhinni, hogy Katyn Sztálin és Berija lelkén szárad, az elképesztő irracionalitás volt, mely a szovjet terrort jellemezte. Gondoljuk csak meg: a szovjetek a német agresszió megindulása után Churchill sürgetésére összegyűjtötték a lengyel katonákat a különböző táborokból, és hivatalosan keresték a Katynban meggyilkoltakat is. Végül a megmaradtakat Iránon keresztül kiengedték a Szovjetunióból. Belőlük alakult meg Wladyslaw Anders tábornok vezetésével a lengyel emigráns hadsereg, mely a britek oldalán harcolt a németek ellen Olaszországban és másutt.

Az egyik lengyel tartalékos tiszt, civilben egyetemi professzor Katynban azért kerülte el, hogy a „szovjet rendszer ellenségeként” végrehajtsák rajta a tudtán kívül hozott „ítéletet”, mert az utolsó pillanatban kémgyanúsként (!) elkülönítették, későbbi kihallgatás céljából. Életben maradt, nyugatra jutott. Ugyanakkor a szovjet hatóságok a háború után Katyn összes tanúját igyekeztek felkutatni és deportálni, a katolikus papokat is, akik beszentelték a sírokat... Az, hogy ekkora fejetlenség előfordulhat egy totalitárius rendszerben, még a hetvenes években is elképzelhetetlennek tűnt. Mint ahogy az is, hogy később Sztálin elismerje a kommunistákkal szimpatizáló Zygmunt Berling ezredesnek, a szovjetbarát lengyel hadsereg későbbi parancsnokának, amikor katyni tisztek sorsa felől kérdezett: „Nagy hibát követtünk el velük szemben.”

A szigorú korlátok között újjáéledő, de a szó szoros értelmében hazugságra épülő Lengyel Népköztársaságban nyilvánosan nem lehetett vitatni a szovjet állításokat Katynról. Annak ellenére sem, hogy az áldozatok, akik mit sem sejtettek a rájuk váró sorsról, naplót vezettek, leveleket írtak, melyek eljutottak a családjukhoz, majd a „második nyilvánossághoz” is. Így a lengyelek eleinte kisebb, majd egyre növekvő része sejtette, hogy kinek a bűne volt valójában a tömeggyilkosság. A Szovjetunió csak Gorbacsov alatt ismertek be, hogy a szovjet rendszer követte el a tömeggyilkosságot. A pártfőtitkár 1990 április 13.-án hivatalosan is sajnálkozását fejezte ki a történtekért, két évvel később pedig Borisz Jelcin dokumentumokat adott át róla a lengyel hatóságoknak.

Pelle János